Gyorstalpaló liberálisoknak

Találkoztam egy cikkel, amely Lukács György túlzottan pozitív magyarországi megítélését próbálja – amolyan jusson is, maradjon is elv szerint – árnyalni. Mondandójába belefűzi a kommunista filozófus (pontosabban: mizozófus) Lukács Hamvas Bélával való kapcsolatát is, mindemellett néhány alattomos kiszólás erejére a tradicionális szerzőket és a jobboldaliságot is megszólja. Szempontunkból nem annyira érdekes ennek a cikknek a tartalma, sokkal inkább a pártatlanság és az objektivitás álcájába burkolózó egyoldalúságára, és néhány logikai bakugrására szeretnék rámutatni. Ez ugyanis legalább olyan súlyos betegsége a magyar „értelmiségnek”, mint az, hogy mi a véleménye a marxista Lukács (Löwinger) Györgyről.

Minthogy néhány cikk erejéig jobboldali szerzők is foglalkoztak Lukács megítélésének kérdésével, a szóban forgó írás – a Lukács tevékenységével túlzottan elnéző baloldaliak elmarasztalása mellett – a jobboldali kritikákat is ekézni kezdi. A szerző állítása szerint a jobboldali ítéletek nagyon elutasítóak, amely helyett egy részletekbe menő alapos vizsgálódás lenne megfelelő, hiszen szerinte „mind a jobboldali, mind a baloldali hagyomány megérdemli azt, hogy tisztelettel közeledjenek feléje”. Krasznai Zoltán ekkor elfelejti, hogy a baloldali „hagyomány” léte eleve arra alapozódik, hogy nem fordult tisztelettel az őt időben jóval megelőző és sokkal több ideje fennálló jobboldali hagyomány felé, sőt, éppenséggel megtagadja és üldözi azt, vagyis a kölcsönös tisztelet betartásának elve már a kiindulóponton elbukik. Ebből szorosan következik, hogy a baloldaliság az elértéktelenedéssel, tiszta eszmék eltorzulásával hozható kapcsolatba, ily módon rangban is alulmúlja a jobboldaliságot. A liberális megközelítések soha sem képesek felfogni, hogy amit ők egyenrangú entitásokként kezelnek, azok egy jobboldali rátekintés szerint még nem feltétlenül azok, és hogy a tiszteletet éppen azzal adnák meg neki, ha eme viszonyulását elfogadnák. Nevezetesen azt, hogy egy jobboldali azért nem ássa bele magát könyékig a baloldali eszmetörténet bugyraiba, és azért nem elfogadó a baloldali „ideákkal”, mert azokon egyszerűen nincs mit tisztelni, már amennyiben olyan elvekről beszélünk, amelyek nyílt tagadásai annak, amik a jobboldaliságot azzá teszik, ami.

Krasznai szerint „bármelyik [oldal] lenézése és megbélyegzése, mi több, üldözése, az elpusztításukra való bármiféle kísérlet és törekvés egy primitív megközelítési mód”. Ám ez egy liberális elv, amit egy jobboldalitól nem lehet elvárni, és amennyiben egy képviselője mégis igazítja magát ehhez az elvhez, nem tekinthető többé a szó eredeti értelmében jobboldalinak. Amikor a liberális számon kéri a jobboldalit, hogy az nem toleráns az övével teljesen ellentmondó nézetekkel szemben, a liberális a tisztelet hiányáról tesz tanúbizonyságot, amennyiben nem a másik elfogadása vezérli, hanem a másik saját szempontja szerinti megváltoztatásának (liberális térítés) szándéka. Felrója a tisztelet hiányát a jobboldaliaknak, de míg azok koherens magyarázattal tudnak szolgálni e hiányra (nem tisztelik Lukácsot, mert személye a jobboldaliság-ellenesség egy kiemelt szimbóluma), addig a liberális a jobboldali értékrend iránti tiszteletének és megértésének hiányával saját elveit, ily módon saját létjogosultságát tagadja meg.

