2016. június 8., szerda

Kulturális szemle: Magyar Krónika

MAGYAR KRÓNIKA
Közéleti és kulturális havilap
1. és 2. szám (Budapest, 2014, Magyar Krónika Kft.)


„Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó, 1850–51

E havilap első száma idén júniusban, a második júliusban jelent meg. A liberális sajtóban már előzetesen számtalan támadást kapott, többek között tolakodó „fideszessége”, külleme (nagyalakú, költséges kivitelű képes újság) és a Kerényi Imre botrányos levelében előirányozottak, például erőltetett hurrá-optimista stílusa miatt. Említették még az innen-onnan összeollózott, le nem hivatkozott képanyagot és a koncepció hiányát is. Természetesen epébe mártott billentyűzettel megírva, saját „szabadelvűségükben” tobzódva. Lényegbevágó kritikát, elemzést egyetlenegyet sem lehet olvasni a témában. Nemhogy nehéztüzet nem nyitottak rá, de még tűzijátéknak sem nevezhetők a kritikák, mert megint a szokásos fennhéjázó cinizmus, romboló szándék és rosszindulat árad belőlük, fontos meglátások nélkül.

Kíséreljük meg most saját nézőpontunkból értékelni a kiadványt. Először a lap szellemiségéről kell beszélnünk. Éppen ez a legkifogásolhatóbb benne. Nem az, hogy nyíltan felvállalja a Fidesz elképzeléseinek és tetteinek támogatását, a propagandisztikus hangvételig elmenve, mert ennek felhánytorgatása következetlenség lenne részünkről. Nem hiszünk ugyanis a „független médiában”, és a legkevésbé sem tartjuk kifogásolandónak a hovatartozás nyílt deklarálását és képviseletét. De a mód, ahogyan ezt a Magyar Krónikábanmegvalósítani vélik, már annál inkább kívánnivalót hagy maga után. Sajnos, szellemiségről nem is beszélhetünk, hiszen ilyen jellegű írások meg sem jelentek a lapban. Tudjuk, széles rétegeket megcélzó kiadvány, de éppen az lehetne jelentősége a megjelenésének, hogy e közegbe valódi értékeket olt, továbbgondolható ideákat, egy lapos polgári értékrenden túl. Ezzel szemben korunk válságteli voltát letagadva, figyelmen kívül hagyva, nem vizsgálva akar előremutató lenni, az utóbbi évek bizonyos, merőben praktikus eredményeinek szerénytelen bemutatásával és egy lapos„intellektus” konformista fitogtatásával. Ez nem szellemiség. Legfeljebb üres propaganda. A lapot olvasva minduntalan a szocialista realista „művészet” pirospozsgás, izomtól duzzadó, a jövőbe derűs arccal tekintő alakjai jutnak eszünkbe. Minden írás „pozitív” témákról szól, a szerzők egytől egyig mosolyognak a képeken, a cikkek utolsó bekezdése kötelezően és erőltetetten optimista. Ez a törekvés például Kerényi – „legyünk a továbbiakban is tehetségesek… Jöjjön a siker!” – szösszeneteiben, és Bencsik Gábor főszerkesztői beköszöntőiben – „mert az élet akkor is szép, ha a felhők alja a földig ér” – Hamvas Hoppy Lőrincét megszégyenítő mélységekig jut, előrehaladott demenciában szenvedő olvasótábort feltételezve. Az sem szellemiség, hogy a keresztény értékek képviseletét odavetett, méltatlan környezetbe helyezett Biblia-idézetekkel, irodalmársággal (Bayer) és lapos moralizálással tekintik elintézettnek, gondosan ügyelve arra, hogy a mérleg serpenyője azért mégse billenjen semerre (Bencsik Gábor kötelező holokauszt-írásai, Orbán Viktor bocsánatkérése a magyarság nevében, egy cigány festő életművének bemutatása, a Magyarországon élő kínai közösség kiszolgálása stb.). Nincsenek valódi elemzések, elmélyült írások, egy-két ritka kivételtől eltekintve (mint például az etikus gazdaságról, a nem pozitivista agykutatásról és a környezetvédelemről szóló tanulmányok). Általában véve lebecsülik az olvasót, az írások színvonala hullámzó, az egész kiadvány nincs felépítve, nem lehet tudni, hogy tartalmilag kinek szól. Tarlós István szerint – aki meglepő módon Várkonyi Nándorról írt – a „különleges műveltség és polgári gondolkodás kedvelőinek”, nyílván, mert magát ilyennek tartja. Ugyanakkor helye van itt a futballrajongó írónak, a sokaknak szimpatikus, ám valójában semmitmondó „híres embereknek”, a tarhonyafőzés rejtelmeinek, a kínai életvezetési tanácsoknak, a divatrovatnak, az interaktív gyermekjátékok tájékoztató jellegű, nem kritikai bemutatásának, és még sorolhatnánk. S hogy mindez miért lehetséges egyetlen kiadvány keretein belül, arra Kerényi Imre toborzó levele adja meg a választ: „Csak kikalapált gazdálkodás és kicsiszolt forma segítségével épülhet szellemi templom, melynek oltárain minden szerző a maga legjobb liturgiáját mutatja be. Tetszés szerinti tartalommal, alcímmel és terjedelemben.”

Nem vagyunk hívei az állandó „szabadkőművesezésnek”, de a jelképhasználat nyíltsága ez esetben megdöbbentő. Abban pedig biztosak vagyunk, hogy ebbe a „templomba” mi nem akarunk és nem is fogunk belépni. Mert ez egy modern, eklektikus stílusú építmény, melynek ráadásul lefelejtették a tornyát, belső tereiben pedig egymás mellé dobálták a régiségeket és a használhatatlan, hamar széteső berendezési tárgyakat. Sajnálatos, mert az értéktelenek így csak tompítják az értékesek fényét. Nem szabad elhallgatnunk, hogy a két számban fellelhető karakán politikai üzenet is (az „Erkölcsi erő” című beszéd a másodikban), hagyományos értékőrző szándék (ünnepek bemutatása, a család, a házasság fontossága, a néphagyományok, a huszárhagyomány – ugyan hazai képviselőiről nem véve tudomást! –, nemzeti szimbólumaink fontossága, történelmi események felelevenítése, régi mesterségek mai művelői). Mindezt azonban kioltják olyan skandalumok, mint például Jordán Tamás facebookról átvett felszólítása, hogy „október 23-a politikamentes népünnep legyen”, Kiss Rigó László azon kijelentése, hogy a választások megnyerése a keresztény konfirmációval egyenértékű, vagy a lap számos, a legkevésbé sem jó irányba orientáló írása. Mindez egy tetszetős, összefércelt, divatosnak lenni kívánó köntösbe csomagolva, amit a koronázási palásttal próbálnak legitimálni, tele sajtó- és tipográfiai hibával. Kérdés: minek a modern forma – többnyire csupán kétoldalas cikkterjedelem, képekkel együtt –, ha nincs markáns többlettartalom, amit népszerűsítene? Csak nem arról van-e szó, hogy a szerkesztőknek, a kiadónak és a támogatónak is fontos mindaz, ami tartalomtól függetlenül „korszerű”? 

Talán ha a Fidesz nem akarná magát túlreprezentálni, ha nem akarna ennyi, neki fontosnak látszó érdekcsoportot és réteget kiszolgálni, ha nem önző és ravasz lakájokat, hanem intelligens embereket bízna meg a lap szerkesztésével, sikerülne olyan kiadványt létrehozni, ami a mai magyar sajtókínálat fölé emelkedne, értékőrző és értékeket felmutató szerepet betöltve. De hát nem hallgatnak a jó magyar mondásra: egy fenékkel két lovat nem lehet megülni (nemhogy egy egész ménest).

Király Liliom

Megjelent: Magyar Hüperión 2. évfolyam 3. szám

Bodnár Dávid: Manipuláció és politikai stratégia a médiában (Esettanulmány)


„Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.” 2Móz 20,16 és 5Móz 5,20

Korunk egyik hamis mítosza a média függetlensége. Törekedhet ­és törekednie kellene elfogulatlanságra, de a média eleve nem lehet szabad. Mindenekelőtt azért nem, mert közvetít, ez a lényege, így hát túlságosan függ az információktól, melyeket hordoz. Nem szabad azért sem, mert a valóság gazdagságából csak egyes elemeket emel ki, úgy, hogy nincs tudatában sem a valóság teljesebb körének, sem önnön valóságépítő erejének. Ezeken kívül minden tényt szükségszerűen interpretál, a „tényeknek” mondott dolgok sem puszta tények. Azután a médiának – legyen szó akár a nyomtatott, akár az elektronikus sajtóról, akár a rádióról, akár a televízióról, akár reklámokról – tulajdonosai vannak, nekik pedig érdekeik, amelyekkel csupán a legritkább esetben fordulnak szembe az alkalmazottak. Továbbá, lévén hogy közvetítő-hordozó, olyan külső, politikai, titkosszolgálati és egyéb érdekek is megjelenhetnek benne, amelyekről a média dolgozóinak olykor egyáltalán nincs tudomása, esetleg a tulajdonosoknak sem. Ez utóbbira egyébként a működési mechanizmusai is alkalmassá teszik: a média kezdettől fogva szereti a felnagyításokat, a szenzációkat – ami az utóbbi évtizedekben a bulvárosodásig jutott –, melyek érdekében a torzításoktól és a hazugságoktól sem riad vissza.

Mindezek a külön-külön kulcsfontosságú sajátosságok nagyszabású stratégiák játékterévé változtathatják a médiát. Alább egyetlen magyarországi eset révén szeretném kimutatni a politikai stratégia összehangolt, kiterjedt manipulációkig menő létét a kortárs médiában. Egy Jobbik elleni stratégiáról szólok, amely a 2014-es parlamenti, majd önkormányzati választások alkalmával mutatkozott meg és máig működik. Értelmi szerzői nem ismertek, csak a közreműködői.

Fő módszerek és célok
A stratégia fő módszerei és céljai 2014 előttre nyúlnak vissza. E tekintetben két legfőbb módszert és célt különböztethetünk meg. Az első: vulgáris, proli és szélsőséges pártként beállítani a Jobbikot – hogy vulgáris és proli párt legyen. A második: átvenni értékes politikai elképzeléseit, gyakorlati lépéseit és javaslatait – hogy kifogják a szelet a vitorlájából, és megszelídítve, szellemétől megfosztva alkalmazzák azokat mások.

A 2014. évi választásokhoz közeledve újabb fő módszerek és célok jelentek meg. Az egyik a Jobbik „nemzeti” alapon történő lejáratása – vélt, kitalált és kisebb részt valós hibák alapján. E cél érdekében előszeretettel nyúlnak bonyolult, összetettebb kérdésekhez. Ilyen például a magyarság viszonya a történelmi Ausztriához. Vagy a vallásokhoz való viszony problémái a könnyen megszerezhető ismeretek, a globalizmus korában. Olyan kérdésekhez tehát, amelyek látszólag ellentmondanak a nemzeti gondolatnak.

