Kocsi Lajos: „Lélekben és igazságban” – A tradicionális létszemlélet vallási vetületeiről (katolikus nézőpontból)

Részlet a Magyar Hüperión 5. számának egyik tanulmányából, mely a kereszténység és a tradicionalitás viszonyának vizsgálatát és az ezzel kapcsolatos félreértések tisztázását tűzi ki céljául.

EGY NEGATÍV PÉLDA „TÍPUSRAJZA”

Szükség van a fentiek pontos bemutatására és megértésére, mert ami az utóbbi időben Magyarországon bizonyos körök tevékenysége nyomán láthatóvá vált, sajnos példaként hozható a felvázolt tendenciákra. E sajátos jelenséget a következőképpen írhatjuk körül. Némelyek számára nem világos a tradicionális szerzők kereszténységgel kapcsolatos álláspontja, félreértik és a kereszténységgel szembenállónak tekintik azt. Emiatt nyilvános fórumokon meglehetősen agresszív, a megértésre való készség nyomát sem mutató „kritikákat” fogalmaznak meg bizonyos tanításelemek ellen, amelyeket szövegösszefüggéseikből kiragadva idézetként szerepeltetnek. Majd az általuk belemagyarázott egyéni koncepciót a metafizikai tradicionalitás álláspontjának tekintve, teljesen inadekvát és méltatlan vádakkal illetnek különböző tanításokat, szerzőket, nem kis csúsztatásokkal ezen a módon megpróbálva valamiféle szembenállást kimutatni a tradicionális és a keresztény létszemlélet között. Ezt a tevékenységet hitvédelemként definiálják, noha megnyilatkozásaikból teljesen nyilvánvaló, hogy korlátozottan és egyoldalúan (vagyis a saját érdekeiknek megfelelően, és a szentírásmagyarázat lényegi feltételeit semmibe véve) értelmezik a keresztény tanítást is.

Ezzel kapcsolatban először is rá kell világítanunk, hogy az az állítólagos „metafizikai tradí­ció”, amiről e megtévesztett emberek beszélnek, valójában nem létezik, és reméljük, nem is fog soha. Nem tesznek ugyanis mást, mint hogy egy általuk „metafizikai tradíciónak” elnevezett gólem vagy szörnyszülött létrehívásán fáradoznak. Ezt az alaktalan és körvonalazhatatlan „masszát” innen-onnan összeszedett, félreértett tanításelemekből próbálják összetapasztani (amelyek ily módon kiragadva, eredeti funkcióiktól megfosztva teljesen értelmüket vesztik), és saját félelmeikkel igyekeznek életre kelteni azt. Ezen egyéni képzethalmazzal szemben (ami, hangsúlyozva ismételjük meg, ilyen formában nem létezik) aztán védelmezni kezdik a „kereszténységet”, amelyet szintén csak a saját felfogásmódjuk szerint tartanak érvényesnek. Ebből is látható, hogy e „módszer” kettős csúsztatást tartalmaz. Hiszen az általuk elgondolt „metafizikai tradíció” nem létezik, következésképpen nem is állíthatja mindazt, amit cáfolni akarnak. Tehát sem olyan állítás nem köthető a tradicionalitáshoz, amit cáfolni szeretnének, sem olyan alany nem létezik, akinek az állításokat tulajdonítják. (Itt megjegyezhetjük: mások nem vallási, hanem történelmi és politikai kérdésekben járnak el hasonló módon, szintén a felbomlasztás erőinek ügyvivőiként.)

Hogy egy ilyen helyzet egyáltalán előállhat, mint már említettem, annak számos oka lehet, melyek kivétel nélkül a vallás igazságainak ellenében működő, felforgató erőkhöz köthetők. Sajnálatra méltó tény, hogy e rombolásnak magukban teret engedő személyek megnyilvánulásai – a képességbeli és lelki zavarokon, a kontrollálatlan mozgatottságon és egyes esetekben a rosszindulaton túl – egyértelműen a végrehajtók műveletlenségét, szövegértelmezési nehézségeit, s ebből adódóan a hibás kiindulópontok és téves következtetések sokaságát tükrözik. Ha a tradicionális szellem támadói valóban el is olvassák a hivatkozásaikban feltüntetett tanulmányokat (ám itt jeleznünk kell: ez még mindig nagyon kevés az általuk felhozott témák komplexitásához képest, és ahhoz viszonyítva, amilyen következtetésekre jutnak), úgy tűnik, képtelenek az olvasott szövegeket megfelelően értelmezni, a jel és a jelölt viszonyának összefüggéseit látni, nem értik a szimbólumok nyelvét, általában véve nem értik a nyelv közvetítő funkcióját, nincsenek tisztában egy szöveg megismerésének feltételeivel. Ebből következően alapvetően téves racionális kategóriákat állítanak fel az olvasott szövegek tartalmával kapcsolatban, amelyeket ezek szerint értelmeznek. Mivel nem hajlandók megérteni (az értéshez akarat is szükségeltetik) az alapfogalmakat és -irányulásokat, ezért szükségszerűen torz képet alakítanak ki magukban a kapcsolódó kérdésekről. Így áll össze aztán az említett alaktalan gólem vagy szörnyszülött, amit valamiféle „vallásként” kezelnek, és ezért juthatnak például olyan elképesztő megállapításokra, hogy a tradicionális szellem ugyanazt képviseli, mint a new age (mintha nem a tradicionális szerzők világítottak volna rá a legélesebben – mégpedig a világvallások képviselőinél is sokkal pontosabban – az ál- és ellenszellemi irányzatok sötét hátterére), vagy hogy az valamiféle importált hinduizmust jelent. (Ami az előbbiek fényében teljes abszurditás. Továbbá kérdéses, hogy akik így vélekednek, ismerik-e egyáltalán a hinduizmust magát, illetve nem inkább egy Nyugatról Indiába exportált, deszakralizált álvallással próbálnak összehasonlításokat végezni? Mert nyilvánvaló, hogy az igazi, tradicionális Keletet egyáltalán nem ismerik. Ha ismernék, ismerni akarnák, nem így gondolkoznának, és nem „versenyeztetnék” vele a kereszténységet.) Az ilyen alapvető félreértések elkerülése mind az egyetértés és a szeretet alapját képező intellektus jelenlétét feltételeznék, nem utolsósorban pedig a komoly tájékozódást és a vonatkozó irodalomban való műveltséget.

