„Érezhető volt a jobbra tolódás, és érezhető volt, hogy az emberek boldogak. Egy más klíma volt. Mintha a természet is ezzel rezonált volna: egy más világ kezdődik.” Dr. László András, a tradicionális létszemlélet legfőbb magyar képviselője, személyesen is átélte az 1956-os szabadságharc napjait, és már akkor, 15 évesen is kiforrott, markánsan jobboldali álláspont birtokában figyelte az eseményeket. Az ő visszaemlékezését hallgatjuk.
2016. október 26., szerda
2016. október 7., péntek
Titus Burckhardt: A konzervatív ember
Ha a szó
politikai mellékjelentéseit figyelmen kívül hagyjuk,
akkor az az ember konzervatív, aki valamit meg akar őrizni. Hogy dönthessünk a konzervatív magatartás helyes vagy
helytelen voltáról, elég azt végiggondolnunk, hogy mi az, amit meg
akar őrizni. Ha azok a társadalmi szokások, amelyeket támogat,
összhangban vannak az ember legfőbb céljaival és
megegyeznek legmélyebb szükségleteivel, akkor azok
miért ne lehetnének ugyanolyan jók – ha nem jobbak
–, mint bármely
újdonság, ami az idők során keletkezhet. Az lenne a
helyes, ha így gondolkodnánk, de a ma embere messze
került ettől a mentalitástól. Ha nem is tagadja meg automatikusan a múltat, nem is a technikai fejlődéstől vár minden jót,
általában előítéleteket táplál minden konzervatív magatartással szemben, mivel – akár öntudatlanul – befolyásolja az a materialista nézet, hogy
a „konzerválás” ellentétben áll az állandóan
változó élettel, s ezért tespedéshez
vezet.
A technikai fejlődéssel lépést nem
tartó közösségek nélkülözése úgy tűnik, mintha megerősítené ezt a véleményt, de sokan nem veszik észre, hogy ez inkább ösztönzés
a további fejlődésre,
mintsem valódi magyarázat. Az a modern dogma, amely
szerint mindennek változnia kell, igyekszik maga alá gyűrni az embert. Még azok is, akik magukat hívő
keresztényeknek tartják,
hangosan hirdetik, hogy az ember a változás
szükségszerűségében él,
és nemcsak hogy a környezet által befolyásolt érzések és a gondolkozás, hanem az ember
legbelsőbb lénye is elkerülhetetlenül változik. Az emberről azt állítják, hogy mind értelmileg, mind szellemileg
egyre felsőbbrendűbbé válik, következésképpen a huszadik századi emberre úgy tekintenek, mint aki alapvetően
különbözik a korábbi idők emberétől.
Az e véleményen
lévők, nem veszik figyelembe azt a minden vallás által
kinyilatkoztatott igazságot, hogy az ember attól
ember, hogy van benne egy olyan szellemi középpont,
amely nincs alárendelve a dolgok áramlásának. E középpont nélkül, amely az
ember ítéletalkotó képességének a forrása – és amit az igazságérzetet működtető
szellemi erőnek nevezhetünk –, még a környező világban zajló változásokat sem
tudnánk felismerni, mivel – ahogy Arisztotelész mondta – azok, akik azt
állítják, hogy minden, ideértve az igazságot is, állandóan változik, ellentmondanak
önmaguknak: ha minden változik, akkor milyen alapon gondolják, hogy
megfogalmazhatnak bármily érvényes állítást, vagy kijelentést?
Szükséges-e megjegyezni, hogy az ember szellemi
középpontja több, mint az ösztönöknek és benyomásoknak alávetett psziché, több,
mint a racionális gondolkozás? Létezik az emberben valami, ami őt az
örökkévalóhoz fűzi, és ez pontosan ott található, ahol „az Igazi Fény, amely
megvilágosít minden e világra jövő embert” (János 1,9), megérinti a
pszichikai és fizikai képességek szintjét.
Ha ezt a
megváltoztathatatlan lényeget – csakúgy, mint a kör kiterjedés nélküli
középpontját – nem is lehet közvetlenül megragadni az emberben, a hozzá vezető
utakat azért ismerhetjük: olyanok, mint azok a sugarak, amelyek a kör középpontja
felé futnak. Ezek az utak jelentik a maradandó elemet minden szellemi
hagyományban, ezek szolgálnak útmutatóként a cselekvéshez; valamint azokhoz a
társadalmi szokásokhoz, amelyek a középpont felé irányulnak, ezek az utak
képezik valódi alapját minden igazi konzervatív magatartásnak. Mert a
társadalmi formák megőrzésének kívánsága mögött csak akkor van értelem – a
formák csak akkor lehetnek tartósak –, ha az emberi valóság időtlen
középpontján alapulnak.
Titus Burckhardt
Egy olyan kultúrában – amely szakrális eredetének köszönhetően a szellemi
középpont és ezáltal az
örökkévaló felé irányul
– a konzervatív beállítottság értéke, egyáltalán a
konzervatív beállítottság nem válhat kérdésessé,
hiszen magának a „konzervatívnak” a fogalma sem létezik. Egy
keresztény társadalomban az ember – többé-kevésbé
tudatosan és önszántából – keresztény, egy iszlám társadalomban
muszlim, egy buddhista
társadalomban buddhista és így tovább. Máskülönben
nem tartozik az adott közösséghez, nem is része annak, kívülálló, esetleg titokban
ellenséges is lehet vele szemben.
Egy ilyen
kultúra abból a szellemi erőből táplálkozik, amely
a legmagasabbtól a legalacsonyabbig mindenre
rányomja bélyegét, és
ebben nyilvánul meg valódi alkotókészsége.
Ugyanakkor szüksége van olyan megőrző erőkre,
amelyek nélkül a társadalmi formák rövid időn belül eltűnnének. Az a helyes, ha egy
ilyen társadalom összetartó és egységes hitében, hűséges hagyományaihoz, egy konzerváló vagy konzervatív beállítottsághoz, mivel ezen tulajdonságok
kölcsönösen feltételezik egymást.
A konzervatív
magatartás csak akkor válik kérdésessé, amikor a társadalom
rendjét – akárcsak a modern Európában – már nem az örökkévaló határozza meg. Ilyenkor minden esetben
fölmerül a kérdés, hogy
a valaha mindent magában foglaló rendnek milyen töredékei vagy emlékei érdemesek a megőrzésre. A társadalom minden egyes állapotában (és ma
az egyik állapot a másikat egyre gyorsuló ütemben
követi) az eredeti
minták tükröződnek valamilyen módon. Még ha a korábbi szerkezetet le is rombolják, bizonyos
részek akkor is érvényben maradnak, és minden egyes múlttal történt
szakítás után egy új egyensúlyi helyzet alakul ki, bármennyire torz és
bizonytalan is az. Bizonyos központi értékek
visszavonhatatlanul elvesznek, míg mások, amelyek korábban
sokkalta kisebb jelentőségűek voltak, előtérbe kerülnek. Annak érdekében,
nehogy ezek az értékek is elvesszenek, talán jobb lenne
megőrizni a meglévő egyensúlyt, mintsem kockára tenni azt egy
– a teljes megújítását célzó – bizonytalan kísérletben.