Külön kiemelendő, hogy régóta ismert választások előtti módszer a szigorúan átmeneti pártok – immáron tucatszámra való – létrehozása. Művi és pusztán szavazatelvevő pártocskáké, többnyire a baloldallal elégedetlen szavazók szalámizása és a jobboldal bomlasztása érdekében (mint korábban a Centrum Párt, Kétfarkú Kutya Párt, Elégedetlenek Pártja stb.).

A stratégia eredete, előzményei
A Jobbik vulgáris, proli és szélsőséges pártként történő beállítása nem igazán a magyarországi baloldal érdeke volt. Választási szempontból, de már azt megelőzően, főként az úgynevezett jobboldal számára fontos. Az itthoni baloldal mindenekelőtt a Fidesz–KDNP-t kívánja szélsőségesnek beállítani. Hogy e vád alól mentesítse magát, és máskülönben is, a Jobbik elleni stratégia legfőbb hazai eredeteként a Fidesz jelölhető meg. Lehet azonban nemzetközi eredete is: olyan amerikai, európai és más cégeken, alapítványokon, magánszemélyeken keresztül, akik pénzügyi támogatásokat nyújtanak a választások kapcsán, hogy az ország belügyeibe avatkozhassanak.

A Jobbik elnöke már korábban több lépést tett annak érdekében, hogy a párt ne legyen vulgáris és proli, s talán azért is, hogy a Fidesztől eltérően ne pusztán (vagy döntően) populista legyen. Első lépésben megfelelő tanácsadót talált. Második lépésben hozzájárult egy oktatási intézmény (Atilla Király Szellemtudományi és Nemzetstratégiai Akadémia) valamint egy folyóirat (Magyar Hüperión) létéhez. Ezek révén érdemlegesen bizonyítani kezdte, hogy a Jobbik nem áll távol az intelligenciától. Ebben a párt egyes vezetői és képviselői is támogatták.

Gyorsan hozzáteszem azonban, hogy bizonyos információk szerint – szemben más híresztelésekkel – az egykori Atilla Király Szellemtudományi és Nemzetstratégiai Akadémia nem volt pártakadémia, egy magánalapítvány működtetette. [1] A Magyar Hüperión sem a párt hivatalos lapja, csupán a pártalapítvány (Gyarapodó Magyarországért) támogatja.

Az elnöki döntés eredményei
A Jobbik, az iménti döntések gyümölcseként is, 2014-re egyedülálló radikális párttá vált Európában. Legalább vezetőjének elgondolásaiban eltért a szokásos jobb–bal megkülönböztetésektől, és felvállalta a jobboldaliság eredeti eszméjét. Nem volt ellenséges az iszlámmal szemben, aminek révén csaknem az egyetlen nemzeti párt volt Európában, amely nem keverte össze az emigráció kulturális, faji és gazdasági problémáit magával a vallással (az elsöpörni kívánt tradicionális világvallások valós gondjával). A Jobbik hagyományeszméje felölelte és egységbe fogta a különböző magyar tradíciókat, az elitisztikus hagyományelgondolástól a paraszti hagyományokig. Egyáltalán nem csak a polgári tradíciók híve és képviselője.

„Politika és magyar hagyomány” című cikkében Alexa Károly írta a Magyar Hírlap 2013. július 31-ei számában, hogy a „jobboldali-konzervatív-nemzeti stb. kormányzat [a Fidesz–KDNP] nem tudja, vagy nem akarja a maga politikai terébe integrálni – kritikai mérlegelés után – a mai magyarországi szellemiség egy nagyon fontos mozgalmát. Azt, amely a magyar nemzettudat tradicionális mélyrétegeit vizsgálja. Megjelent egy igen gondos kiállítású folyóirat Magyar Hüperión címmel, nagy hangsúllyal, mint »a jobboldali értelmiség folyóirata«. Nem az obskúrus tévécsatornák futóbolondjainak gyűlhelye, hanem olyan felkészült értelmiségieké, akik kíváncsiak a magyar tradícióra, akik érteni akarják – mondjuk – Hamvas Béla vagy Weöres Sándor jelenlétét a mai köztudatban, akiket érdekel a korszakos René Guénon vélekedése a »mi« Goldziher Ignácunkról, vagy akik meg akarják rajzolni »a modernkori ember politikai tipológiáját«. Erre történetesen egy Vona Gábor nevű szerző tesz kísérletet… Szövege nem »napirend előtti« hablaty, hőzöngés, ellenzéki demagógia, hanem egy olvasott ember szolid, ám megfontolásra érdemes szellemi vállalkozása. Pikáns tény, meg kell adni. És főleg azon értelmiségiek számára kezelhető bajosan, akik nem szívesen árulnának egy gyékényen a mai kormányhatalom radikális jobboldali ellenzékével.”

Választások előtti akció
Úgy tűnik, a fentebbi lépések és az imént említett eredmények valahol kiverték a biztosítékot. Mégpedig befolyásos körökben. Habár az itt következő akció piti, az összefüggései és a forrásai felettébb különösek.

2014 januárjában egy portál cikkeket kezdett közzétenni arról, hogy Vona Gábor akkori tanácsadói tradicionális értelemben véve királyságpártiak, a történelmi jogfolytonosság hívei, s ezen belül – mintegy részesetként – a Habsburg-dinasztiát is valós mibenléte, tehát nem marxista alapon ítélik meg. „Óriási leleplezés”, tekintettel arra, hogy ennek jelei már évek óta láthatók voltak [2] annak számára, akit érdekelt. Baranyi Tibor Imre és Horváth Róbert írásainak teljes jegyzéke megtalálható az interneten. [3] De milyen közvetlen köze volna ennek a Jobbikhoz? Nem hiszem, hogy bármelyikük párttag lenne. Ahogyan más szakértőkhöz sem hasonlíthatók, akiknek a párt nagyobb összegeket fizetett. Hogy a Jobbik néhány képviselője vagy a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) több prominense szintén nem marxista alapon ítéli meg a Habsburgokat – erről van tehát szó. Így azonban „lebuktatható” a nagyapám is, akinek szőlőhegyi présházában egy Ferenc Józsefet ábrázoló festmény található, és olykor Istenhez szokott imádkozni előtte. „Lebuktatható” az ország minden egyes monarchiatisztelő lakosa, Erzsébet királyné összes híve és mindazok, akik büszkék az 1896-os millenniumi ünnepségekre.

Az ügy azonban nem csupán komikus volt. Egy addig példátlanul primitív és gyűlölködő stílus, módszer és arrogancia, valamint bulvárjelleg kezdeteit jelentette a nemzeti oldalon (túl annak underground részén). Ily módon ott is minden – balliberális módon – „a pénzről” kezdett szólni. Az Atilla Király Szellemtudományi és Nemzetstratégiai Akadémiából liberális-laza „Vona suli” lett, a Gáborból nemcsak „Vona”, hanem bárki mást eljelentéktelenítő „Gabi” vagy „Gabesz”. A nem-marxista, részben méltató Habsburg-megítélésből félrevezető „Habsburg-imádat”, sőt „habsburgista szekta”. Vádolhatjuk Nyugat-Európa lakosságának legnagyobb részét konformizmussal, az ilyen hangnem és módszerek ott azonban – legalább a konzervatív oldalon – teljesen elképzelhetetlenek.

És hogy mindez hogyan történt? Úgy látszik, néhány sértődött egyén bizonyos tekintélyek valamint egy párt és egy mozgalom nevének hátán akart bekapaszkodni a parlamentbe. A vad kritikához semmi sem volt elég drága számukra: a radikális nemzeti oldal egysége sem. Liberális-bulvár szófordulatok átvétele, „bizniszegyházas” és „szektázós” rágalmazás, a Facebookról leszedett privát fényképek és magánlevelek megosztása, parttalan hazudozásokkal, csúsztatásokkal, kiforgatással megtoldva. Bomlasztás és megosztás. Kollektív szempontokba burkolt egyéni érdekek. A legtöbben meggondolatlanul járultak az akcióhoz. Ők voltak a 2014-es Jobbik elleni választási stratégia öntudatlan ügynökei. Habár ismeretlen volt előttük, mégis azt szolgálták. Néhányan ellenben tudatos kiszolgálói voltak. Ők voltak a fizetett ágensek. Legalább hiúságuk és egyéni ambícióik kielégülése volt a fizetségük. A stratégia legfőbb célja – így a szóban forgó akcióé is – az volt, hogy a nemzeti önérvényesítés radikális erőit megossza.

Az akció forrásai
Eleinte hét-nyolc cikk és két videó képezte az említett piti, választások előtti akciót. Az elsők kivétel nélkül fideszes forrásokra épültek.

Az időben legkorábbi forrás egy neo-buddhista szerző, Farkas Attila Márton tollából való. [4] Írása eredetileg 2007-ben a köztudottan fideszes gondola.hu-n jelent meg. A szerző az egykor SZDSZ-közeli Tan Kapuja Buddhista Főiskola tanára. A cikkben olyasvalaki aggódott a magyarságért, aki a Buddhizmus Magyarországon című könyvében (különösen a II. részben) [5] nevetségessé tette a magyarországi buddhizmust, amelynek egyik intézményétől mellesleg a fizetését kapja. Már korábban, 2001-ben (!) megjelent egy hasonló témájú támadása. [6] Nem másutt, mint a liberális Élet és Irodalom hasábjain. Lehet, hogy ezt is forrásként használták? Mindenesetre az író átnyergelése a „nemzeti oldalra” különös és a Fidesz számos alapítótagjának esetére emlékeztet. Nem hiszem, hogy kimondottan magyar érzelmű emberről van szó. Inkább egy okoskodóról, akinek személyes elszámolnivalói voltak. Ebből is látható, hogy semmilyen új ügy és leleplezés nem történt. Farkas már korábban mindkét írására választ kapott: a 2001-es elérhető az interneten, [7] 2007-es pedig az Északi Korona 29–30. számában olvasható. Később a Mediavadász számolt be róla részletesebben. [8]

A második forrást a hírhedt Athena Intézet nyújtotta. Először úgy gondoltam, hogy nincs kapcsolat e Magyarországon jogilag nem létező kategóriát (gyűlöletcsoport) „kutató” műintézmény és a Fidesz között, de megtudtam, hogy a 444.hu-t, ahol a forrásként szolgáló írást először közreadták, [9] a Fidesz néhány tagja – furcsamód – jelentősen támogatta anyagilag.

Egy harmadik forrás szintén szóba jöhet. Szerzője egykor alternatív rock-zenész, aki idővel a Magyar Nemzet újságírója lett. „Megyek, békével” (így: békével!) című esszéjében – miután kitért a „vagonok” (roppant eredeti) képére – 2013. július 13-án a következőképpen írt: „végül az én nyakamat is elmetszik. De nem ti, Emberek, ugye, Gábor?” Talán tőle, Hegyi Zoltántól, a szerény Hegyibeszéd című mno.hu oldal fideszes szerzőjétől származik a Habsburg-kártya első kijátszása a Jobbik ellen: „Gábor, (…) legközelebb ne mondj semmit március 15-én, és főleg ne nemzetiszín zászlók előtt. Akkor fessétek sárga-feketére a színpadot, rá egy kétfejű sast, aztán szevasztok.” [10] Az ország Habsburg-múltjának kijátszása ócska egyéni sikerek és tetszésindexek érdekében.

