Sosem
tartoztam azok közé, akik a jelenlegi kormány működését kritikátlanul szemlélték,
ennek ellenére bármikor, ha alkalmam adódik, felszólalok a kormány hatalmát
megdönteni vagy meglazítani igyekvő „balliberális” forrongások és lázongások
ellen. (Halkan megjegyzem, a „balliberális” jelző felesleges szószaporítás,
ugyanis a liberalizmus alapvetően baloldali képződmény.) Felszólalásaim oka az,
hogy pártpolitikától mentesen, pusztán a tendenciákat vizsgálva azt kellett
megállapítanom – nem volt nehéz –, hogy ezek a „felkelések”, amik eddig csupán
gyanúsan ügyetlenül kivitelezett, szekunder szégyenérzetet keltő mocorgásokként
öltöttek testet, mindig baloldali ideológia mentén szerveződnek. Vagyis az
utóbbi évek során nagyobb tömegeket megmozgató tüntetések – nem is annyira
burkolt – célja minden esetben az volt, hogy egy aktuális társadalmi-politikai
problémát meglovagolva (netadó, túlóratörvény, Erdogan látogatása stb.) a
hagyományos értékrend utolsó védőbástyáit lerombolják.
Ki
nem akarja, hogy a helyzet jobb legyen? Ki nem akar jobb fizetést, otthonos lakást,
tiszta és biztonságos életteret, korrupciómentességet, ki nem akar több
tiszteletet és megbecsülést embertársai vagy egyenesen az állam részéről?
Sajnos a magyar történelemoktatás már gyerekkorunk óta arra nevel bennünket,
hogy ha ezt a sok szép és jó dolgot el akarjuk érni, ennek leggyorsabb és
legbiztosabb módja: a lázadás. Főleg, ha az ország vezetői a „konzervatív”
jelzővel illetik magukat, és esetenként még a szerint is cselekednek. A
tüntetésekre ravasz jelszavakkal elcsalt hasznos idióták fejében az az
általános képzet él, hogy ha a kormányt elzavarják, akkor minden kapásból jobb
lesz. Hogy kik által és milyen értelemben és egészen pontosan kik számára lesz
jobb, az egy mellékes, a távoli jövő homályába tolható kérdés.
Hangsúlyozom,
nem beállni a tüntetők közé nem jelenti azt, hogy a kormány bizonyos lépéseit,
ideológiai beállítódását illetően ne lennének vagy lehetnének fenntartásaink.
De mégis mitől lenne jobb a helyzet, ha a helyükre a szivárványzászlót
lobogtató, nemek, családok, vallások eltörlését szorgalmazó, multikulti
agymosáson nevelkedő, az élet legnagyobb értékének az internetet és az
okostelefont tekintő liberális csürhe, vagy az elvileg harminc éve megszűnt
kommunizmus pusztulni képtelen utódszervezetei kerülnének? Semmi. Sőt,
határozottan rosszabb lenne. Nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy belássuk, a
liberális álértékek járványszerű terjesztése egy olyan, napról napra egyre
közeledő torz utópiába hajszolja a társadalmakat, amely végül minden
hagyományos struktúrát és emberre emlékeztető jellemvonást a földdel tesz egyenlővé.
Jelenleg
minden nagyobb társadalmi hatást elérni képes hazai ellenzéki tömörülés többé-kevésbé
ezen liberális ideológia mentén határozza meg magát (ismeretes, hogy egyre zavarosabb
hatalmi céljai érdekében ebbe a sorba még a Jobbik is beállt). Ez azt jelenti,
nem egyszerűen másfajta kormányzási alternatívát, nem csupán új vezetőket
(akik, a választásokat elnézve, sokszor nem is annyira újak), nemcsak a mindig
beígért adócsökkentést és béremelést, hanem másfajta ideológiát is kínálnak számunkra.
Egy olyan ideológiát, ami az egész történelemben mindig is a rombolás és a
lázadás mentén bontakozott ki. Egy az idők során egyre perverzebb formát öltő
és egyre agresszívebben fellépő ideológiát, amire önkéntelenül is igent mondunk
az időszakosan új erőre kapó kormányellenes tüntetésekhez való csatlakozással.
A
kormánnyal szembeni kritikus fellépés és a liberális lázongás két külön dolog… lenne,
Magyarországon azonban a kettő teljesen összeolvadt (tegyük hozzá: ez a
történelem során, az ’56-os forradalmat leszámítva, majd hogy nem minden
alkalommal így volt). Ha jogosan, ha jogtalanul, ha saját elhatározásból, ha a
tömeglélektan jól ismert működési mechanizmusának engedve (ez utóbbi azért
jóval gyakoribb), aki ma kormányellenes hangokat pendít meg, azt – leszámítva néhány,
nem túl nagyszámú, kellően szilárd meggyőződéssel rendelkező radikálisabb
csoportosulást – kegyetlenül elsodorják a liberalizmus ellenzékben is
félelmetesen magasra csapó hullámai.