E választási lehetőséggel együtt maga a „konzervatív” kifejezés is megjelent
(Európában először a napóleoni háborúk idején vált
általánossá), s ezt a fogalmat azóta is megterheli a dilemma, ami ebben a
választásban rejlik. Minden konzervatív embert azzal
gyanúsítanak, hogy csak saját társadalmi előjogait – bármily csekélyek lehetnek is azok – kívánja megőrizni.
Így az a kérdés, hogy a
megőrizni kívánt dolog érdemes-e megőrzésre, válasz
nélkül marad. De miért ne eshetnének egybe egyes
csoportok személyes előnyei az igazságossággal?
Azt, hogy az ember értelme nem
fejlődik kellőképpen, ha megfelelő külső hatások hiányoznak,
a mai átlagos ember gondolkozása bizonyítja. Nagyon kevesen tudják elképzelni – általában csak azok, akik fiatalkorukban még
tapasztalhatták a „régi rend” maradványait, vagy azok, akiknek sikerült meglátogatniuk egy még
tradicionális keleti kultúrát –, hogy milyen harmóniát és belső békét képes teremteni nem csupán az uralkodó, hanem
a dolgozó osztályok számára is egy olyan társadalmi rend,
amely az ember természetes hivatása és szellemi
funkciói szerint tagolódik.
Bármennyire igazságos is egy
társadalom egészét
tekintve, mindig lesznek elégedetlenek, de biztos jele van
annak, hogy a fennálló
rend képes-e boldogságot nyújtani a többségnek: ez a jel benne foglaltatik
minden olyan dologban, amit nem valami anyagi célból, hanem örömmel és
odaadással készítettek. Egy olyan kultúra, ahol a művészetek egy külön erre a
célra kiművelt csoport kizárólagos tulajdonát képezik, és így nincs többé
népművészet vagy egy egyetemes művészeti nyelv, nem felel meg ennek a
szempontnak.
A munka külső
jutalma az általa megszerzett anyagi javakban található, de van belső jutalma
is: arra figyelmezteti az embert, hogy a természet és az Isten által mi is ő
lényegét tekintve, és ebből a szempontból nem mindig a legsikeresebb
foglalkozások a legboldogabbak. A földet művelni, az esőért imádkozni, a
megmunkálatlan anyagból valami értelmeset alkotni, emberek szükségleteit mások
feleslegével pótolni, uralkodni (készen arra, hogy alattvalóiért akár életét
áldozza), az igazságot tanítani: az ilyen hivatások kiváltságossága „felülről”
és belülről jön. Fel lehet tenni a kérdést, hogy a „fejlődés” során ezen
elhivatottak száma emelkedett-e vagy csökkent.
Titus Burckhardt és Frithjof Schuon
Az ember
megtalálta saját feladatát – mondanák sokan ma –, amikor munkásként gépeket
irányít. De az ember igazi feladata az, hogy imádkozzon és áldjon, küzdjön és
uralkodjon, teremtsen és építsen, vessen és arasson, vezessen és
engedelmeskedjen: mindezek elválaszthatatlanok az embertől.
Amikor ma egy
bizonyos városi réteg azt követeli a papjától, hogy vesse le hivatásának
külső jeleit és – amennyire csak lehetséges – éljen úgy, mint a
többi ember, csak azt bizonyítja, hogy ezek a csoportok már nem tudják, mi
is az ember valójában. Pedig a papot mint embert megérteni annak a
felismerését jelenti, hogy a papi méltóság végtelenül közelebb van az eredeti
emberi természethez, mint a „hétköznapi” ember szerepe. Minden istenközpontú
kultúra ismeri a társadalmi osztályoknak (vagy kasztoknak) egy többé-kevésbé
nyilvánvaló hierarchiáját. Ez nem azt jelenti, hogy az embert egy olyan résznek
tekinti, akinek az önmegvalósulása csak a nép egészének tagjaként képzelhető
el. Éppen ellenkezőleg, ez azt jelenti, hogy az emberi természet túl gazdag
ahhoz, hogy mindenki minden pillanatban képes legyen összes lehetőségének
változatait megvalósítani. A tökéletes ember nem ezeknek a változatoknak a
végösszege, hanem olyas valaki, aki rendeltetésének lényegét birtokolja. Ha a
hierarchia szerint felépült társadalmak képesek voltak önmagukat évezredekig
életben tartani, akkor ez nem az emberek passzivitása vagy az uralkodók hatalma
miatt volt, hanem azért, mert egy ilyen társadalmi rend megfelelt az ember
eredendő természetének.
Létezik egy
széles körben elterjedt tévedés, miszerint a polgárság egy – természeténél
fogva – konzervatív osztály. Ez az osztály eredetileg egyet jelentett a városi
kultúrával, ahonnan az elmúlt ötszáz év forradalmai indultak. A polgárság – különösen
a francia forradalom után – valóban konzervatív szerepet játszott, és időnként
el is fogadott néhány arisztokratikus eszmét, de közben kiüresítette és
fokozatosan meghamisította azokat. A polgárság tagjai között mindig
akadtak olyanok, akik értelmi megfontolások miatt voltak konzervatívak, de ők
kezdettől fogva kisebbséget képeztek. A parasztok általában
konzervatívoknak mondhatók, mert úgymond tapasztalatból tudják – vajon hányan
tudják még közülük? –, hogy létük megszámlálhatatlan egymással összefüggő erő
önmagát folytonosan megújító egyensúlyától függ, és az ember nem változtathatja
meg eme egyensúlyi állapot bármely részét anélkül, hogy a többire hatást ne
gyakorolna. Ha megváltoztatjuk a patak útvonalát, akkor az egész terület
növényvilága megváltozik; ha kiírtunk egy állatfajt, akkor egy másik fog
túlságosan elszaporodni. A parasztok nem hisznek abban, hogy valaha is
lehetséges lesz esőt vagy napsütést előállítani akaratunk szerint.
Téves lenne
ebből azt a következtetést levonni, hogy a konzervatív magatartás mindenek
fölött a mozdulatlansággal és az ember földhözkötöttségével lenne egyenlő,
mivel már többen bebizonyították, hogy egy emberi közösség sem olyan
konzervatív, mint a nomádok. Állandó vándorlásaik alatt a nomádok gondot
fordítanak arra, hogy megőrizzék nyelvüket és szokásaikat, tudatosan ellenállva
az idő eróziójának – konzervatív embernek lenni nem jelent egyet a
tétlenséggel.
A
konzervativitás alapvetően arisztokratikus tulajdonság, ebből a szempontból a
nomádok sokban hasonlítanak a nemesekre, vagy pontosabban a harcosok kasztjából
származó nemesség és a nomádság természetszerűleg hasonló. Ugyanakkor annak a
nemességnek a lényege, amelyet még nem rontott meg az udvar vagy a városi élet,
hanem még mindig a földhöz kötődik, a parasztságéhoz hasonlít. Viszont a
nemesség a hagyomány és a műveltség által tudatában van a természet és a lélek
erői egységének, s egy olyan felsőbbrendűséggel rendelkezik, amelyet aligha
lehet elsajátítani másfajta úton; és bárkinek, aki tudatában van valódi
felsőbbrendűségének, joga van kitartani mellette, csakúgy, mint bármely
művészet mesterének joga van előnyben részesíteni saját ítéletét a hozzá nem
értőével szemben.