E források után – később – Pozsonyi Ádám „haynauzása” következett a szintén fideszes Magyar Hírlapban, [11] ahol hazugsága helyreigazításra került. [12] Valamint Kubinyi Tamás eddigi talán legprimitívebb rágalmazása, „magyarellenes provokátorozása”, [13] a művi módon létrehozott, azóta megszűnt Magyar Hajnal által leírt internetes hazugságok ellenőrizetlen és kritikátlan továbbgördítése formájában. [14]

Sajátos történelmi konlúziók
Hogy egy kiegyensúlyozott, a marxista frazeológiával szakító Habsburg-tisztelet – ha meghatározó is lenne – mitől tenné eleve hiteltelenné és „nemzetietlenné” a Jobbikot vagy a HVIM-et, az rejtély. A nemzeti oldal néhány túlhajtójának és irracionális gondolkozásának rejtélye, amelyhez talán a mai osztrák külügynek is lenne egy-két szava.

Ennek a „logikának” egyenes következménye, hogy 1437 és 1439 között, majd 1445 és 1457 között, végül pedig 1526-tól egészen 1918/1945-ig, minden uralkodójához és a fennálló államrendhez hű magyar „labanc” volt. Szerintük a magyar történelem közel fél évezrede alatt mindenki magyarellenes hazaáruló volt, aki tisztelte uralkodóját és annak dinasztiáját. Maga a magyarság és a történelme – számukra – csak 1848/49-ben, esetleg Rákóczival, Thökölyvel, Bocskaival, vagy Bethlennel kezdődött. Előttük és mellettük, szerintük, nem volt magyarság. Ma „kurucnak lenni”, nekik nem egy sajátos kvalitást jelent, nem egy benső, lázadó, nonkonformista magyar minőséget, hanem csak és kizárólag Habsburg-ellenességet. Szerintük a Habsburg királyok minden rossz – beleértve a jelenlegieket – okai. Ugyanezek szerint: a birodalmak eleve rosszak. A Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok és az EU – számukra – ugyanolyan, mint a bizánci, a német-római, az oszmán és a Habsburg imperium. Nincs semmi különbség. Ez utóbbiak csakis megszállások voltak. Továbbá: 1848-nak nem volt semmilyen kapcsolata 1789-cel, a francia forradalommal, a zsidósággal, az internacionalizmussal és a kommunizmussal. Az sem probléma, hogy egy idő után a magyarság mint olyan szigorúan tematizálva, többnyire csak 1848/49-cel összefüggésben jelent meg. Hogy Kossuth szabadkőműves volt, Táncsics pedig vörös republikánus, az első honi marxista. Nekik nem gond, hogy főképp 1919-től kezdve, azután Rákosi és Kádár által ráerősítve ez az esemény lett a „mi a magyar” legfőbb ismérve. Nem érdekes az sem, hogyan petőfizett az MSZMP, kossuthozott az SZDSZ, és hogy hogyan táncsicsozik ma az MSZP.

Az ágensek, akik elhallgatják támadásaik ilyetén történelmi konklúzióit, semmit nem kezdenek olyan adatokkal, amilyeneket például Magyar Zoltán A Habsburgok a magyar néphagyományban című könyvében (Kairosz, 2006) összegyűjtött. Így azonban javasolni kellene nekik, hogy ne tegyék a lábukat – többek között – a monarchia-hangulatú Szegedre vagy a Budavári Palotába, de azt is, hogy az általam egyébként utált Brian élete című film egyik jelenetének mintájára tegyék fel maguknak a kérdést, „Mit adtak nekünk a Habsburgok?” [15]

A „magyar hajnal” informátora
Az ilyen konzekvenciákhoz vezető hozzáállás egyik képviselője és a 2014-es parlamenti választások előtt aktivált Magyar Hajnal internetes hazudozásainak informátora Scheer Ádám, egy mikro-nemzeti, szerepjátszó baráti kör mára levitézlett bajnoka volt. A szabadkőműves páholyokra jellemző elnevezéssel bíró Új Hajnal Rend „nagymestere”. E szerepjátékok világát idéző, ál-mágikus tini „lovagrend” három legfontosabb műve között szerepelt Szepes (Orsi) Mária ismert regénye és a spiritiszta Alan Kardec egyik munkája. Az Alfahír szerint UFO-hívők, hedonisták és bírálják a magyar trikolórt. [16]

A 2014-es választási játszma kicsinyes részeként is felfogható videójában Scheer úgy festett, mint egy csinovnyik – valójában azonban ifjú aparátcsik. Érdekes volt megfigyelni, ahogy tulajdonképpen egy középiskolás színjátszó körben szerepelt. Mindemellett komolynak tartott kérdésekben is gunyoros és kaján volt. Hihetetlenül ambiciózus és egoista, amit egyfajta küldetéstudattal kompenzált.

Ahhoz képest, hogy mint egy interjúban mondta, „Minden szavam igaz”, Scheer elhallgatta távozásának valódi okait az Atilla Király Akadémiáról. Értesüléseim szerint azért ment el, mert számon kérték tőle, hogy elindult a maglócai polgármesteri választáson (Áder János falujában), ahol teljesen lebőgött: egyszer-kétszer járt az adott településen, nem kérte a tanárai – így például az érpataki polgármester, Orosz Mihály Zoltán – segítségét, miközben az Akadémiára hivatkozott. [17] A megkérdezésekor is „nagymesternek” tekintette magát, ezért kényszerült távozásra.

Állítólagos „kirúgása” után Scheer levélben kereste meg a Jobbikot, hogy az vegye igénybe a szolgálatait. Nem volt rá igény, így hát az ellenségévé vált. Honlapjának nyitóoldalán azután meghirdette „a labancok elleni háború évét”, aminél semmi mást nem talált aktuálisabbnak. Számomra egyértelműnek tűnik, hogy nemcsak az Atilla Király Akadémiára történt jelentkezésekor, hanem utána is csupán hírnevet akar szerezni a nemzeti oldalon. Modernista suhanc, aki mellé néhány nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező „radikális nemzeti” is odaállt.

A „labanc” mint bunkósbot-mumus
2014-től a „labanc” egyre inkább olyan negatív varázsszóként jelenik meg a magyarországi médiákban, mint korábban a „náci”. Hatásmechanizmusa is ugyanaz. „Tartalma” primitív logikára épít illetve aláássa a nemzet fogalmát és múltját. Körülbelül ezt a képletet érvényesíti: Habsburg-tisztelő = nem-magyar, sőt magyarellenes, hazaáruló. A labanc tisztázatlan, amorf fogalma éppúgy tematizál, mint a kommunista és liberális forrásokból megszokott, elnagyolt tartalmú más negatív varázsszavak: a fasiszta, a hungarista vagy az antiszemita. Haynau az állítólagosan nemzetvédő erők „új Szálasija”, a radikális nemzeti oldalt manipulálók bunkósbot-mumusa.

Scheer és főnökei valójában azonban színészek, akiknek egyedüli mágiája, hogy rókaravaszsággal, egyszerre közhelyes és körmönfont módon egymásnak ugrasszák a radikális nemzeti oldal erőit. Mint már említettem, olyan problémák elővétele révén, amelyek soha nem voltak eltitkoltak, csak minden értelmes ember tudta, hogy inkább szakkérdések, mint tömeges jelszavak. E helyzetet azután bulvárlapokba illő „titkolózásnak” állították be. Az egyik részről egyéni ambíciók vezérlik őket, amelyeket mindig könnyű ki- és felhasználni.

Önök szerint például hogyan lehet „Habsburg-imádatot oktatni”? Milyen tantárgy keretei között? Esetleg gyakorlati önismeret, esztétika- és irodalomelmélet, tudományfilozófia, egyetemes vallásfilozófia vagy metafizika órán? Kosaras Péter Ákos hadtörténet, vagy Varga Tibor magyar jogtörténet kurzusán? Netán Bogár László, Bakay Kornél, Obrusánszky Borbála, vagy Orosz Mihály Zoltán óráin? Ők minden híreszteléssel ellentétben nem „vendégelőadói”, hanem állandó tanárai voltak az Atilla Király Szellemtudományi és Nemzetstratégiai Akadémiának. Mellesleg megjegyzem, hogy mintegy két óra alatt szereztem tudomást ezen „elitista” és „titkos” tanegységekről.

Pap Gábor, a magyar nemzet önjelölt főpapja is beleszólt az Akadémia dolgaiba. Ő nem írt ugyan háromnegyed-oldalas cikket Haynau néhány tulajdonságáról, de 1970-ben filmet rendezett egy tömeggyilkos hatásáról Lenin élni fog címmel. [18] Információim szerint Molnár V. Józseffel és Szántai Lajossal együtt ő is sietett felvenni a kapcsolatot a Jobbikkal, hogy meghatározza az új oktatási intézmény profilját. Erre az őt idézve „Hogy is hívják?”-párt nem tartott igényt. Így Pap Gábor és társai számára a Jobbik „hazaárulóvá és nemzetellenessé” lett. Az igazán „nemzeti” politikai megoldás sok protestáns számára ma már csak a Fidesz.

Taktikák
A 2014-es választási stratégia részét képező akció legfőbb támadási pontja a Jobbik és a HVIM vezetősége mellett Vona Gábor akkori főtanácsadója és részben egy másik tanácsadó volt. Már láttuk, hogy a marginálisan érintett és nem-marxista Habsburg-megítéléseikből „Habsburg-imádatot” fabrikáltak. (Habsburgokat „imádni” vajon hogyan kell?) De nem láttuk, hogy miként. Röviden: reductio ad absurdumok, csúsztatások és méltánytalanságok sora révén.

Ha az ember valamit tisztel, nem tisztelhet mást. Az ember csupán egy dolgot tisztelhet, nem kultiválhat több dolgot, a felszínen akár eltérőket is. Ez, remélem, a Napnál is világosabb mindenki számára. De van tovább.

Adott például egy ezer nyomtatott oldalnál terjedelmesebb munkásság, amelynek legnagyobb része nem is politikai-történelmi, hanem vallási és filozófiai témájú. [19] Ahogy az említett Pap Gábor-film kapcsán én is tettem, kiemelnek az előbbiből egy „tanulmányt”, amely Haynauról szól. A kérdésen kívül, hogy vannak-e meggondolandó adatok, megfontolandó gondolatok benne, vagy nincsenek, valójában az egész nincs egyetlen oldal. És azt sem vették figyelembe, hogy 15 évvel ezelőtt született. Olyan időben – 2002 előtt – és közegben íródott, amikor a radikális jobboldaliság mibenlétét Magyarországon csak Csurka István határozta volna meg.

