Két lapszámmal korábban ezeken az oldalakon már érintettük az írástudók árulásának kérdését. Azt mondtuk, hogy egy kiterjedt konformizmus a lényege, az, hogy nem akarnak szembeúszni az árral – az „életesség”, ahogy Babits Mihály fogalmazott. A korábbi sorokból is kitűnhet azonban, hogy a probléma ennél komplexebb. Az értelmiség árulásának ugyancsak része a mindenáron való lázongás, a politikai realitásérzék – vagy inkább „államférfiúi érzék” (Metternich) – hiánya. Része a társadalmi felelősségvállalás, a tudatos kollektív kereszthordozás mellőzése is, ami szinte mindenütt magamutogatásba megy át. De ide kell vennünk a manipulálásra való hajlamot, a különböző propagandáknak való behódolást és a stiláris igényesség hiányát. Anélkül, hogy a jelenség főbb aspektusait és változatait akár felvillantani szeretnénk, tegyük hozzá mindezen árulásokhoz most a materializmus sokféle alakja előtti aktív meghajlásokat. Mióta az ideológiai, dialektikus materializmus, ha nem is teljesen, de jórészt elhagyta az emberi történelem színpadát, az anyagelvűség „finom”, szinte átláthatatlan verziói ütik fel a fejüket. Az emberek „benső világába” húzódott. Tehát tovább él. A legkönnyebb belátni ezt a mindennapok materializmusa, a „gyakorlati materializmus” kapcsán. Ide tartozik a „historicizmus materializmusa” is, ahol az anyag szerepét a történelem veszi át, amelynek rabjai állandóan történeti viszonyrendszerekbe zárják magukat. Bizonyosan létezett már ez a dialektikus materializmus előtt, ám nem olyan fokon, mint manapság. René Guénon szerint a különféle okkultizmusok és spiritualizmusok szintén materializmust, éspedig „szublimált materializmust” képeznek. Képviselői úgy hisznek a nem mindenki számára nyilvánvaló törvényszerűségekben és szellemekben, vagy akár Istenben, mint kommunisták az anyagban. De a hírek, az információk, az „objektív közlések”, sőt, a tényszerűségek is átveszik a matéria szerepét, avagy a modern tudomány elemi részecskéiét (ez most mindegy). Guénon „a tények babonájáról” beszélt. Babonás korban élnénk? Igen. Csak a babonák ma már nem tudatosak, és egyre nehezebben felismerhetők. Pedig Nietzsche szerint – bárhogy is vélekedjünk a személyéről – nem léteznek tények, csak interpretációk. Bogár László hasonló véleményre jut a jelen folyóiratszám első írásában a koronavírus kapcsán: mindaz, amit hallunk, valójában csupán narratíva, olyan elbeszélési mód, amely az elbeszélők ilyen-olyan érdekeit és befolyásoltságát mutatja. E felfogás nem posztmodern relativizmus, nem a hermeneutika mindenhatóságába vetett hit, nem is jelentéshordozó tények abszolút tagadása, hanem reális megállapítás. A kinyilvánítása pedig tudatos felelősségvállalás, beleértve az írástudók árulásának kerülését. Valamiképpen azt is felveti, hogy a Coviddal kapcsolatos mindkét, szélsőségesen eltérő felfogás-pólus azonos alapra vezethető vissza. „A világ »nem létező« uraira” – mint fogalmaz. Nem kívánunk egyértelműen állást foglalni ez-zel kapcsolatban, annyi azonban bizonyos, hogy mindkét álláspont és hozzáállás kapcsolatos a materializmussal. Az is leszögezhető, hogy a vírus létének tagadása teljesen más szint, mint az oltás elfogadásának egyéni szabadságjoga, beleértve a negatív társadalmi megkülönböztetések alóli mentességet (amit akkor is ki kell mondani, ha nem szeretjük a modern jogelvű vitákat). Gazdasági kérdésből nem szabadna erkölcsi kérdést fabrikálni, üzleti indíttatásból morális terheket róni emberekre… Hasonlóképpen, a járványokkal kapcsolatos kritikus, alternatív megoldásokat kereső gondolkozás sem bélyegezhető meg „konteóként” vagy más obskúrus dologként. Szerintünk jó példák erre Rudolf Steiner e számban közölt megállapításai. Messze nem vagyunk steineriánusok, de az antropozófia bizonyosan nem egy szekta. Különösen a pedagógia vonalán régóta bizonyítja kreativitását és társadalmi hasznosságát (legyen bármilyen partikuláris érvényű és visszatetsző kifejezés az utóbbi, minthogy teljesen természetes dologra utal). Gődény Jonatán Steinerrel kapcsolatos írása után megnézzük, milyen egy misztikus beállítottságú muszlim, Charles Upton számára a jelenlegi helyzet. Isten és az isteni rendelés szóba sem jön (vagy alig) a mai közbeszédben – mennyire „ciki” már, ugye, ez a szempont –, ami újabb beszédes érv a materializmus léte mellett. Ugyancsak az iszlámhoz kapcsolódik egy történelmi dokumentum közlése. Nem szeretnénk – mert megint nem tudjuk kellőképpen – megítélni Rúholláh Khomeini tevékenységét, de levele fontos a rendszerváltozás körüli időkre nézve. Lényegre törően hangsúlyozza a kommunista materializmus legfőbb negatívumát, s meglepő, milyen érzékkel emel ki fontos szúfi szerzőket Gorbacsov számára tanulmányozás céljából. Seyyed Hossein Nasr, aki közvetlenül szenvedő alanya volt az iráni iszlám forradalomnak, sem tartja teljesen negatívumnak. Valószínűleg nem az uralkodó elűzése és a köztársaság kikiáltása volt a döntő szempont. Borda Lajos írásával áttérünk keresztény-katolikus világunk problémáira. Esszéje – humor és világosság mellett – összetett: éppúgy bírálja a II. vatikáni zsinatot, mint vizsgálja a zsidóságot. A zsidó téma – bárki is próbál belekötni – a magyar sors része. A normális egymás mellett éléshez mindkét félnek figyelembe kell vennie, hogy mit gondol róla a másik. Szerzőnk a magyarság szempontjából gondolkozik, de „gyűlöletbeszéd” nélkül, jogszerűen és méltányosan. A II. vatikáni zsinat problémáját jobban kidolgozza Rama P. Coomaraswamy tanulmánya. Kétségtelenül olyan fokúak lehetnek a „párbeszédek”, hogy politikai és vallási tekintetben egyaránt felmerül: mit veszítünk velük? E téma után a történetmeséléssel foglalkozunk, nem a narratívák és interpretációk szempontjából, hanem a történetbeszélés lényegét keresve. Roberto Calasso és J. R. R. Tolkien (Laki Zoltán) jönnek szóba. Végül a halál megkerülhetetlen témája következik (Edl András), amely a „Kulturális szemle” rovatba is átnyúlik. Az „Ajánlók” rovat néhány írása szintén kapcsolódik a haldokláshoz – mi nem? –, és az azt legyőző Élethez, többnyire konzervatív keresztény szellemiségű témák révén.