Be kell látni,
hogy az arisztokrácia hatalma mind természetes, mind erkölcsi állapotán
nyugszik: a természetes állapot azt jelenti, hogy ugyanazon törzsön vagy
családon belül bizonyos minőségek és képességek öröklődnek, az erkölcsi állapot
pedig a „noblesse oblige” tartalmával egyenértékű: minél magasabb
társadalmi osztály tagja valaki – és ennek megfelelően minél több kiváltsággal
rendelkezik –, annál nagyobb a felelősség és kötelesség terhe. Minél kisebb a
rang, annál kevesebb a hatalom és a kötelesség; a társadalom legalján pedig a
tényleges erkölcsi felelősség nélküli passzív emberek helyezkednek el.
Ha a dolgok állapota nem mindig tökéletes, ez nem
elsősorban az öröklődés természetes állapota miatt van, mivel az öröklődés
meghatározatlan ideig képes biztosítani egy „kaszt” homogén természetét. Ami
kérdésesebb, az annak az erkölcsi törvénynek a betartása, ami a jogok és
kötelességek igazságos kombinációját követeli meg. Nincs olyan társadalmi
rendszer, amely kizárná a hatalommal való visszaélés lehetőségét, és ha létezne
is ilyen, akkor az nem lenne emberi, mert az ember csak akkor lehet ember, ha
egyszerre engedelmeskedik egy szellemi és egy természetes törvénynek. Az
örökölt hatalommal való visszaélés ténye tehát még nem érv a nemesség
szükségessége ellen. Éppen ellenkezőleg: annak a néhány embernek a példája,
akik, miután megfosztották őket örökölt kiváltságaiktól, de nem tagadták meg
hagyományos felelősségüket, bizonyság az arisztokrácia erkölcsi hivatása
mellett.
Amikor sok
országban az arisztokrácia elbukott saját önkényessége miatt, ez elsősorban nem
azért volt, mert önkényesen bánt az alsóbb néposztályokkal, hanem azért, mert egy
olyan magasabb vallási törvénnyel szemben foglalt el önkényes pozíciót, amely
felruházta az uralkodáshoz szükséges erkölcsi alappal, és kegyelme által
megszabta az erősek jogának határait.
A társadalom
hierarchikus rendjének bukása után, ami szinte valamennyi tradicionális forma
bukását is jelentette, a tudatosan konzervatív ember mintegy légüres térben él.
Egyedül van egy olyan világban, amely láthatatlanul rabságban tartja az
embereket, de közben azzal kérkedik, hogy szabad; és mindent elnyomó uniformizmusa
közben azt hirdeti magáról, hogy lehetőségekben gazdag. Azt harsogják fülébe,
hogy az emberiség fokozatosan egyre magasabb szinteket ér el, hogy az emberi
természet sok millió éves fejlődés után olyan változáson ment keresztül, ami el
fog vezetni a természet felett való végső győzelemig.
A tudatosan
konzervatív ember magányosan áll a józanságukat elvesztettek között, egyedüli
éber az alvajárók között, akik álmaikat összekeverik a valósággal. Értelme és
tapasztalata által tudja, hogy az ember, bármennyire is lelkesedik új dolgok
iránt, ugyanaz maradt jóban és rosszban; az alapvető kérdések az emberi életben
mindig ugyanazok maradtak, a válaszok rájuk mindig is ismertek voltak, és
amennyire csak ki lehetett fejezni szavakban, az egyik nemzedék a másikra
hagyományozta azokat. A tudatosan konzervatív ember ezt az örökséget ápolja.
Mivel az élet
szinte valamennyi tradicionális formáját lerombolták már, csak ritkán adatik
meg neki az a lehetőség, hogy egy minden szempontból hasznos és értelmes munkában
tudjon részt venni. De minden vesztesége egyben nyereség is. A tradicionális
formák eltűnése éberségre, a környező világban tapasztalható zűrzavar pedig
arra szólít fel minket, hogy minden lényegtelent kikerülve a lényeges felé
forduljunk.
Megjelent: Arkhé I. (1996. április) 27–33. o. Ford. Zsitnyár László
2016. október 5., szerda
A jobboldaliság jelenkori érvényéről
Vona Gábor
MODERN KONZERVATIVIZMUS
Rövid gondolatkísérlet a jobboldali idea
gyakorlati továbbvitelére a posztmodern világban
Legalább a francia forradalom óta
beszélhetünk a bal- és a jobboldali politikáról. Ott és akkor, a 18. század
végén mindez a királysághoz és a forradalomhoz való viszonyt fejezte ki, de a
jobb–bal megosztás, mint ideológiai keret nyugodtan kivetíthető az előtte lévő
és az utána jövő évszázadok alapvető szemléletkülönbségére is. Kellő
óvatossággal azt mondhatjuk, hogy a jobb és bal egy mélyen emberi
differenciát hordoz, ahol a jobboldal a fenntartás, a baloldal a megújulás
tendenciáját jelképezi. A pozitív értelemben vett megőrzés (jobb) és megújulás
(bal) párosítás negatív megközelítésben is értelmezhető, ahol a jobboldal a
maradiság, a megmerevedés, a jövő felé való zártság, a baloldal pedig a
túlszaladás, a felforgatás, a hagyomány felé való zártság szimbóluma. A
történelemnek egyik oldalról a fejlődés és a fenntartás, másik oldalról a
túlszaladás és a megmerevedés ugyanúgy lényegi és fontos részei. Ha ezeket a
premisszákat elfogadjuk, a jobb és a bal, mint horizontális, a pozitív
és a negatív, mint vertikális tengely kirajzolnak a történelem fő
hatóerőiről egyfajta koordináta-rendszert.
Egy végletesen szerencsés korban a
különféle erők teremtő egyensúlyban vannak, ahol mindaz megőrződik, ami jó és
mindaz – átváltozva – megújul, ami rossz. Egy végletesen szerencsétlen,
terméketlen korban éppen fordítva: mindaz megőrződik, ami rossz és mindaz
megújul – lényegében elvész –, ami jó. Az ilyen kor nem teremtő, hanem
pusztuló, pusztító. Amíg az előbbi kultúrát virágoztat fel, az utóbbi felfalja
azt. Természetesen a valóság mindig a szélsőséges esetek között található,
minden korban vannak teremtő és pusztító folyamatok. Mindig van megőrzés és
megújulás, mint ahogy megmerevedés és túlszaladás is. Valójában az a kérdés,
hogy mindez teremtő egyensúlyban van-e vagy felborul. Ha ebből a szempontból
nézzük, a francia forradalomig tartó időben többé-kevésbé egyensúlyban létezett
megújulás és megőrzés, de az azóta eltelt időszak – minden fennkölt szólama és
tagadhatatlan technikai sikerei ellenére – egy rossz, egyensúlytalan kort
hozott: az új és legújabb kort, a modern időket, amely egy jobbnak hitt jövő reményében
innovációs őrületbe kényszerítette az emberiséget. A megújulás és a megőrzés
kényes egyensúlya végletesen felborult, és a túlszaladások korába léptünk,
annak minden szellemi, lelki, társadalmi és ökológiai következményével.