Vagy másik példa: adott egy hasonló terjedelmű munkásság, amelynek tanulmányozása helyett előbányásztak két március 15-ével kapcsolatos e-mailt. Ekkor sem számított, hogy a közzétett levelek sokkal inkább a vallásosságról és az antikommunizmusról tanúskodnak, mint másról. A lényeg a „nemzeti szenzáció”. Vagyis, hogy írójuk kritizálni merészelte március 15-ét. Azt az 1848-as „tojást, amiből 1917 kikelt”, ahogy Malynski gróf a 20. század elején sokan másokhoz hasonlóan megállapította.

Ugyanígy „bizniszegyházaztak” és „szektáztak”. Az érintett itt A Metafizikai Hagyomány Centruma (MHC) volt, amely vallások kutatása és e kutatás dokumentálása céljából jött létre, s egyáltalán nem mellesleg mindig is bírálta a szektákat (lásd például a Tradíció évkönyv 2001-es számát). Több, a nemzeti oldal számára fontos könyv ezen az egykori egyházi szervezeten keresztül tudott magyarul megjelenni. Az elismerő megállapítások azonban ezúttal is hiányoztak. Ahogyan a Jobbik lojalitása a tradicionális iszlám iránt – egyesek szerint – csupán „bevándorlás-pártiságot” jelent, kapcsolata az anticionista Neturei Kartával pedig „elzsidósodást”, úgy az MHC összvallási orientációja is állítólag „liberális kozmopolitizmuson” és „globalizmuson” alapul. (A Hamvas Bélára szintén vonatkoztatott, ostoba „spirituális internacionalizmus” kifejezés Szántai Lajostól származik, [20] aki valószínűleg Naftalin Ernő karakterének ihletője.) Mintha más okok elképzelhetetlenek lennének.

Már említettem, hogy a pellengérre állított tanácsadók másoknál jóval kevesebb, minimálbérnek megfelelő honoráriumot vettek fel. [21] Ami azonban fontosabb: nemcsak hagyományhű  vallási-filozófiai nézeteket vallanak, hanem 1993 óta aktív résztvevői a nemzeti társadalmi-politikai életnek. A Csurka-féle népies Kulturkampftól eltérő vezető szerepet játszottak a jobboldaliság történeti gyökereinek magyarországi feltárásában, valamint nemzetközi előzményeinek-párhuzamainak bemutatásában. Sok más személy hozzájárulásával együtt számos megerősítést nyújtottak a nemzeti oldal és annak legkiválóbb tagjai számára. [22] Hunnia, Pannon Front, Sacrum Imperium, Havi Magyar Fórum, Északi Korona és Magyar Hüperión jelzik ilyetén társadalmi munkájuk bójáit. A legfőbb érdeklődési köreikhez képest karitatív és „alászálló” tevékenységük jelentős mértékben hozzájárult a radikális nemzeti tábor gondolkozóvá tételéhez, szellemi, intellektuális és kulturális színvonalának emeléséhez. Mindezt pedig olyan időszakban tették, amikor a legtöbb mai nemzeti radikális még sehol nem volt – habár egyetemista korában számos jobbikos lelkesen olvasta a Pannon Front, a Havi Magyar Fórum és az Északi Korona számait. Beleértve Hegyi Zoltánt és több más későbbi kritikusukat is, akik az említett egykori nonprofit szervezet (MHC) által kiadott könyveknek szintén gondolati haszonélvezői voltak.

Mindennek méltánytalan elhallgatása, valamint a megfogalmazások utólagos javítgatása tartozik még a szóban forgó Jobbik-ellenes taktikák körébe. Odáig mentek, hogy „magyargyűlölőként”, „magyarellenes provokátorként” is beállították László Andrást, Baranyi Tibor Imrét és Horváth Róbertet, ami – véleményem szerint – már büntetőjogi problémát is felvet.

Célok
Valószínűleg nem tudnának tíz oldalnál többet összeszedni az említett szerzők munkásságából, ahol Habsburg-tisztelettel (és nem „Habsburg-imádattal”) vagy a biológiai nemességgel foglalkoznának. Ismereteim szerint a magyarsággal kapcsolatos kritikai észrevételeik száma sem lenne sokkal több. Úgy látszik azonban, hogy ma nagyon sok magyarból teljesen távol áll az önkorrekció képessége. Sőt, számos Pap Gábor és követői által kinevelt ember létezik, akik szerint semmiféle hibára nem szabad rámutatni, mert mindenfajta jobbító törekvés magyarellenes vegzálásnak és a magyarság aláásásának veendő.

Ám el tudják Önök képzelni, hogy egy
„habsburgista” és teljességgel 1848/49-ellenes összeesküvés készül a Jobbikon belül? Miféle aktualitása lenne ennek? Az, hogy „Vona Habsburg Gyurit akarja megkoronázni?” Még elképzelni is nevetséges mindezt. A rendek, az öröklött nemesség vagy a dinasztia igenlése nem más, mint elsősorban a rendek, az arisztokrácia és a legitimitás történelmi elvének és ideájának a megértése. Nem anakronizmust jelent. És ami még fontos: nem zárja ki a tömegek, a nép iránti – mára elveszett – érzékenységet sem. A támadóknak venniük kellett volna a fáradtságot ahhoz, hogy személyesen megismerjék a tanácsadókat.

Nagyon is elképzelhető viszont, hogy az ilyen témák és problémák elővételével egyesek konfliktust akartak gerjeszteni (egy nagyobb szabású és hosszabb távú Jobbik elleni stratégia részeként) nemcsak Budaházy és az őt kiszabadító Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom, vagy a HVIM tagsága és a vezetősége között, hanem a Jobbik és a támogatói, az elnöke és az elnökség között, sőt az elnök és a tanácsadói között. Megfontolandó az is, hogy a Fidesz nem a Magyar Hüperión mintájára alapított-e folyóiratot Magyar Krónika címmel? [23]

A választások után
A lejárató hadjárat a 2014. évi választásokat követően sem állt le – ebből is következtethetünk a kapcsolódó nagyobb politikai stratégia létére. A közvetlen megmutatkozás síkján a támadások ezúttal is a fentebb említett, Fidesszel összefüggésbe hozható forrásoktól származtak. 2015 tavaszán, azaz nagyjából egy évvel az első nagyobb rágalmazó akció után, az origós Zubor Zalán – akinek fő informátora megint csak a sértődött Scheer Ádám volt – „nőgyűlölet” vádjával újított. Ezt követően a Heti Válaszos Ablonczy Bálint tudálékoskodott Baranyi Tibor Imre tanácsadói szerepkörével kapcsolatban, és próbálta a Jobbik elnökét e téren véleményhatalmi eszközökkel megfegyelmezni. [24] A HVG-s Kálmán Attila és a Hit Gyülekezetéhez köthető Hetek Németh-Ványi Klárája pedig Vona Gábor tradicionális olvasmányélményei miatt „aggodalmaskodott”. [25] Mindeközben újra felbukkant Farkas Attila Márton, megismételvén az ügyben régebbi rágalmait. [26] A korábbi címkézések és az említett „nőgyűlölet” mellett kiemelt szerepet kaptak az „okkultizmus” és a „szektaszerű agymosás” már számtalanszor megcáfolt [27] varázsszavai, továbbá ismét terítékre került a fentebb értelmezett iszlámkérdés. [28] A stratégia ugyanaz: jó hírét és tekintélyét rombolni a nemzet sorsa iránt nem közömbös, Fideszen kívüli értelmiségi köröknek, elősegíteni a Jobbikkal való szakítást, valamint elvárásokat és hamis ítéleteket sugalmazni a politikai élet ingadozó szereplői felé. Röviden: a vakvágányra terelés.

A Riposttól a köztévéig
Egy évvel később, megint a március 15-ei megemlékezések előtti napokra időzítve a Ripost nevű internetes bulvárlap jelentetett meg álnéven egy írást „A Jobbik titkos rohamosztaga és elitképzője: a Farkasok. Mit akarnak?” címmel, amit röviddel utána több hasonló jellegű és „színvonalú” cikk követett. [29] A jelenség hátborzongató érdekessége, hogy az internetes pletykalap igazolatlan rágalmai gyorsrepülésben az MTV és a TV2 esti híradóiig jutottak. [30] Ez szintén árulkodó a támadások forrása tekintetében, egyszersmind azt is jelzi, hogy újabb szintre kapcsoltak, még elvetemültebbé váltak a démonizálás értelmi szerzői. [31] Ezt a cikkek tartalma is alátámasztja, amely az egyre megszokottabb lejáratáson túl egy Farkasok nevű airsoft-csapat néhány tagjának Jobbikhoz és Akadémiához fűződő kapcsolata miatt már-már konkrét „terrorgyanút” (így!) illetve erőszakos hatalomátvételt vizionál és sugall. Ebben tudomásom szerint nem átallottak elmenni addig, hogy az érintett feleket saját lakásukon zaklassák és riogató történeteiket az alanyokról készült előnytelen vágóképekkel s nyilatkozataikból kiragadott félmondatokkal „hitelesítsék”.

Újabb választásokhoz közeledve: a közmédia bulvárosodása és a politikai kultúra hanyatlása
A jelek szerint a támadássorozat a jövőben is folytatódik majd. [32] Nemrég Vona Gábor Jobbik alelnökeivel kapcsolatos döntését is a „labancok” számlájára írták. [33] Hogy mennyi „nagymagyar” lett hirtelen ebben az országban! Ami a legaggasztóbb, az azonban a konkrét hamisításokig és tételes hazugságokig elmenő manipulációk alkalmazása egy politikai stratégiában. Ha egy ilyen politikai stratégia a médiára erőlteti magát, bulvárosítani fogja azt – mert a manipulációk és hamisítások egyik legkönnyebben felhasználható és leginkább hathatós terepe ma a bulvár. A hamisításokig menő manipulációk és a bulvárosodás viszont a politikai kultúra hanyatlásához vezet. Ugyanígy a vélemények és a nézetek standardizálása, az átlagostól eltérő nézetek kigúnyolása is. Ez utóbbiakat már a személyiségi jogok és a szólásszabadság megsértéséig menően űzik. Jellemző példa erre, hogy az idős professzor, László András 1996-os, az interneten bárki által elérhető, nyilvános előadásából [34] kivágtak öt percet és azt „eltitkolt hangfelvételként” mutatták be, [35] amit a 2012-ben alapított és immár „Farkasképzőnek” (így!) titulált Atilla Király Akadémián tartott volna. [36] Ennek részleteit a közmédiában, az állami televízióban és rádióban is leadták. [37] Miféle politikai stratégia az ilyen? Milyen bulvárosítás! És a véleményszabadság milyen fokú megsértése! Ami a bulvárelemek „állami” alkalmazásait illeti, az a politikai kultúra halálát eredményezi. Mint láttuk, a közmédiák is sokadosztályú bulvárfórumoktól vesznek át híreket, hogy a felelősséget adott esetben rájuk háríthassák. Ez azonban felveti, akár írathatnak is velük dolgokat…[38] Bárhogy legyen, e folyamatért nemcsak a stratégák, hanem az átvevők is felelősek, a Demokratától a Heti Válaszon át egészen a Magyar Hírlapig.