Azon tradicionális gondolkozók, akik – a szellemi hagyományok teljes univerzumát figye­lembe véve – műveikben a vallások metafizikai (azaz isteniben gyökerező) ideái felé fordulnak: mindig alapeszméi mentén közelítik meg a kereszténységet. Ennek során egyes szerzők részéről kritikai megnyilvánulások is születtek a kereszténységgel kapcsolatban. Ezek azonban egy katolikus számára nem szolgáltathatnak okot e szerzőkkel – és kiváltképp a tradicionális szellemmel – való szembefordulásra, már egyszerűen azért sem, mert elenyészőek azon tevékenységükhöz képest, amely a kereszténység mélységeinek feltárására irányul. Figyelembe kell vennünk továbbá, hogy ez utóbbit olyan benső alapállással teszik, amely nem különbözik bármely, a katolikus hagyományhoz valóban hűséges keresztény hívő szemléletétől. Ez abból is kitűnik, hogy a kereszténységről szólván sok esetben az isteni tanítás komolyan vételére, szívbéli megélésére és követésére buzdítanak. Kritikai észrevételeiket is ennek jegyében kell kezelnünk. Így mutatkozik meg, hogy ezek döntő részben emberi hiányosságokra és nem magára a keresztény tanításra vonatkoznak.

Azon kijelentések, amelyeket általában a kereszténység elleni támadásként értelmeznek, vagy inkább fogalmazzunk úgy, amelyek könnyen félreérthetők és kiforgathatók, egészen más szándékkal fogalmazódtak meg – ez nyilvánvaló, ha ismerjük a megfogalmazóik tanulmányait, állásfoglalásait a spiritualitás különböző területei kapcsán. Kiemelt figyelmet fordítva eme kritikai megjegyzésekre is, és szövegösszefüggéseiket, a teljes életművek tanításbeli összefüggéseit mérlegelve állíthatom: azok valójában éppen arra irányulnak, hogy az arra kvalifikáltak vegyék komolyan a katolikus hitigazságok legmélyebb értelmét. Minden ilyen megjegyzés: (a) a kereszténységben meglévő szellemi lehetőségek, magasrendű valóságok elhomályosodásának különböző okaira; (b) továbbá az Egyházat sokféle módon kísértő és az egyházi körökbe behatoló istenellenes erőkre, és az ezzel szembeni ellenállás elégtelenségére vonatkozik – amely problémák, jegyezzük meg, mindig emberi mulasztásra, a megfelelő képességek hiányára, emberi gyengeségekre és a hagyományellenes erőkre vezethetők vissza, nem pedig Jézus Krisztus tanításaira, vagy a kereszténység örökérvényű igazságaira. Ezért tradicionális szempontból minden kritikai megjegyzés éppen azt szolgálja, és ennek megfelelően kell érteni, hogy a krisztusi út követője minél tisztábban lássa az igaz utat; a kereszténység legmagasabb, legpozitívabb lehetőségeit életre keltse; és képes legyen ellenállni a felforgatás erőinek. Tehát nem a kereszténységtől való eltávolodásra, hanem éppen a kereszténység misztériumaiban való elmélyedésre ösztönöznek.

Mindent összevetve, nem arról van szó, hogy bárkinek is ne lehetnének kételyei tanításokat, állásfoglalásokat illetően. S hogy ezek feloldása, eloszlatása érdekében ne lenne fontos alapos kutatómunkát és megismerést folytatni. Hanem éppen arról, hogy egy ellenséges vagy elfogult nézőpontból kiindulva e kételyekkel kapcsolatban elmulasztjuk az igazi megismerést. Azok, akik így járnak el, hozzáállásukból adódóan csak a saját koncepcióikat igazolják, és így eltorzítják a keresztény tanítást valamint a tradicionális szerzők műveit is. Újra megismételve: éppen a sophia perennis szempontjából látható a legtisztábban annak feltétlen érvénye, hogy egy katolikusnak minden körülmények között ki kell állnia a doktrína mellett; hogy a dogmák megdönthetetlen érvénnyel rendelkeznek, mert egyetemes igazságok megfogalmazásai, és olyan szimbólumok, amelyek révén betekintést nyerhetünk a keresztény misztériumok mélységeibe. Ezért azokra, akik mindezt figyelmen kívül hagyják, és különböző megállapításokat félreértve vallási oldalról továbbra is mérlegelés nélkül támadják a tradicionális szellemet, érvényesnek tekinthetjük János apostol szavait: „Aki azt mondja, hogy a világosságban van, és testvérét gyűlöli, az még most is a sötétségben van. Aki szereti testvérét, az a világosságban marad, és nem okozza testvére bukását. De aki gyűlöli testvérét, az sötétben van, a sötétben jár, és nem tudja, hova megy, mert a sötétség megvakította a szemét” (1Ján 2,9–11).

Nyomtatott megjelenés: Magyar Hüperión (Budapest) 2. évf. 2. sz. (2014. május-július) 169–172. o.