Itt most csak röviden jegyzem meg, hogy
ami társadalmi szinten megállapításra került a bal– jobb megosztottság kapcsán,
az az egyén szintjén is megvizsgálható. A saját szellemi fejlődésünk
tekintetében is egyszerre kell képesnek lennünk a megőrzés és a megújulás
tendenciáira, mint ahogy a megfagyottság és a burjánzás elkerülésére. De ahogy
társadalmi szinten, úgy itt sem mindegy, hogy mi kerül megőrzésre és mit
emésztünk el a megújulás tüzében. A posztmodern kor oktatása, médiája és
kultúrája csupa olyan újításra késztet bennünket, ami nemhogy nincs javunkra,
hanem éppen ártalmas, de legalábbis bizonytalan kimenetelű, miközben a
hagyományok évszázados tudásának elvetésére sarkall – persze elkerülhetetlen és
pozitív megújulásnak hazudva azt.
De térjünk vissza a történelemhez. A
történelem jelenlegi pontján, a posztmodern korban nyugodtan eredményt
hirdethetünk a jobb és a bal küzdelmében. A francia forradalommal a teremtő
egyensúly megbomlott, a jobboldal (megőrzés) defenzívába, a baloldal
(megújulás) kezdeményező szerepbe került. Az egyensúly megbomlása egyúttal azt
is jelentette, hogy a baloldal, elszabadulva, saját negatív tendenciáinak –
kényszeres újítás, kombattáns hagyományellenesség – örvényébe került. Ez a
felállás pedig azóta sem változott, sőt a baloldal döntő győzelme a 20.
századra lényegében megtörtént. Ha pusztán ideák szintjén nézzük, a 20.
században csupán baloldali eszmék, izmusok uralkodtak – a politológia által
polgári jobboldalnak vagy szélsőjobboldalnak mondott eszmék valójában
nagyobbrészt baloldaliak. Gondoljunk csak arra, hogy a megőrzés, a fenntartás
helyett mindenki számára a megújulás, a változtatás, a progresszió lett a
kulcsszó, a lényegi cél. A kommunizmus hasonlóképpen utópikus megújító volt,
mint a nácizmus, és ugyanez mozgatja ma a liberális demokrácia híveit is. Egy
tökéletes világ ígérete, amihez nagyon-nagyon meg kell változtatni mindazt, ami
most van, másképpen fogalmazva: amihez el kell törölni mindent, ami volt. Mára
annyi változás történt, hogy a baloldal (megújítás) miután legyőzte, felfalta
és megemésztette a jobboldalt, maga is elbukott. Arra, hogy a francia
forradalom óta épített baloldali – értsd: szüntelen megújulásra épülő, a jövőbe
menekülő, a megőrzésre képtelen – világ mennyire nem működőképes, jó példát ad
a mostani világ állapota. A világ gazdasági, társadalmi, politikai, erkölcsi és
eszmei válságban van. Amire persze lehet azt mondani, hogy ez mindig így volt a
történelemben, de most annyiban más a helyzet, hogy semmilyen esély nem
mutatkozik egy új egyensúly megteremtésére, csupán az összeomlásra. Amíg a
Római Birodalom bukása „csak” egy civilizáció eltűnésével fenyegetett, a mai
globális világrend összeomlása akár az emberi faj, sőt a kultúra és az
ökoszisztéma kataklizmájával járhat.
Itt meg kell állni egy pillanatra. Az
olvasó ellentmondásba ütközhet, hiszen ha körülnézünk Európában, éppen azt
látjuk, hogy nem a jobboldal, hanem a baloldal bukott el. Sorra véreznek el a
hagyományos baloldali, szocialista pártok, miközben erősödnek a jobboldali
politikai erők. Ez azonban eszmei szintről nézve csak érzéki csalódás. Ami
történik, az valójában a bal–jobb politikai, politológiai megosztottság francia
forradalom óta tartó érvényességének vége. A 19–20. századi értelemben vett
baloldali–jobboldali pártok egyaránt elbuknak és jelentéktelenné válnak, és
akik helyettük jönnek, azok csupán a megfelelő politológiai narratíva híján
kapnak jobb- vagy baloldali címkét.
Vagyis mára egy kettős értelmezési káosz
alakult ki. Egyrészt van egy eszmei zavar, ami abból fakad, hogy a mai
politikai pártok lényegében mind baloldaliak, hiszen a megújítás tendenciája
végletesen elnyomja bennük a megőrzés erőit, másrészt van egy politikai zavar,
aminek az a lényege, hogy a baloldalinak és jobboldalinak mondott politika
elvesztette értelmét, hiszen nem képes nemhogy megoldani, de még megfogalmazni
sem a 21. század problémáit. Ebből a kettős zavarodottságból csak úgy tudunk
kilépni, ha különválasztjuk az eszmei és a politikai narratívát. A jobb- és
baloldal mint a megőrzés és megújulás dichotómiája eszmei szinten továbbra is
érvényes, de a gyakorlati politika szintjén a bal–jobb megosztottságot el kell
felejtenünk.
Itt nyilván felmerül annak a kérdése,
hogy nem okoz-e értelmezési skizofréniát, még nagyobb zavart, ha az eszmei
igazságokat nem kívánjuk érvényesíteni a társadalom gyakorlati folyamatainak
leírásában. A kérdés nem csupán fontos, de jogos is. Hogy mégis ezt a megoldást
javasoljuk, annak nem az ideológiai tisztaság iránti érdektelenségünk az oka,
hanem az a felismerés, hogy mára a baloldali–jobboldali értelmezési keret
gyakorlati megőrzése leküzdhetetlen nehézségekbe ütközött. Amikor Konfuciusz
azt mondja, hogy minden dolgok kezdete a szavak helyességének a helyreállítása,
nagyon igaza van. De mit tegyünk akkor, ha erre végleg elveszett a remény? Meneküljünk
egy dogmatikus elefántcsonttoronyba, lemondva a gyakorlati
társadalomformálásról, és nézzük onnan az özönvizet? Vagy próbáljuk megmenteni
a megmenthetőt és építeni valami olyat, ami az új körülmények között is megáll?
Én az utóbbit választom, amikor azt mondom: a jobboldaliság szellemi tartalmát
– vagyis a megújításba belehülyült világban a megőrzés fontosságát és ideáját
felmutató alapállást – úgy lehet átmenteni, ha közben nem ragaszkodunk a
jobboldaliság gyakorlati használatához, mivel arra rengeteg történelmi,
politológiai és társadalmi félreértés rakódott. A reménytelen kísérlet helyett,
hogy a jobboldali politika gyakorlatát csiszoljuk vissza annak eszmei és
vegytiszta alapjához, inkább azt javaslom, hogy a jobboldali idea bázisán
építsünk valami újat, valami 21. századit, aminek nem kell feltétlenül – sőt:
nem érdemes – a jobboldali nevet adni. Amikor tehát azt mondom: a bal- és
jobboldali megosztottságnak vége, azt csupán gyakorlati és nem eszmei alapról
teszem. Ennek kifejtésére és elmagyarázására egy ilyen tanulmány és egy ilyen
folyóirat lehetőséget biztosít, a napi politikai küzdőtér viszont nem.
Azt tehát megállapítottuk, hogy új
politológiai keretek kialakítására van szükség. Ezután következik azonnal a
hogyan kérdése, ami szintén nem egyszerűen megoldható feladat. Nem is hiszem,
hogy mindez ebben a tanulmányban sikerül, csupán néhány szempont felvetésére és
bizonyos keretek meghatározására bátorkodok.