Politikai kérdések
Az izzadtságszagig menően koncepciózus próbálkozások önmagukban, érvek nélkül is arra utalnak, hogy valami bűzlik, éspedig főként azok részéről, akik minden eszközt megragadnak, hogy a tervükbe nem illő folyamatok útját teljes egészében elvágják.

A legfőbb aktuálpolitikai kérdés mindezek után az, hogy megvédi-e értelmiségi támogatóit és híveit a Jobbik? És főként: kitart-e kulturális-szellemi programja mellett, vagy bedől az ellene irányuló, itt röviden érzékeltetett nemzetellenes stratégia bizonyos akcióinak és tudatos taktikai elemeinek? A cél, hogy a nemzeti önérvényesítés jelenleg létező radikális erői és intelligens képviselői minél kisebb számban legyenek jelen a parlamentben, illetve minél kevésbé hathassanak a közéletre. Világosan bizonyítja ezt, hogy már Vona Gábor elméleti írásait és a Magyar Hüperiónt is a vulgáris támadások körébe vonták. [39] Amennyiben ezek az akciók a közmédiában folytatódnak, a Fidesz leleplezi magát. Nyilvánvalóvá teszi Jobbik elleni aljas stratégiájának létét. Meglátjuk. A történésekből ez végleg kikövetkeztethető lesz.

Bogár László írta a Magyar Hüperión 2014. február–áprilisi számában: „a pártok valóságos önazonossága a választók döntő többsége számára tökéletesen rejtve marad”. Itt nem összeesküvés-elmélettel, hanem médiatényekkel és belőlük levont következtetésekkel foglalkoztam, annyit azonban hozzá kell tennem, hogy a pártok valódi identitása ma már sokszor nemcsak a választók, hanem a legtöbb párttag számára is homályban marad.

Összegzés
Egyetlen összefüggő és tartós magyarországi eseménysorozattal alátámasztva a következőket állapítottam meg. A média nemcsak saját természetéből fakadó problémák miatt nem független, hanem külső befolyások megléte miatt sem. Például politikai stratégiák érvényesülnek benne. A politikai stratégia nem valami eleve rossz, de kimondottan hátrányosan érinti a médiát, amennyiben nem információk közvetítésével, hanem gyártásával operál: ha manipulációi a hamisításokig elmenőek. Az utóbbi esetben a politikai stratégia gyakran a bulvárhoz nyúl, amivel egyszersmind hozzájárul a média bulvárosodásához. Amennyiben – mint láttuk – ez az állami vagy közmédiában is megvalósul, a politikai kultúra hanyatlását eredményezi. Ront az újságírók, a médiaszakemberek erkölcsén, növeli szenzációéhségüket, hajlamukat a hírhiányt betöltő felnagyításokra, torzításokra és hamisságokra, ami az addigiaknál is katasztrofálisabb társadalmi következményeket eredményez.

Megjelent: Magyar Hüperión 4. évfolyam 2. szám

Jegyzetek
1 http://jobboldalikultura.blogspot.hu/2016/04/az-igazsag-atilla-kiraly-akademiarol.html (Valamennyi internetes for­rás és hivatkozás utoljára megtekintve: 2016. április 29.)
12 Pozsonyi ezt írta: „Ha alaposabban akar valaki tájékozódni, keressen rá Baranyi Tibor Imre és László András munkásságára. Náluk Haynau az ikon.” A sértett felszólítására a Magyar Hírlap sajtóhelyreigazításban közölte: „Ez az állítás valótlan, mert Baranyi Tibor Imre írott műveiben, cikkeiben, könyveiben valamint előadásaiban soha egyetlen egy szó sem foglalkozott Julius Jacob von Haynauval, valótlanul állítottuk, hogy nála »Haynau az ikon«. Az érintettől elnézést kérünk.” Lásd http://alfahir.hu/helyreigazitasra_kenyszerult_a_magyar_hirlap
14 Úgy tudom, Kubinyi ezt megelőzően tanácsadó szeretett volna lenni a Jobbiknál, ahol nem kapott állást…
15 http://www.youtube.com/watch?v=J2Bx19qJ_ Vs. Bizonyos „nacionalista frontok” kapcsán ugyanonnan lásd még: http://www.youtube.com/watch?v=ZgNGTlmIapI
19 Lásd a jelen cikk 3. hivatkozását, valamint http://tinyurl.com/horvathr-eload
22 Lásd www.tradicio.org/bibliographia.pdf. Megdöbbentő, hogy ennek a csupán 2007-ig bezárólag mintegy 1500 tételes bibliográfiának cikkei és könyvei közül egyesek szerint semmi elismerendő nincs a nemzeti oldal nézőpontjából. Valójában legalább a fele ilyen.
24 A cikk internetes beharangozójában az áll, hogy „Vona Gábort is szembesítjük tanácsadója kijelentéseivel”. Meglehetősen furcsa szándék szembesíteni Vona Gábort olyan ember kijelentéseivel, akit éppen eme általa igen jól ismert és koránt sem elvetendő kijelentések miatt kért maga mellé. http://valasz.hu/itthon/kovacs-bela-utan-ujabb-furcsa-arnyekember-a-jobbikban-110939?hc_location=ufi
25 http://hvg.hu/itthon/20150728_vona_gabor_miket_olvas  és http://www.hetek.hu/hatter/201502/az_evola_virus­_­­kiert_rajong_vona_gabor. Az alábbi írás szintén az említett neo-protestáns szektához köthető. Érdemes feleleveníteni, hogy kiknek köszönhetően vált történelmi egyházzá a Hit Gyülekezete, továbbá felvetni, hogy a szektarianizmus és az okkultizmus vádjai miért nem hangzanak el a hivatkozott sajtóorgánumok részéről egy olyan szervezet kapcsán, amely viszont minden megmozdulásában ténylegesen erre ad alapot: http://vigyazo.blog.hu/2015/02/07/magia_es_asztrologia_vona_gabor_okkultistaktol_tanul
27 Lásd Molnár András (szerk.): Az okkultizmusról és a szektarianizmusról. Idézetgyűjtemény. Magyar Hüperión (Budapest) 3. évf. 2. sz. (2015. nyár) 151–163. o.
31 Az ügyben több helyreigazítás és tisztázó nyilatkozat született. Vona Gábor szerint „A tények a Tényeknek nem számítanak.” A Farkasok egyik volt tagja azt állította, hogy „Sem akkor, sem azóta nem tapasztaltam semmilyen törvénytelenséget a Farkasok működése kapcsán.” A HVIM kiharcolta a helyreigazítást a 444.hu-n, mondván „A Farkasok nem a Jobbik »titkos« magánhadserege és semmi köze a (volt) Atilla Király Akadémia intézményéhez, vagy éppen a pártpolitikához. A cikkben valótlanul állítják, hogy dzsihadisták lennénk, és nem részesül senki sem szektaszerű agymosásban. A Farkasoknak nincsen főpapja, sem főlovagja.” A pestisracok.hu-t a Jobbikkal szembeni pervesztést követően szintén helyreigazításra kötelezték: „Vona Gáborról szóló cikkük számos hazugságot, valótlan tényállítást tartalmaz. Rágalmaikkal szemben az igazság, hogy Vona Gábor soha nem koccintott az aradi vértanúk kivégzésére; soha sem gyalázta 1848 emlékét; soha sem dicsőítette Haynaut; soha sem nevezte hazaárulónak a 48-as forradalmárokat; soha sem mondta, hogy minden forradalom a sátán műve; soha nem tartotta vagy nevezte magát labancnak; soha nem mondott olyat, hogy kijárt a megtorlás a forradalom vezetőinek; semmiféle rohamosztagnak nem a vezetője; továbbá semmiféle rohamosztaga nincs a Jobbiknak. Újságírói alapelv lenne a ripost.hu által forrásként megnevezett Scheer-Komjáthy Ádámnak utánanézni, és állításait megfelelő forráskritikával illetni.” Az egyik hírportál pedig „tipikus médiahúzásnak” nevezte az esetet, mely abban áll, hogy „a rémhíreket egy harmadrangú oldalon kezdik el terjeszteni, aminek túlkapásaiért nevesebb és minőségibbnek tartott lapoknak és tévécsatornának már nem kell felelősséget vállalnia.” Források: http://tinyurl.com/zoazdse; http://alfahir.hu/vona_farkasokat_kerestek_kutyak; http://444.hu/2016/03/10/farkasok-nem-vagyunk-a-jobbik-maganhadserege; http://alfahir.hu/pert_nyert_a_jobbik_a_pesti_sracokkal_szemben és http://mediavadasz.info/akik-farkast-kialtanak
32 Legutóbb a színvonaltalan vagdalózásairól elhíresült 888.hu csatlakozott a játékba. http://888.hu/article-ebbol-tanulnak-a-magyar-antiszemitak és http://888.hu/article-mi-a-fene-zajlik-a-jobbikos-fejekben. Szentesi Zöldi László is megünnepelte a sajtó nagyszerű feltárásait. http://www.demokrata.hu/velemeny/kurucok-es-labancok
34 https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&qe3O0BT36yk. Az eredeti és teljes hangfelvétel 2015. április 19-e óta megtekinthető.
36 Az 1996-ban nyilvános előadáson elhangzott, kivágott részlethez a következő feliratot hamisították: „Dr. László András előadása a Jobbik Farkasképző Attila Király Akadémiáján”.
38 Mint a Bacsó Péter Tanújában, ahol koncepciós eljárásban a vallomást összecserélik az előre megírt ítélettel.
39 http://www.hirado.hu/2016/04/08/vona-irt-eloszot-egy-evola-konyhoz. Lásd még a 37., a 35. és a 32. hivatkozásokat.