A liberális nem érti, hogy a jobboldali nem „lenéz”, „megbélyegez”, „üldöz” és „pusztít”, hanem az értékek iránti érzékenységének jegyében hierarchiába rendezi a különböző eszméket, amelyek közül a baloldaliság egy igen alacsony rangot foglal el. Ez nem önkényes elhelyezés, hanem a jobboldali elvek következetes alkalmazása. Ez egyébként nem jelenti azt, hogy egy baloldalinak minősített gondolkozóban vagy gondolatvezetésben csak a negatívumot látná meg, és hogy adott esetben ne akarná megérteni – ám mindent, amit bizonyos fokú baloldalisága ellenére pozitívnak ítél meg egy jobboldali egy ilyen személyben, az nem baloldaliságából következik, hanem a normalitás iránti fogékonyságának maradványszerű meglétéből. A baloldaliság mint tendencia, az elértéktelenedés és az értékpusztítás útja, ezért utasítják el – és nem azért, mert nem akarnák elfogadni, hogy emberek és eszmék (még a legpusztítóbbak is) szükségszerűen hordoznak valami értékszerűt magukban. Ám ez utóbbi nem elégséges ahhoz, hogy követendőnek nevezzük őket, és olyannak, amik és akik túl nagy figyelemre érdemesek.

De a liberális – akinek magyar hangja ezúttal Krasznai Zoltán – nem áll meg itt. Nemcsak saját elveit akarja másokra oktrojálni, nemcsak nem képes elfogadni egy jobboldali álláspontot, hanem a jobboldaliaktól elvárt Lukács iránti toleranciát és átható vizsgálódást saját maga nem is tartja be. Ráadásul rögtön a fentebb elhangzott kioktató mondat után. Krasznai szerint Szálasi Ferenc nem egyéb mint „nyilas pártvezér”, Claudio Mutti „moarcho-fasiszta”, René Guénon egy olyan személy, aki „viszonylag olvasható”, Julius Evoláról pedig azt az információt tartotta legfontosabbnak megosztani olvasóközönségével, hogy „rendkívül felszínes”. Mi ez, ha nem égbekiáltó következetlenség, és végletesen „primitív megközelítési mód”? Mi ez, ha nem „lenézés”, „megbélyegzés”, „üldözés” és „pusztítás”? Mi ez, ha nem éppen az a fajta attitűd, amit látszólag a szerző is oly nagy vehemenciával bírál? Miért nem érvényes rájuk az az elv, amit Lukácsot illetően alkalmaz a szerző? Talán nem kellene őket is hasonló mód megtisztelni azzal, hogy a velük kapcsolatos félreértéseket, legendákat, befeketítéseket eloszlatjuk, és hogy legalább néhány könyvet alaposan elolvasunk tőlük? Ha tetszik, ha nem, ezt egy következetes liberálisnak – már ha egyáltalán van vagy lehet ilyen – még a végletekig démonizált Szálasi kapcsán is fent kellene tartania. Konferenciákat inkább ezen személyek helyes megítéléséről kellene tartani (na persze nem a Krasznai-féléknek), semhogy azzal a Lukáccsal bíbelődni továbbra is, aki életstílusunk érdemi változtatásához aligha járulhat hozzá.

Krasznai úgy szólal meg a fentebb említett néhány személyről, ahogyan azt másokon számon kéri. Lekezelő és fölényeskedő félmondatokkal rúg bele a jobboldaliság nem jelentéktelen figuráiba, és közben a méltatlankodó pedagógus képében tetszelegve csóválja a fejét, mintha csak a rosszalkodó nebulókat utasítaná rendre. Így válik a tolerancia és a humanizmus bajnoka – néhány sor alapos elemzése után – az előítéletesség és az ellenszenv öntudatlan szolgájává.

Angyal Mihály