A 21. századi politológia narratívájának
a valós körülményekből és a megjósolható dilemmákból kiindulva kell lefektetnie
a maga alapjait. Beszéltünk már arról, hogy a megőrzés és a megújulás két ősi
és alapvető emberi tendencia. Ha megnézzük a jelent és az ebből sarjadó jövőt,
éppen azt láthatjuk, hogy ennek a kettősségnek a turbulens felerősödése
várható. A technológiai, tudományos fejlődés olyan irányba halad, ami a
megőrzés és fenntartás fontosságát a történelem korábbi időszakainál is
fontosabbá teszi. Kínzó kérdés, hogy az emberiség képes lesz-e megfelelő szűrők
létrehozására és működtetésére, amelyek megakadályozzák, hogy önpusztító
tévutakra lépjen, már amennyiben nem tévedt több ilyenre már régen…
Bogár László egyik könyvében leírja, hogy
milyen szempontoknak feleltek meg a történelem során a társadalom szűrői,
amelyek a megőrzés és a megújulás harmóniáját biztosították. Három ilyen
feltételt nevez meg, amelynek – arra hivatott intézmények előtt – meg kellett
feleljen minden újító szándék: az elgondolhatóság, vagyis az újítás
legyen ésszerű, a megvalósíthatóság, vagyis az újítás legyen
működőképes, és fenntarthatóság, vagyis az újítás legyen átörökíthető.
Akár úgy is fogalmazhatunk, hogy az ember a benne meglévő baloldaliság
fékentartására létrehozta a benne lévő jobboldaliság talaján álló intézményi
szűrőket. Ma ott tartunk, hogy ezek a szűrési szempontok egyáltalán nem
játszanak szerepet, hiszen minderre felügyelő intézmények lényegében nem is
nagyon léteznek. Vagyis a megújulásba hülyült világra akár ésszerűtlen, akár
működésképtelen, akár fenntarthatatlan, akár mindhárom jegyet egyszerre magán
viselő innovációk tömkelege szabadulhat.
Mindebből két dolog következik. Egyrészt
az emberiség, a nemzetek és a társadalom egyéb közösségei számára szükséges
lesz kialakítani olyan intézményeket, amelyek a fent említett szűrési
mechanizmusok elvégzésére képesek, és amelyek működését és döntési
kompetenciáját közmegegyezés övezi. Erre – őszintén valljuk be – nem sok esély
mutatkozik, hiszen a jelenlegi világrend főbb intézményei javíthatatlanul
huszadik századiak, a probléma érdemi felismerésére képtelenek, hiába minden
nagy globális csúcsértekezlet. Olyan multinacionális gazdasági és ideológiai
hálózatok befolyása alatt állnak, vagy egyenesen azok ágensei, amelyek számára
a gazdasági profit és a „szellemi” uralom biztosítása szempontjából minden
ilyen szűrőrendszer kialakítása elfogadhatatlan lenne. Ettől függetlenül az
igény bejelentését itt és most meg kellett tenni.
A másik következmény, hogy a posztmodern
kor politológiája számára a lényegi kérdés a megőrzés és a megújulás
kettőségének leírása lesz. Az egyik oldalon állnak a megőrzés fontosságát
hangsúlyozó politikai erők, a másik oldalon pedig a megújítást szorgalmazók.
Ennek alapján is jól látható, hogy a jobboldali–baloldali kategóriák egyáltalán
nem működnek már. Olyanokat választ el, akiket a posztmodern világ alapvető
kérdései összekötnek, olyanokat pedig egybekapcsol, akiket ugyanezek a dilemmák
megkülönböztetnek. Egy fenntartható fejlődésért kampányoló zöldet, vagy egy a
hagyományos családmodellt támogató bányászt a mai – de korszerűtlen –
politológia egyértelműen a baloldalra sorol, miközben egy génmanipulációt
elfogadó vagy a technológiai fejlődést dicsőítő, de antikommunista érzelmű
személyt jobboldalinak tart. Mindezek alapján azt állítom, hogy a 21. században
a megőrzés oldalán állók a modern konzervativizmust, a megújítás oldalán
állók a posztmodern liberalizmust képviselik.
Felmerülhet a gondolat, hogy a modern
konzervativizmus és a posztmodern liberalizmus nem csupán a korábbi jobboldal
és baloldal újranevezését jelenti-e? Éppen az értelmezési zavarokkal
kapcsolatban korábban kifejtettek bizonyítják, hogy nem. Az nyilván állítható,
hogy a modern konzervativizmus a jobboldali ideára – a megőrzésre –, a
posztmodern liberalizmus pedig a baloldali eszmére – megújulásra – épül, de azt
semmiképpen nem mondhatjuk, hogy a gyakorlati és kortárs politológia bal–jobb
skálájával mindez azonosítható lenne. Éppen ezen azonosíthatatlanság miatt
tartottuk szükségesnek eme tanulmány megírását. De akkor mit is értünk mi
modern konzervativizmuson és a posztmodern liberalizmuson?
A modern konzervativizmus az a 21.
századi társadalompolitikai szemlélet, amely egy gazdaságilag, szociológiailag
fenntartható és szellemi, lelki tekintetben emberhez méltó kultúra
megteremtését és megőrzését tekinti alapvető céljának. A posztmodern
liberalizmus pedig az a 21. századi társadalompolitikai szemlélet, amely a
technikai és tudományos fejlődés teljes szabadsága előtt álló kulturális
hagyományok és keretek lebontásával létrejövő innovatív civilizáció
megteremtéséért száll síkra. A jelen és a jövő kérdéseit, dilemmáit, válaszait
és megoldási javaslatait ebben a keretben lehet értelmesen kifejteni.
Természetesen mivel egyfajta átmeneti időben vagyunk, még a politológia
korszerűtlen, a francia forradalom óta tartó, ám elavult bal– jobb tendenciái
szüremlenek ebbe a kettős erőtérbe, de meggyőződésünk, hogy zavaró
tendenciáinak a megszűnése csupán idő kérdése. Az infokommunikáció, a
génsebészet, a robotika és más területek szédületes fejlődése kikényszeríti majd
az új dichotómiát: a modern konzervativizmus és a posztmodern liberalizmus
uralkodó narratíváját, akkor is, ha az általam vázolt jelenséget nem ezekkel a
szavakkal fogják definiálni.
Még egy kérdés felmerülhet: miben más a
modern konzervativizmus – mondjuk – a klasszikus vagy kortárs
konzervativizmushoz képest? A válasz a legkönnyebben a múlthoz és a jövőhöz
való viszony tekintetében érthető meg. A modern konzervativizmus
vizsgálódásának fókuszát nem a múltba helyezi, hanem a jövőbe. A modern
konzervativizmus számára a múlt nem cél, hanem alap. Nem akar visszatérni
semmilyen már elmúlt korba, és az akkor létezett társadalmi-gazdasági
viszonyokat újrateremteni. Nem azért, mert egy ilyen szándék nem lehetne akár
szimpatikus, hanem azért, mert ez szembemegy a történelem lényegével. A
történelemben rejlő innovatív tendencia tény. A korábbi konzervativizmusok
hibája és sikertelenségük magyarázata éppen az volt, hogy ezt nem vették kellő
hangsúllyal figyelembe, egyfajta nosztalgikus eszmei búvóhelyre vonultak el és
vissza nem hozható társadalmi gazdasági struktúrákat akartak újraépíteni és
időtlenné merevíteni. Ez pedig irracionális vágy.