2016. június 7., kedd

Interjú Baranyi Tibor Imrével

Comparative Studies of Traditional Life: – Hogy van?
Baranyi Tibor Imre: – Köszönöm, jól.
– Mi a kedvenc időtöltése mostanában?
– Játszok másfél éves gyermekemmel.
– Ezt öröm hallani.
– Felemelő a teljes elfogadás és odaadás, a természetes intelligencia, a tanulás elementáris igénye és képessége, a hátsó szándék nélküliség, valamint az általános jó kedély, ami – számomra – az ekkor még spontán módon fennálló Istenközeliség közvetlen jele és következménye.
– Mi a leglényegesebb különbség a gyermek és a felnőtt között?
– A gyermek, ha el nem rontják, tulajdonképpen magasabb rendű, úgyszólván inspiráltabb állapotban van, mint a legtöbb felnőtt, mindössze a világban való önfenntartási és eligazodási képessége kisebb. A legtöbb felnőtt sajnos mást sem tud, mint eligazodni az anyagi értelemben fennálló földi-emberi világban. Hamvas Béla erre utal, amikor azt mondja: „Tapasztalatlannak maradni, és ártatlannak, irreálisnak és elfogulatlannak, gyengédnek és romlatlannak. Megőrizni az emberinél magasabb égi realitást: azt, amelyik nem itt tesz bennünket otthonossá, hanem ott, ahol még a gyermek él.”
– Mennyire érdeklik Önt a korszellem és a divat?
– Nem érdekel a divat, nem vagyok hajlandó aszerint igazítani a világnézetemet, hogy kinek mi tetszik és mi nem. Noha jól ismerem azt, nem foglalkoztat, hogy mi a „trendi”, sem általában a többség véleménye. Léteznek viszont olyanok, akik saját képüket a világhoz szabják, a divathoz és a korszenvedélyekhez. A mai világban az egyik legfontosabb képesség a szuggesztiórezisztencia lett: ellenállni és függetlennek maradni a lassan mindent átható sugalmazásoktól, örökérvényű alapelvek és értékek jegyében. Akklimatizálódni kell, alkalmazkodni kell a korhoz, de nem a kiszolgálás, hanem az ellenállás értelmében.
– Többször is írt mostanában a populizmusról. Röviden mi ez valójában?
– Legalább kétféle populizmus, vagyis „népszerűségizmus” lehetséges. Azzal önmagában nincs, vagy nem lenne probléma, ha valaki vagy valami népszerű. A kérdés az, hogy mitől népszerű. Ha egy szilárd és megfelelő értékelméleti alapon álló lényeg változatlan megőrzése mellett egy kulturális és felvilágosító munka, valamint valós teljesítmény eredményeként lesz valaki vagy valami népszerű, az helyes és kedvező fejlemény. Ehhez a mai szuggesztióáradatban a tényleges teljesítményt követően hatalmas felvilágosító munkára van vagy lenne szükség, és természetesen a véleményformáló eszközök megfelelő arányú birtoklására. Ezzel szemben, ha valami azért népszerű, mert kellően alaktalan és homályos ahhoz, hogy a sokaság azt lássa bele, amit akar, vagy ha pusztán egy valós és értékes tartalom nélküli „látványszínházról” van szó, akkor a népszerűség megtévesztésen alapul. Röviden: ha azért szeretnek, ami vagy, akkor jó, ha szeretnek. Ha azért szeretnek, mert másnak képzelnek, mint ami vagy, annak előbb-utóbb kárvallottja leszel. Az mozgatni fog téged, mert belekényszerít egy szerepbe. A mozgatottság pedig ez egyik legsúlyosabb szellemi negatívum. Az adminisztratív hatalom megszerzése ezen nem segít. Sőt, a mai világban a szuggesztiós és egyéb nyomás ekkor még nagyobb, mint úgynevezett ellenzékben. Elrejted, hogy milyen vagy, hogy kiszolgálva a media által manipulált tömeg igényeit népszerű legyél, majd amikor felemel a tömeg, illetve a tömeg mögött álló manipulációs media-gépezet, előállsz a farbával. Ez eddig még senkinek sem ment. Az viszont általában menni szokott, hogy az embert mozgatják és elsodorják a korszakot létesítő erők.
– A közelmúltbeli media-támadások színvonala jól jellemzi a magyarországi media állapotát. Mit szól ezekhez?
– Közömbös vagyok a személyemet érintő hazudozások és a névtelen senkik vagy a neves bértollnokok által kreált aljas rágalmak, a verbális lincselés kapcsán. Sőt, tulajdonképpen elszórakoztat, s nagy előnye, hogy a körém sereglő konjunktúralovagokat távol tartja. Aki marad, vagy ennek ellenére jön, az érti, hogy miről van szó. A barátaimmal szoktuk mondani: ma még nem rágalmaztak meg minket a mediában; biztos, hogy még mindig a jó úton járunk? Engem az eszméim miatt támadnak, és mivel képtelenek megcáfolni, aljas módon kiforgatják azokat vagy a személyemet rágalmazzák.
A „liberalizmusnak” álcázott véleményhatalmi diktatúra első hadoszlopa az általánosan kötelező oktatás. Ezt követi a media. Itt engedje meg, hogy ismét Hamvast idézzem: Ezt az úgynevezett realitás-világszemléletet a modern társadalom külön e célra szervezett intézménnyel tartja fenn. Ez az intézmény a sajtó. A világ mint trágyagödör, gyűjtőfogház, bordély és zsibvásár. Az újságolvasástól gyermekkoromtól fogva tartózkodtam. Egész életemben kétszer vettem újságot. Egyszer 1915-ben, egyszer 1940-ben, mind a két esetben háborúban, lényemet közelről érintő hirtelen esemény felől akartam tájékozódni. Mondanom sem kell, hogy a hír mindkét alkalommal hamis volt.” A realitás-szemlélet külön megszervezett intézménye, a media, önhatalmúlag átvéve a korábbi szakrális tanítóhivatal szerepét, egy nem tudni ki által reárótt, kérlelhetetlen véleményező és fegyelmező hatalom farizeusi szerepében lép fel. Ez a számára nem-tetsző véleményt megfogalmazókat első lépésben próbálja agyonhallgatni. Amikor ez nem működik, akkor a következő lépés: az eljelentéktelenítés. Ad már valami hírt, mert nem tudja nem megtenni, de bármilyen jelentőségű dologról legyen szó, a legjelentéktelenebb semmiségként igyekszik elbagatellizálni. Ehhez illeszkedik a nevetségessé tétel vagy az őrültnek való beállítás taktikája, amelyeket váltakozva alkalmaznak. Ha ez sem hat, és az üzenet terjed, akkor háborút indítanak ellened, ami főként további tekintélyrombolásban áll. A tekintélyromolást azért végzik, mert a többség, amelynek sem ideje, sem képessége nincs a valóság mélyebb megértésére, a legtöbb dolgot tekintélyelvű alapon fogadja el. Ha valakit tisztelnek, elfogadják a véleményét. Akit nem tisztelnek, mondhat bármit, nem lesz jelentősége. Ezért van tele a modern világ mesterségesen kreált áltekintélyekkel. Ha ezzel szemben te nem ugyanazt a nótát fújod, vagyis nem vagy „polkorrekt”, a recens mediában nem lehetsz tekintély, bármit tudsz és bármilyen hiteles életet is élsz. Megindul a lejáratás hamis vádak alapján, ami karaktergyilkosságban, verbális lincselésben csúcsosodik ki. Mindegy mit, csak a legaljasabb módon hazudjanak rólad. Ennek a fázisnak a végén megindul a démonizálás, amelyben kiderül, hogy te jelented a legszörnyűbb veszélyt a fennálló „lehető legjobb világra”, ami nyilvánvalóan kizárólag a haszonélvezők számára a „lehető legjobb”, egyébként elviselhetetlenül aljas és szörnyű, nem éppen függetlenül a megátalkodott és hivatásszerű hazudozóktól. A démonizálással végül megpróbálnak a kriminalizáció irányába tolni.
Brutális egyeduralma, túlhatalma és véleményterrorja révén a „szabad sajtó” bárkiről bármit be tud „bizonyítani” órák leforgása alatt. Ehhez kellett a „sajtószabadságot” zászlajukra tűzni hozzávetőleg két évszázada a felforgatás erőinek. A „sajtószabadság” szabad valóságátírási, valamint notórius és szisztematikus hazudozási lehetőséget jelent, a tulajdonosként háttérben megbújó actor érdekeinek megfelelően. A hazugsággépezet úgy működik, hogy a lényegi hazugságot indirekt módon lényegtelen igazságokkal igazolja. Az olyan hírek, hogy „Szajolnál gázolt a vonat”, tehát a legvaskosabb faktualitások igazak, de az arról adott „híreknek”, hogy a politikában és az effektív hatalomgyakorlás környékén mi folyik, sokszor az ellenkezője sem igaz. Ám a legtöbb ember el fogja hinni, amit mondanak, hiszen „Szajolnál gázolt a vonat”. Ezen kívül, elvben bárki megnyilatkozhat akármiről, de mint tudjuk, a gyakorlatban ez egy vicc: X. Y. megírhatja a facebookján vagy „blogján” a véleményét, elolvassa körülbelül kétszáz ember, az esti tv-híradót pedig megnézi minimum kétszázezer. Az utóbbiban viszont X. Y., amíg be nem hódol, soha nem fog torzítatlanul megszólalni.
Ha véletlenül ez sem, vagy nem eléggé hat, mert mondjuk ártatlan a démonizálandó alany, következik a harmadik hadoszlop, a bíróság. Ez már nem pusztán szavakban, hanem tettlegesen is kriminalizál. Kérlelhetetlen kettős mércéjét egyrészt az első hadoszlop, a media tematizációja szabja meg, másrészt a közvetlen titkos utasításos rendszer. Aki/ami megfelel a liberalista hatalmi téboly érdekeinek, azt felmentik, aki/ami nem, koncepciós eljárásban elítélik.
De bárhogyan is legyen, mindig szemünk előtt kell tartanunk, hogy „omnia vincit veritas”, vagyis ’az igazság győz mindenek felett’. Mahátma Gandhi mondta mindezek kapcsán: „Először nem vesznek tudomást rólad, azután kinevetnek, aztán harcolnak ellened, azután győzöl”.
– Ön szerint is idejétmúlt fogalmak a jobb- és baloldaliság?
– Ha helyesen értelmezzük, akkor nem elavult fogalmak. Az persze más kérdés, hogy előzetesen mindig tisztázni kell, hogy ki, mit ért jobb- és baloldaliságon. Az elsősorban Julius Evolához (illetve őt megelőzően Edmund Burke-höz, Joseph de Maistre-hez és másokhoz) köthető klasszikus felfogás – s hogy ez miben áll, az elmúlt huszonöt évben magyar nyelven is számos helyen és részletes kifejtést nyert –, feltétlenül érvényes. Mindeközben, amit általában és közönségesen értenek ezeken a fogalmakon, s ami egy nagyfokú elmosódottsággal és homályossággal kapcsolatos, azok egyrészt semmit nem magyaráznak, másrészt kevéssé érvényesek. Ezek megszületésük pillanatában is érvénytelenek voltak. A tiszta képet nyújtó klasszikus meghatározás értelmében ma már nincsenek jobboldali erők, pláne pártok a világban. Amiről a fennforgás értelmében lehet beszélni: a mérsékelt baloldaliság és az ultrabaloldaliság közötti széles területen helyezkedik el, folyamatosan tolódva ez utóbbi irányba. A jobboldaliság már csak nyomokban, úgyszólván szórványosan lelhető fel a nyugati világban. Ezt a helyzetet általában „haladásnak” szokás nevezni.