A
ma ismert, komolyabb sajtóvisszhangot kapó ellenzéki megmozdulások tehát
egytől-egyig a liberalizmus térnyeréséhez asszisztálnak. De van rosszabb hír
is. Ezek a megmozdulások nem spontán módon, és nem „alulról” szerveződnek.
Egyébként is, sokan kimutatták már, hogy a releváns társadalmi hatást elérő,
mérvadóbb szervezetek és ideológiai áramlatok soha sem „alulról” bontakoztak ki.
Az interneten megtalálható egy ex-KGB ügynök, Juri Bezmenov előadása arról, milyen körmönfont módszerek léteznek egy ország
destabilizálására, és azt követően a megszállók érdekeit megfelelőbben kiszolgáló
rendszer kiépítésére. Vélhetően ezen elv állt az „arab tavasz” hátterében is,
ahol a külföldi érdekeket képviselő hivatásos felforgatók az adott országok kormányainak
valós hibáira rámutatva és így forradalmat kirobbantva sok helyen elérték, hogy
leváltsák a máskülönben nehezen betörhető arab vezetőket. Nem sokkal ezelőtt
Földi László is felhívta a figyelmet több műsorban (itt, itt és itt) a külföldi ügynökszervezetek és a masszív
liberális ideológiát már az anyatejjel magukba szlopáló, külföldön képzett politikusnövendékek
magyarországi ténykedéseinek veszélyeire (a Momentumos Fekete-Győr András csak
egy a sok közül). Szólásszabadság és művészi önkifejezés ide vagy oda, érdemes
szem előtt tartani, hogy Dunát lehetne rekeszteni azokból a hírportálokból,
könyvekből és filmekből is, amik ugyanúgy az emberek tudatos szemléleti
megmérgezése, és – közvetve vagy közvetlenül – a fent említett ügynöki
felforgatás jegyében fejtik ki hatásukat.
Nos,
egy ilyen jellegű, színfalak mögött tudatosan megszervezett, a felháborodott
nép jogos ellenkezésének beállított támadás Magyarországot is érintheti (és
igazából már érintette is jó néhányszor az elmúlt bő évtizedben, egyelőre kevés
sikerrel). A jelenlegi politikai hadszíntéren ugyanis nem igazán arról van szó,
hogy két vagy több fél a megadott játékszabályokat betartva megpróbál kormányzásra
törni: idegen érdekeket képviselő erők a velük rokon helyi szerveződésekkel
szövetkezve, a szabadság és a mindent elfogadás közhelyeit durrogtatva meg
akarják fosztani az országot maradék szuverenitásától és egyre több helyen
repedező hagyományaitól.
Erre az utóbbi időkben Szakács Árpád hívta fel komolyabban a figyelmet egy nagy visszhangot kiváltó cikksorozatával, ahol azt bizonygatja, hogy a magyar kulturális életet még ma, az „elnyomó” kormány elnyúló regnálása idején is a liberális, baloldali, következésképp nemzetellenes körök uralják, méghozzá elképesztő fölénnyel. Egy-két éve a kormányközeli média mintha néhány műsorában szintén tradicionálisabb, jobboldalibb, harciasabb hangot ütne meg. Ilyen például az M5-ön sugárzott Ez itt a kérdés (ennek egyik műsorvezetője, Trombitás Kristóf, ha túlontúl óvatosan is, szimpátia jeleit mutatja a tradicionális szerzők és szemléletmód irányába), vagy a Hír Tv-n látható Credo, mely utóbbinak második adásában a fentebb említett Szakács Árpád, a fősodratú médiára egyáltalán nem jellemző módon, olyan dolgokat említ meg (a szabadkőművesek vagy a zsidóság felforgató szerepe a magyar történelemben, az 1789-es francia forradalom elítélendő volta, de még Guénon neve is felbukkan), amiknek érdemi figyelembe vételével tényleges és valóban jobboldali fordulatokra lehetne kilátás. Szakács egyébként néhány napja kitüntetést is kapott, ahol a díj átvételét kísérő beszédében nem rettent meg attól sem, hogy határozott kritikával illesse a kormányt és a kormány azon anyagi támogatásokért felelős tagjait, akik a mai napig szemrebbenés nélkül asszisztálnak a baloldali álkultúra terjesztéséhez és Magyarország megsemmisítéséhez.
Vajon
kellően felkészült a kormány az ilyen jellegű, a jövőben talán nagyobb
fokozatra kapcsoló felforgató támadásokat illetően? Hajlandó állítólagos konzervativizmusának megvédése érdekében nézeteit radikalizálni és a baloldali
erőkkel nyíltabb és határozottabb konfliktust felvállalni? És egy másik, ezzel
összefüggő kérdés: hol vannak a kormány rátermett és megfelelő ideológiával
rendelkező fiataljai, akik a közeljövőben a párt kiöregedő tagjait felváltva
továbbra is valós alternatívaként lesznek képesek fellépni a külföldről
támogatott, az okostelefonfüggő fiatalok körében vélhetően népszerűbb és
trendibb Fekete-Győr-féle „cukifiúkkal” és a „ma született bárány” vagy a „légynek
sem ártana” kinézetű Karácsony Gergelyekkel szemben?
G. J.