A modern konzervativizmusnak a jövő felé
kell fordulnia, de a megújulás hármas szűrőjével – ésszerűség,
megvalósíthatóság, fenntarthatóság – a kezében. Tehát egy sikeres modern
konzervativizmus nem csupán az eszmei jobboldal pozitív, megőrző képességét, de
a baloldal pozitív, megújító erejét is birtokolni képes. A technikai és
tudományos fejlődést nem elvetnie kell, hanem a legszigorúbban és a
legfelelősségteljesebb módon uralnia. Mivel az elmúlt századokban – és
különösen az elmúlt évtizedekben – ez a fejlődés féktelenné vált, rá kell
mutatni a posztmodern liberalizmus súlyos tévedésére, hogy a fejlődés mindig jó
lenne. Mindez hatalmas, de a múltban gyökerező, elavult viták helyett valós és
felelős vitákat fog generálni, ahol a posztmodern liberalizmus azzal fog
érvelni, hogy a másik oldal követői versenyképtelenné tehetik a közösséget,
annak minden gazdasági, társadalmi és politikai következményével, míg a modern
konzervatívok arra hívják fel a figyelmet, hogy a féktelen innováció a
civilizáció összeomlásába taszíthatja az emberiséget.
Korábbi írásaimban
azzal foglalkoztam, hogyan kényszerítette az embert a haláltudat fenyegető
jelenléte a kultúra létrehozására. Az tett bennünket emberré, hogy a biológiai
rendszer törvényszerűségei alól sok tekintetben elszakadva létrehoztuk a magunk
kulturális rendszerét, saját, csak az emberre érvényes törvényszerűségekkel. Az
emberi probléma bizonyos tekintetben abból fakad, hogy saját alkotásunk, vagyis
kulturális kereteink kikerültek az ellenőrzésünk alól, és a kellő szűrők nélkül
elszabadult történelem mind a szakrális-isteni világgal, mind a biológiai
szisztémával szembefordított bennünket. Vagyis éppen az pusztíthat el
bennünket, ami emberi létezésünk alapfeltétele volt: a kultúra. A kulturális
evolúció ellenőrzés nélküli turbulenciája olyan helyzetbe lökhet bennünket,
amely elviselhetetlen mind a biológiai, mind a szellemi struktúránk számára. Az
a posztmodern civilizációs vállalkozás, amely Isten és a természet ellen
egyszerre akarja sikeres harcba hívni az embert, nyilvánvalóan kudarcra van
ítélve. Ezért a jövő feladata nem elsősorban a kultúra, a civilizáció
folyamatos innovációja, hanem ezen elkerülhetetlen megújulás elé
szakrális-ökológiai megalapozottsággal felépíteni a fékek és ellensúlyok
rendszerét. A modern konzervativizmust ez a felelősségtudat hívta életre.
Amennyiben „kulturális törvényalkotásunk” nem tartja be a „szakrális-ökológiai
alkotmány” kereteit, úgy két esély marad. Vagy mi változtatunk a törvényeinken,
vagy az isteni és természeti világ „alkotmánybírósága” fogja megsemmisíteni
azokat.
Horváth Róbert
A JOBBOLDALISÁG ÉRVÉNYÉRŐL ÉS IDŐBELI
HOSSZÁRÓL
Válasz Vona Gábornak
Már korábban kérdezték néhányan, hogy
miért kell jobboldaliságra vonatkozó alcímmel „megterhelni” egy olyan elegáns,
téma- és gondolatgazdag, olykor tudományos szempontból is értékes folyóiratot,
amilyen a Magyar Hüperión. 1993 óta foglalkozom a jobboldaliság
közvetítésével, s talán azok közé tartozok, akik hozzájárultak az utóbbi
évtizedben tapasztalható magyarországi elfogadottságához. Eddigi szerzői és
szerkesztői tevékenységemnek mintegy a felét fordítottam a jobboldaliság
elmélyítésére és érvényesítésére, ami feljogosíthat arra, hogy most nyilvánosan
és kiterjedt összefüggésben válaszoljam meg az iménti kérdést. Inkább
kiegészítem, mint megismétlem, amit a jobboldaliság kapcsán eddig elmondtam.
Teszem ezt azért is, mert a felvetés láthatóan jóindulatú, és mert nem
szeretném, ha a jelen folyóirat – és a saját munkásságom – másik fele, további
része figyelmen kívül maradna, ilyen vagy olyan indíttatású redukciók révén.
Azzal kezdem, hogy a „jobboldali
politika” és a jobboldaliság számomra nem teljesen szinonim
fogalmak: az utóbbi az előbbi valamiféle elkülöníthető lényegét képezi.
Politikai összefüggésből indul ki, politikai kontextust használ, annak keretei
között tartja magát, de egyszersmind túlmutat a politikán. A jobboldaliság
ekképpen egy benső minőség, egy korszakokon átívelő lényegiség. Az utóbbi
évtizedben nemcsak a jobboldali politika szerzett újra létjogosultságot
Magyarországon, hanem valamelyest elterjedt az a felfogás, amely a
jobboldaliságot nem a létező jobboldali pártokból vezeti le, nem azok
függvényévé teszi, hanem részben függetlenként tekinti, kvázi-örökérvényűként a
politika világán belül. Mindenesetre létezik viszonylagos és nem-viszonylagos
jobboldaliság. [1] Az egyik az aktuális politikára
vonatkozik és párthelyzetből következik, a másik egy benső minőség, amely
kevésbé függ az időtől és a politikai változásoktól, tágabb történelmi
perspektívával bír és állandóbb. A jobboldaliság utóbbi felfogása ma már nem
pusztán egy szűk kör gondolata.
Fel lehet vetni, hogy a relatív és a
nem-relatív jobboldaliság e megkülönböztetése önkényes, semmilyen történelmi és
politikai megalapozottsága nincs. Én úgy látom, hogy a viszonylagos és a
nem-viszonylagos jobboldaliság tételezésének a hiánya az, ami történelmietlen
és politológiailag-politikailag-stratégiailag dilettáns. Sajnos kevéssé
tudatosítják, hogy a jobboldaliság ideájának születésében nemcsak a korabeli
francia nemzetgyűlés két fő erejének viszonylatai játszottak meghatározó
szerepet, hanem parlamenten kívüli erők és erőfeszítések is. Arról van szó,
hogy a jobboldaliság igenlésébe kezdettől fogva bekapcsolódtak olyan személyek,
akik nem csupán az ülésterem elnökének bal oldalán helyet foglaló forradalmár
újítók és a jobbján helyet foglaló mérsékeltek ellentétéből indultak ki. A
relatív jobboldal [2] értékeire hivatkoztak
ugyan, ám azok segítségével egy örökérvényűbb, nem-relatív jobboldaliságot
hangsúlyoztak. Ez a jobboldali idea későbbi történeti és intellektuális
kibontakoztatásakor még inkább így történt.