– Evola nem volt fasiszta?
– Erre László András már 25 évvel ezelőtt kimerítő választ adott: „Julius Evola soha nem volt fasiszta, de még kevésbé volt antifasiszta. Ez volt az álláspontja a II. világháború előtt, annak folyamán, és azt követően is. Julius Evola soha nem vállalt közösséget a »náci« (?) ideológiával és soha nem is határolta el magát attól. Az olasz fasizmus és a német nemzetiszocializmus megítélésében szinte semmit nem módosított eredeti álláspontján. Ezeket a politikai és ideológiai irányzatokat mindig igen éles – pozitív és negatív – kritikával kezelte. Részletmegítélések kivételével változatlan volt az állásfoglalása 1936-ban, 1942-ben, 1944-ben, 1945-ben és 1974-ben (vagyis halálának évében) is.” Továbbá: „Julius Evola soha semmiféle olyan szellemi vagy politikai irányvonallal nem állt még csak érintőleges kapcsolatban sem, amely »hatalomgőzös« lett volna, vagy éppen »hatalomgőzös téveszmék által befolyásolva gondolta volna magát szelleminek«.”
– Tudna mondani egy példát? Ki volt jobboldali a világon?
– Magyar példával élve, kiemelhető Árpádházi Szent László király (Sanctus Primus Ladislaus de genere Turul). Ő erősen jobboldali volt, függetlenül attól, hogy ez a fogalom akkoriban még nem létezett. De retrospektíve alkalmazható. S amennyiben a progresszionista elképzeléseket félretesszük, igaz az, hogy minél inkább visszamegyünk az időben, annál inkább a klasszikus értelemben vett jobboldaliság a meghatározó, s minél inkább közeledünk a mához, annál inkább a baloldaliság nyomasztó túlsúlya érvényesül.
– Mi a véleménye Haynauról?
A Haynau-témát – és a hasonlóakat – azért szokták mostanában a magyarországi bulvársajtóban felvetni, hogy ezen keresztül aljas módon kiforgassanak mindent. Van egy előzetesen démonizált személyiség, akiről a többség azt sem tudja, hogy létezett, nemhogy azt, mit csinált és mit nem. A következő lépésben ehhez társítanak egy sötét hangulatot, amelynek jegyében, ha te is hajítasz rá egy követ, akkor a „jó fiúk” táborába tartozol, ha pedig nem vagy hajlandó követ hajítani, akkor „csúnya fiú” vagy és dögölj meg vele együtt. Én az ilyen játékokba nem megyek bele. Miért kellene nekem bárki körmönfontan sötét elvárásainak megfelelnem? (Vö. Helyreigazításra kényszerült a Magyar Hírlap)
– Miért alapított Ön húsz évvel ezelőtt „egyházat”?
– Mert gazdasági társaságban, például kft-ben vagy bt-ben még nehezebben tudtam volna elképzelni azt a tevékenységet, amit bárátaimmal együtt végre szerettem volna hajtani. Kizárólag non-profit alapon akartam társadalmi tevékenységet végezni, s ez minden hazudozás ellenére a mai napig így van. Erre az „egyház” is alkalmatlan forma volt, de számomra kevésbé, mint egy kft vagy bt, mivel életemben soha semmit nem csináltam „haszonért”. Tevékenységem lényege pedig elsősorban a magyar nemzet vonatkozásában a szétroncsolt spirituális talapzat helyreállítására irányult, ami a mai katasztrofálisan válságos állapotban az egyetlen valódi gyógyír lehetne. Ennek jegyében lefordítottam vagy szerkesztettem és kiadtam hozzávetőleg harminc könyvet, írtam kettőt, közel száz tanulmány mellett, s tartottam és tartok folyamatosan felvilágosító jellegű előadásokat. Egyébként mindenkinek törvényes lehetősége, hogy azt alapít, amit a fennálló jogszabályoknak megfelelve akar és tud. Az említett egyház azóta megszűnt, s ma már csak olyan államilag elismert kisegyházak vannak Magyarországon, mint a pentecostalista Hit Gyülekezete…
– Mi volt A Metafizikai Hagyomány Centrumának a „hitvallása”?
– Nem volt individuálisan kigondolt „hitvallása”. Teljes mértékben értelmi és teologikus beállítottságú jelleggel működött igen limitált keretek között. A lényege pedig a szinopszis volt, vagyis az együttlátás. A világ összes hiteles szellemi és metafizikai hagyományára és hagyományos vallására egy együttlátás értelmében igent mondani. Semmilyen új tanítást vagy formát nem találtam ki, ezeknek a leghatározottabb ellenzője vagyok. Vagyis a leghatározottabban ellenzek minden olyasmit, amire a „szekta” kifejezés jól vagy rosszul alkalmazható, mint azt a bizonyos részletkérdések illegitim hipertrofizálását végző, a saját hagyományukról vagy vallásukról leszakadt formák, vagyis a tényleges szekták teszik. Elvi szinten teljes mértékben hagyományos kereszténynek lenni, teljes mértékben hagyományos buddhistának, hindúnak és a többinek. Ez természetesen nem vonatkoztatható a gyakorlati megvalósítás síkjára. E tekintetben mindenkinek mindig a saját vallása megőrzését és annak a lehető legodaadóbb, továbbá tradicionális princípiumok fényében való gyakorlását javasoltam. Ma kizárólag ez a helyes, és csakis ez vezet spirituális értelemben eredményre. Elvi-eszmei egyetemesség, gyakorlati szingularitás. A horizontálisan teljes mértékben megnyílt világban mi akadályozhatna meg bennünket abban, hogy eszmei és elvi szinten, akár a legkomolyabban foglalkozzunk más vallásokkal és szellemi hagyományokkal egy tényleges egyetemesség jegyében? Miért kellene ezekről nem tudomást venni? Ezt a szellemi szűklátókörűséget én mulasztásnak vagy kevélységnek tartom. Amikor azonban az úton járásról van szó, ott nem lehet egyszerre több úton menni. Az embernek gyakorlati értelemben nem lehet több vallása egyszerre. Hiába vezet fel egy hegy csúcsára számos ösvény, a konkrét mászás előtt el kell dönteni, hogy melyik ösvényen megyek. Mert menni egyszerre csak egy ösvényen lehet. De eközben miért kellene folyamatosan azt szajkóznom magamnak és másoknak, hogy az összes többi út téves, s akik azon járnak tévelygők, sőt az ördög megtévesztettjei? Micsoda primitív kevélység lenne mindez! Egy hasonlattal élve: aki – tegyük fel – szereti a lovakat, az miért csak akkor jó lószerető, ha közben folyamatosan és kevélyen gyalázza mondjuk a gazellákat és a zebrákat? Vagy másképpen felvetve: egy betegségre adott esetben több gyógymód is eredményesen alkalmazható. Ha az egyik mellett döntök, akkor a többit bár nem alkalmazom, de ez nem jelenti azt, hogy a többi gyógymód alkalomadtán nem lenne szintén megfelelő. Az eredményes alkalmazáshoz azonban semmi szükség más lehetséges gyógymódok pocskondiázására és becsmérlésére. A leegyszerűsítő és diszkriminatív hozzáállás elfogadhatatlan számomra.
Visszatérve: az „egyház” elnevezést kezdettől fogva alkalmatlannak tartottam erre a célra, ám jobb híján ez volt a legkevésbé alkalmatlan és rossz erre a valódi szakralitás helyreállítására irányuló non-profit munkára. Az „egyház” (ecclesia) kifejezés kifejezetten nyugati, s nincsenek megfelelői a keleti világban, ugyanakkor az esetleges jobb, a lényeget pontosabban kifejező keleti intézmények és fogalmak ismeretlenek és nem léteznek Nyugaton, s azon belül Magyarországon.
– Vona Gáborral való kapcsolatáról sokan sokfélét mondtak már. Kérjük tisztázza, mi a helyzet ebben a vonatkozásban?
– Többnyire alaptalan túlzásokról van szó. Egy demokratikus néppárt vezetője nem szuverén uralkodóként kormányoz, hanem bizonyos közösség – többség által választott és kontrollált – képviselőjeként. A közösség nézeteit a jelenkorban döntően a közoktatás és a media határozza meg, a közoktatást az általánosan uralkodó nézetek determinálják, a media nézeteit pedig a media tulajdonosi köre. Minden néppárt vezetője ilyetén jellegében tehát jórészt kényszerpályán mozog. A kényszerpályák elvárásrendjét mindenféle „tanácsadók” nélkül is könnyűszerrel lehet érzékelni. Aki tudja, mit jelent az, hogy szellemi értelemben még az úgyszólván fényteli erőktől való függés is negatívum, annak van elképzelése arról, milyen mérvű negatívum a sötét erőktől való függés, amely utóbbira a mai világban jóval nagyobb esélyek vannak, mint az előbbire. Komoly kérdés az, hogy politikai szinten ezzel szemben lehet-e valamit tenni, s ha igen, mit.
– Volt egyszer egy Atilla Király Akadémia…
– Ha az ember elfogulatlanul megvizsgálja azt a jellegzetes embertípust, amely mára a posztkommunista világban úgyszólván kitermelődött, vagyis ha vetünk egy éles pillantást a „munka- és fogyasztóerő állatok gigantikus csordáira”, a plázazombikra és a valóságshow-kon, szappanoperákon szocializálódó konzumidióták egyre népesebb táborára, vagyis csúnya szóval élve a meglévő „emberanyagra”, akkor amit rögtön megállapíthatunk, hogy ezzel az embertípussal, amíg olyan amilyen, a társadalmi renormalizáció végett érdemben semmit nem lehet kezdeni. Ez nem mások fennhéjázó lebecsülése, nem valamiféle arrogáns „elitizmus”, hanem egy a modern-posztmodern világ oktatási és szuggesztiós gépezete következményének tárgyszerű megállapítása. Alacsonyabb síkon és kisebb léptékben fogalmazva, a posztkommunista állapotok emberre gyakorolt hatásának tárgyilagos látása. Ebből két dolog következhet. Vagy hagyjuk az egész társadalmi erőfeszítést és nemzetmentő tevékenységet mint reménytelent, vagy megpróbáljuk a korrekciót végrehajtani, és felállítunk például egy olyan oktatási intézményt, ami éppen a leglényegesebb ponton, a világnézet, sőt a létszemlélet vonatkozásában megteszi a szükséges és elengedhetetlen korrekciókat. Magától értetődően adódott a legközvetlenebb feladat: az általános kultúrharcot is megelőzően egy oktatási intézmény felállítása. Ezt – legalábbis egyelőre – még a liberalizmusban sem tiltották be. Ezzel a sokat szenvedett magyar nemzet egy több évtizedes hiány és szükség pótlásához jutott: megindult a nemzetileg elkötelezett és eközben világnézetileg magas szinten képzett, szuggesztióreziztens, szuverén gondolkozásra képes és tehetséges fiatalok képzése. Ez, úgy tűnik, nagyon fájt valakiknek, mert a hazudozás olyan leleményes és parttalan áradatát zúdították rá, amely engem egészen elszórakoztatott a „liberalizmus”, az „esélyegyenlőség”, a „tolerancia”, a „szólásszabadság”, a „tudás alapú társadalom”, a „virágozzék minden virág” világában. Az is elgondolkoztató, hogy a „hiteles tájékoztatás” képviselői kizárólag egy alkalmatlan és eltanácsolt volt-hallgatót kérdeztek meg az ügyben, aki sértettségében vízfolyásként hazudozott, ami egy újabb olyan elem, ami a „hiteles” és „független” tájékoztatás kapcsán egészen nevetséges. Ez aztán a tudatlanság, az irigység és a rosszindulat jegyében az úgynevezett „nemzeti oldal” bizonyos ágensei körében is visszhangra lelt. Így ez az esély most elúszott.