Idővel és időközben kialakultak olyan
„jobboldalinak” mondott formák és kategóriák, amelyeknek a „politikai
jobboldalnál” is kevesebb közük van a jobboldalisághoz. A szabadpiacot igenlő
„jobboldali közgazdaság” vagy a jogtörténet bizonyos fejleményei nem jobboldaliak
az imént említett kiindulópont és alaphelyzet szempontjából. Részletkérdések,
eltérő kategóriák, rossz válaszok. Bizonyos „baloldali” – egykor az volt, vagy
annak mondott – jelenségeket, amilyen például a szociális érzékenység, az
álelitek bírálata vagy a huszadik századi nemzetállamok, viszont úgy láthatunk,
melyek a klasszikus jobboldaliságnak is részét képezték. Mindemellett a
jobboldaliság alapvetően nem tudományos, leíró kategória (noha nem
tudománytalan). Nem a társadalmi valóság analitikus leírására szolgál
elsőlegesen, hanem normatív. Eszmei érvénye akkor is fennáll, ha a társadalmi
és a történelmi realitás oly mértékben komplexszé válik, hogy a jobb- és a
baloldali ellentét mentén egyre nehezebben lesz leírható.
A huszadik század közepétől a
jobboldaliság hangsúlyozása egyre inkább a világnézet meglétének igenlését
jelenti. A tizennyolcadik század végén, a tizenkilencedik században és a
huszadik század első felében még ellentétes világnézetek harcoltak egymással.
Nagyjából 1945 és 1968 után beköszöntött a világnézettelen emberek kora, azoké,
akiknek nincs világnézetük, pontosabban, akik számára a saját világnézetük
mibenléte nem kellőképpen tudatos. Ez csak negatív ok, de magam ezen a ponton
kapcsolódtam a jobboldaliságot hangsúlyozók táborába. Alapvetően vallási és
szellemi érdeklődésem dacára azért foglaltam állást a jobboldaliság mellett,
hogy küzdjek a világnézettelenség ellen. Azért, hogy az embereknek legalább
valamilyen nagyon alapszintű, de tudatosított világnézetük legyen. Hogy a
világnézet ne legyen amorf, önmaguk előtt homályos. És hogy alapjaiban helyes,
értékes legyen, ne baloldali – vagyis közhelyszerű, populáris és anyagias. (Ez
utóbbi minősítésekre mindjárt részletesebben kitérek.)
Ami a pozitívumokat, vagyis a nem csupán
tagadólagos és küzdelmes okokat illeti: a jobboldaliság valódi idea, a szó
eredeti, platóni értelmében. Látható, látott és látó valóság. Csak egy
politikai idea ugyan, de egy idea. Egy politikai lényegiség és valóság,
amelyet szellemi szemünkkel látunk. Az ideák sorába tartozik, melyek –
többé vagy kevésbé hierachikusan – a különféle megnevezésekkel illetett legfőbb
ideához vezetnek: a Jóhoz, a Széphez, az Egyhez, Istenhez. Valóságos módon. A
jobboldaliság így nem csak egy gondolat, egy elméleti modell, egy eszme (a
platóni szó elváltozott, megmásított értelmében), nem csak egy ideológia
(szintén pejoratíve [3] értve). Nem minden politikai fogalomnak, kategóriának
van ideaértéke, és nem mindegyiknek azonos az ideaértéke. A jobboldaliságnak
azonban bizonyosan van, és az is bizonyos, hogy a jobboldaliság – ha a fenti
módon értelmezzük – az egyik legnagyobb ideaértékkel bíró politikai fogalom,
kategória. A baloldaliság nem vezet a legfőbb Jóhoz, Istenhez – általában
tagadja a valóságát –, vagyis nem idea a szó eredeti módján. A baloldaliság
csupán ideológia, és lecsökkent, mint mondtam, például közhelyes ideológiai
valóság. Egy magatartás, amelynek hibás voltát az utóbbi kétszáz év
bizonyította.
Hamvas Béla valahol azt írta,
meghatározott időnként újra kellene fordítani Platónt, hogy az újabb nemzedékek
a saját nyelvezetüknek megfelelő keretek között találkozhassanak a bölcs által
közvetített elvekkel. Valami ilyesmit mond Vona Gábor a jobboldaliság kapcsán
„Modern konzervativizmus” című írásában, ahol „a jobboldali idea gyakorlati
továbbvitelére” tesz kísérletet az alcím tanúsága szerint. [4] A modern
média eleve meglévő torzító természetét mutatja, hogy a témához kapcsolódó
korábbi írásaiból ez a szándék egyáltalán nem derült ki. [5] 2015-től egyre
több konkrétumot tapasztalhattunk a tekintetben, hogy a Jobbik – nevének is
ellentmondva! – fokozatosan elhagyja a jobboldaliság hangsúlyozását. Ennek
jegyében állt az elnök „Októberi gondolatok” című írásának egy része, [6] ezt
mutatta „tabudöntögető” bejegyzésének 3. és 4. fejezete, [7] évértékelő-évadnyitó
beszédében pedig azt állította, hogy a jobb- és baloldaliság „egy hamis
törésvonal”, [8] „a legkínzóbb, legkevésbé hasznos, sőt kifejezetten
káros megosztottság”. [9] Most jelentős mértékben mást olvashatunk: részben
„a jobboldaliság szellemi tartalma” gyakorlati „átmentésével” foglalkozik.
Komolyabb és hosszabb írásai tükrében a
szerző nemcsak távol áll a média által róla sugallt képektől, hanem ismeri
például az ideaértékű jobboldaliság és az aktuális „politikai jobboldal”
közötti különbséget is. Azt mondja: „a mai politikai pártok lényegében mind
baloldaliak”. Hangsúlyozza, hogy csupán „gyakorlati” szempontból
tartja elavultnak a jobboldaliság–baloldaliság ellentétpár használatát, eszmei
szinten nem. Komoly dolgokra terjed ki a figyelme: „felmerül annak a
kérdése, hogy nem okoz-e értelmezési skizofréniát, még nagyobb zavart, ha az
eszmei igazságokat nem kívánjuk érvényesíteni a társadalom gyakorlati
folyamatainak leírásában. A kérdés nem csupán fontos, de jogos is.” Ám
éppen az ideák szférájában – véleményem szerint – nem értett meg néhány fontos
dolgot. A jobboldaliság ugyanis, mint már megjegyeztem, nem egyszerűen idea,
hanem politikai idea. Ebből következően nem válik, nem válhat teljesen
szét a mindenkori „politikai jobboldal” és a benső minőségként,
lényegiségként értett jobboldaliság. Nem szabad, sőt abszurd élesen
szétválasztani ezeket. Már láttuk, hogy az ideaértékű jobboldaliság kezdettől
fogva a „politikai jobboldal” erőit használta saját, mélyebb igazságainak
érvényesítéséhez… Minden politikai idea hasonlóképpen áll fenn, csupán így
lehetséges: „alsóbb dolgok” mély figyelembevétele révén. Platón kapcsán Hamvas
a fordításról beszélt, nem az ideák megváltoztatásáról, elhagyásáról vagy
kritikájáról.
A magam részéről nem találom meggyőzőnek és elégségesnek az
azzal kapcsolatos érveket, hogy „a jobboldali–baloldali kategóriák
egyáltalán nem működnek már”; hogy teljesen „elavultak” lennének;
hogy „gyakorlati megvalósításuk leküzdhetetlen nehézségekbe ütközött”, és
„zavaró tendenciák”; hogy „a baloldalinak és jobboldalinak mondott
politika elvesztette értelmét”, s azokban gondolkozni „nem érdemes”.
Elhangoznak ugyan dolgok, lényegében azonban semmi azokon a problémákon kívül,
amelyeket fentebb jeleztem, és amelyeket viszonylag könnyen el lehet távolítani
egy következetesen jobboldali politika útjából.