– Mi a „spirituális talapzat”? Milyen felté­telei lennének a helyreállításának?
– Az emberben és a társadalomban működő és ható alapvető eszméknek és értékeknek a köre. Ezen alapvető eszmékből és értékrendből jön létre a vallás, a vallásból a kultúra, a kultúrából a művészetek és a tudományok. Ezen alapvető eszmék és értékek egész életünket meghatározzák egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Gondolkozásunk, tapasztalásunk, világlátásunk elemei, amelyek benső világunkat, alkatunkat, egyéni, sőt nemzeti jellegzetességeinket felépítik és fenntartják. A legmesszebbmenőkig nem mindegy tehát, minek a jegyében állnak. Mivel az évszázadok alatt mára Európa és a magyarság szellemi talapzata teljesen szétroncsolódott, nincs hagyományos vallás, kultúra és művészet és tudomány. Ami ehelyett létezik, az elé az ál- és az ellen- előtagot rendre ki lehet és kell tenni. Ál- és ellenvallások léteznek, ál- és ellenkultúra, ál- és ellenművészetek, valamint ál- és ellentudomány. Ezt nyilván hosszasan indokolni kellene, de ezt rajtam kívül mások is részletesen megtették. Kiragadva e körből, a modern „tudományról” csak annyit, hogy lényegét és célját, valamit önnön igazolását az ipari és technológiai alkalmazásokban találja meg, amelyek állítólag könnyebbé és kényelmesebbé teszik az életet. Hogy mindezért milyen árat kell fizetni, s ilyen módon egyáltalán megéri-e mindez, belátás kérdése. Mindenesetre a globális méretű katasztrófa a küszöbön áll, s itt nemcsak az egyre brutálisabb és állandó háborúkra kell gondolni, amelyek egyre pusztítóbb eszközeit folyamatosan a modern „tudomány” fejleszti, hanem a természeti környezetet fenyegető, egyre vészjóslóbb problémákra: a visszafordíthatatlan méreteket öltött környezetszennyezésre, az úgynevezett „globális felmelegedés” körébe sorolt folyamatokra, amelyek kivétel nélkül bűnös cselekvésformák és technológiák elkerülhetetlen következményei; valamint a modern társadalom emberét sújtó egyre általánosabb lelki és testi megbetegedettségekre, a túlnépesedésre vagy a globalizáció kárvallottjaira, a recens, „migrációnak” elnevezett emberáradatra.
– Mi lenne a megoldás?
– A megoldás elvi szinten a tradicionális alapelvekhez való visszatérés lenne. Természetesen nem a múlt visszahozatala, ami lehetetlen és képtelen vállalkozás, hanem a tér és az idő állandóan változó feltételeinek figyelembe vételével egy aktuális újraalkalmazás lenne. Atradicionális alapelvek változatlanok és örök érvényűek. Az alkalmazásuk módja, ami egy formai szintű változó valóság, viszont olyan, amit időről-időre ezen állandóan változó feltételekhez kell igazítani. A modernitással az alapvető probléma az, hogy nem az örökérvényű tradicionális alapelvek alkalmazását nyújtja a megváltozott feltételekhez, hanem új és hamis, sőt bizonyos értelemben ellenprincípiumokra építette fel önmagát. Ennek a következménye az a folyamatos és egyre súlyosbodó válság, ami körülvesz bennünket, s aminek ráadásul a szóban forgó teljes körű korrekció megtétele, vagyis a létrontással való felhagyás és a tradicionális alapra való visszahelyeződés nélkül nem lesz vége.
– Néhány szóban felvázolná, milyen pozitív következményekkel járhatna a megfelelő spirituális talapzat az egyénre és a társadalomra nézve (vagyis, hogy miért lenne jó ez nekünk)?
– Valódi spirituális talapzat megléte esetén nincs válság és nincsenek válságtünetek. Például egy bűnöző a szellemi és lelki megbetegedés végstádiumába jutott esete. Azt, hogy ilyen ember bűncselekményeket kövessen el, egyre szigorúbb büntetések kilátásába helyezésével sem lehet megakadályozni, sem azzal, hogy minden utcasarokra rendőrt vagy csendőrt állítunk. De ha ennek az embernek a szellemi és lelki világában sikerül rendet tenni, vagyis ha sikerülne benne legvégső soron a spirituális talapzatot helyre állítani, esze ágában sem lenne bűncselekményeket elkövetni. Az egész lénye teljesen más irányba fordulna. Akkor nem a külső kényszer, hanem a benső belátás fordítaná el a téves cselekvési formáktól. Vagy egy másik példával élve: bármennyire is egyre bonyolultabb a modern orvostudomány, nem tud lépést tartani az egyre újabb és egyre tömegesebben megjelenő betegségekkel. Mind lelkileg, mind szomatikusan egyre több ember egyre betegebb. És a legtöbb betegség a torz szellemi és a kisiklott lelki élet közvetlen vagy közvetett következménye. (És persze azé, hogy mára extraprofit realizálásának céljából egész iparágak épültek például műélelmiszerek előállítására, sőt élelmiszerhamisításra.) Többek között ez is a spirituális talapzat szétroncsolódottságának többszörös áttételeken keresztül ható szimptómája. De mielőtt valaki félreértené, hozzá kell tenni, hogy a végső ok nagyon mélyen van, úgyhogy itt a gyors és banális „megoldások” és minden leegyszerűsítő primitivizmus teljesen eredménytelenek.
– Vannak akik szerint egyáltalán nincs semmiféle válság, vagy ha van, az időleges és felszíni, vagy pusztán gazdasági, s majd a fejlődés és a haladás megoldja azt.
– Ez egy képtelen utópia. De kétségtelen, hogy egyre inkább előáll az, amit válság alattiságnak lehet nevezni. Ezen azt értem, hogy egyre több olyan ember van, aki már azt sem érzékeli, hogy a modern világban a dolgok alapvetően nincsenek rendben. Tehát nemcsak részletkérdések problematikusak, például az, hogy kevés a fizetés és drága az élet, vagy hogy nem az összes nő belém szerelmes, hanem az egész modern civilizáció hamis alapokra épült és ezért óhatatlanul rossz irányba halad. A válságot észlelni is képtelen emberen lehetetlen segíteni. Ehhez egy intellektuális intuícióra van vagy lenne szükség, ami minden megoldási kísérlet kezdete. Mert ha nincs probléma, nincs megoldás sem, pontosabban nincs igény a megoldás felkutatására.
– Akkor fokozni kellene a válságot?
– Semmi esetre sem. A válság és az alászállás magától is fokozódik és fokozódni fog. A válság fokozásában részt venni, súlyos következményekkel jár a résztvevőkre nézve. Ahogy az Evangelium mondja: „szükség, hogy a világban botránkozások essenek; de jaj annak az embernek, a ki által a botránkozás esik.” (Lk 17,2) Az emberek ma már többnyire csak akkor érzékelik a krízist, amikor az orvosuk bejelenti számukra, hogy rákosak és mondjuk két hónapjuk van hátra. Ami mindenkivel bármikor megtörténhet. Addig, ha a modern ember egyáltalán gondol ilyesmikre, elhessegeti azokat, s megpróbálja élvezni az életet, mondván, hogy úgy sem tud ezekkel a dolgokkal mit kezdeni. A létezés legnagyobb kihívásaival szemben a modern ember feltett kézzel, tehetetlenül áll. Ha nincs Isten, mint a modernek vallják, nincs halál utáni élet vagy túlvilág. Ahol nincs Isten, nincs érték, ahol pedig nincs érték, nincs erkölcs. Miként Hamvas mondja: „az erkölcs ma álarc, amely mögött cinikus kapitalisták, demagógok, kizsákmányolók és csábítók rejtőznek, akik megosztoznak a világ uralmán, mialatt az igazi idealis­tákat agyonhallgatják, kinevetik és agyoncsapják. Az erkölcs konvencionális ha­zugság lett, amellyel tudatlan tömegeket tartanak féken.” Az erkölcstelenség vagy bűncselekmények elkövetése tehát következmény és tünet, amelynek okai jóval mélyebben húzódnak. S minden ilyen jellegű probléma a spirituális talapzat szétroncsolódásával kezdődik, aminek tekintetében a legbrutálisabb pusztítást magyar vonatkozásban a kommunizmus és a posztkommunista világ végezte.
– A politika alkalmas lehet a spirituális talapzat helyreállítására? Kényszeríthető erre bármilyen módon az ember vagy egy közösség? Mi az, amit tenni lehet e helyreállítás érdekében?
– Az első kérdésre válaszolva: önmagában nem. A politika mint jelenség maga is válságtünet, tehát ilyen mélységű válságok megoldása vonatkozásában tehetetlen. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a szellemi helyreállításra nem lehet kényszeríteni az embereket, azt nem lehet semmilyen erőszakkal kivitelezni. (Ahogyan például a vallás síkján az úgynevezett „megtérés”, a metanoia sem valósulhat meg soha kényszerből.) A valódi értékeket, eszméket ma csak felmutatni és vonzóvá tenni lehet. Valahol az ártó erők is ezt teszik, csak manipulatív módon és hamis eszméket ültetve az emberekbe, az igazságtól eltérő érték- és érvényelmélet szerint. Amit tehet vagy tehetne egy megfelelő politikai kultúra, az a tényleges intellektuális helyreállítást végző erők munkájának támogatása és segítése. Mert ebből következik minden, többek között az erkölcs és a törvények betartásának szándéka is. Egy pusztán adminisztratív hatalom megszerzése önmagában semmit nem ér, hiszen ebben az esetben éppen a tartalma vagy a lényege az, ami hiányzik. Minden normális világban a közügyek intézése, vagy ha úgy tetszik a politika a szakerdotális vagy szakrális útmutatást követte – miként azt például René Guénon a Szellemi tekintély és időbelihatalom című könyvében kifejtette.
– Nem gondolja, hogy mindez ma már lehetetlen vállalkozás?
– De igen. Ám mit tesz Ön, ha tudja, hogy az, ami helyes, egyszersmind lehetetlen? Elkezd helytelen dolgokon fáradozni? Vagy azt mondja: megpróbálom a lehetetlent! Ez utóbbi esetben, ha az úgynevezett külvilágban nem is ér el eredményt, az e törekvés közben önmagában elért eredmény az Ön tudati és lelki életében örökre szólóan érvényes és maradandó lesz. Azt, hogy miről beszélek, legkésőbb a halála pillanatában mindenki meg fogja tapasztalni, mégpedig aszerint, hogy az életében mit tett, pozitív vagy negatív értelemben.
 Az interjú a Comparative Studies of Traditional Life folyóirat számára készült.