A „21. századi politika” nem igazán ideaértékű érv.
Mondhatni, hogy visszaélés a saját életkorral, a „biológiai fiatalsággal”, [10]
akkor is, ha tudatosítja az időbeli helyzetet. Szellemileg ez utóbbi puszta
minimum, nem igazán szellemi lépés. Sajnos nincs kimondva az sem, hogy a
jobboldaliság– baloldalisághoz hasonló módon minden más ismert politikai
kategória elégtelen az újabb társadalmi-politikai valóságok leírása
szempontjából, sőt, alkalmatlanabb, rosszabb. Megismétlem: a nem-viszonylagos
jobboldaliság ab ovo, eszmetörténeti szempontból is a viszonylagos
jobboldal értékeit és eredményeit használta fel a maga nem-relatív, ideális
voltának megfogalmazásaihoz. Ezen alapult a jobboldaliság történeti, ideológiai
kibontakozása. Az ehhez való, nem csupán etikai értékű hűség jegyében csak
néhány – jobbára szakemberek által hangoztatott – közgazdasági és jogi
„jobboldali” kategóriát kellene félretenni, s néhány „baloldalinak” bélyegzett
politikai sajátossággal kapcsolatban kimutatni, hogy nem „eleve” baloldali. Így
a jobboldaliság gyakorlati érvénye és értéke ma is világos. Más szavakkal: ha
nem csupán átmeneti aktuálpolitikai szereplő – akár vezető szereplő –, hanem
szellemi értékekre hivatkozó párt kíván maradni, nem javaslom a Jobbik számára
nevének megváltoztatását, semmilyen tekintetben.
Itt nem „reménytelen kísérletről”,
vagy „dogmatikus elefántcsonttoronyról” van szó, arról, hogy „a
jobboldali politika gyakorlatát csiszoljuk vissza annak eszmei és vegytiszta
alapjához”, hanem a szerző egyik kedvelt szavával élve éppen „gyakorlati”
kérdésről. Vona Gábor „érzéki csalódásnak” nevezi, ami az eredeti
jobboldaliság számára is megfelelő és felhasználandó tény: „ha körülnézünk
Európában, éppen azt látjuk, hogy nem a jobboldal, hanem a baloldal bukott el.
Sorra véreznek el a hagyományos baloldali, szocialista pártok, miközben
erősödnek a jobboldali politikai erők”. Ez a huszonegyedik század elején,
közelebbről első évtizedének vége felé kezdődött újra. Bármennyire relatív
eredmény, éppen gyakorlati szempontból figyelembe kellene venni. Nem kell
törődni azzal, hogy olyan pártok, mint a Fidesz, ma (szintén) meglovagolják ezt,
hanem ki kellene mutatni, hogy aki jobboldalinak mondja magát, az magasabb
szempontból miért és miben nem jobboldali – amennyiben nem az. Az Iránytű
Intézet egyik elemzője is kimutatta a jobb- és baloldaliság kapcsán, hogy „kiüresedésük
ellenére két területen továbbra is fontos szerepet játszanak: a szimbolikus
(önmeghatározó/csoportképző) dimenzióban, valamint az interpretációs/elemzői
narratíva szintjén. Ennek kapcsán pedig érdemes hangsúlyozni a politikai
narratívák és a politikai valóság közti szoros összefüggést. A politológusok,
eszmetörténettel foglalkozó gondolkodók számára is fejtörést okoz, hogy a
baloldal–jobboldal terminológia hogyan »helyettesíthető be« más, a valóságot
pontosabban leíró fogalmi absztrakcióval, anélkül, hogy a politikai folyamatok
leírása ne váljon problematikussá.” Napjainkban „a
»jobboldali–baloldali« törésvonal egyszerre mosódik el és nyer új értelmet”.
[11]
Természetesen lehet új politikai
célfogalmakat keresni, és ez szükséges is, de mindig meg kell vizsgálni
ideaértéküket (nem csupán a hangzásukat vagy vélt politikai hatékonyságukat). A
konzervativizmusnak olyan sok, legalább öt, és ami igazán fontos, olyannyira
eltérő változata alakult ki, hogy nem tartom problémamentesebb, jobban
használható fogalomnak a jobboldaliságnál, és a „jobboldali politikánál” sem. A
konzervativizmusra mára még több „történelmi, politológiai és társadalmi
félreértés rakódott.” Ha ehhez hozzávesszük az amerikai
neokonzervativizmus, bizonyos „neokonok” jelenségét, akkor egyenesen baljós
színezetet is kap. Nem tagadom, hogy a „jobboldali politika” mai megvalósulási
formái sokszor szintén baljósak, de a konzervativizmus gyakrabban lehet puszta
stílus, tartalmi megőrzés nélküli forma, viselkedés. A konzervatívok ritkán
beszélnek a megőrzés pozitív, újításkritikától teljesen független tartalmáról.
Arról, hogy néhány formán túl mit is kell megőrizni. Magyarország
világviszonylatban konzervatív ország, ez kétségtelen. Azt azonban az Iránytű
Intézet közvélemény-kutatásai kimutatták, hogy igen kis mértékben ugyan, de az
emberek ma itt jobban gondolkoznak a jobb–bal, mint a konzervatív– liberális
kettősségben. [12] Ez a kis különbség is figyelembeveendő. És nem csupán
mérések és társadalmi szempontok alapján állapítható meg, hogy a magyarságnak
eminens nemzetközi szerepe lett a jobboldaliság megőrzésében. [13]
A „modern
konzervativizmus” – mint felvetett új „idea” – esetében komoly
fenntartásaim vannak a „modern” szó alkalmazásával (és nem csupán azért, mert
eszmetörténeti szempontból a posztmodern korban élünk, így ez utóbbi
visszatetsző kifejezést kellene használni, ha mindenáron a korszerűségünket
akarnánk bizonyítani). Amennyiben megnézzük például azokat az építészeti
alkotásokat, amelyek tervezésében a modernség szempontja volt a döntő,
láthatjuk: az ilyen épületek avultak el a leghamarabb, ma ezek az építmények a
leginkább nevetségesek (gondoljunk például az 1970-es és ’80-as évek „modern”
épületeire). Hasonló a helyzet az öltözködési divattal: ami tegnap leginkább
„menő” volt, ma már „ciki” és „gáz”. Ez az őrült helyzet pontosan akkor és ott
áll elő, amikor és ahol a modernség lesz a döntő szempont. Az, hogy valami új,
korszerű legyen. Amikor megfeledkeznek arról, hogy valójában csak valami egykor
már létezett újulhat meg. Mikor a megőrzés, vagyis az elért eredményekhez való
visszatérés figyelmen kívül marad (ami még a divat teljesebben szemlélt
világában is elképzelhetetlen).
A magam részéről egyébként mesterségesnek
és mesterkéltnek tartom a „megőrzés” és a „megújulás” közötti
ellentétet, amennyiben nem a baloldaliságra, hanem a hagyományokra és a
jobboldaliságra is vonatkoztatjuk ezeket. Ma persze léteznek, de nem normális
módon. Több mint kétszáz év baloldali dominanciájának jellegzetes ideológiai
termékei. Ezt nem a baloldalellenesség állapítja meg, hanem egy intellektuális
józanság és elfogulatlanság, amely belátja, hogy megújulni csak valami egykor
és most is létező tud. Az innovatio gondolata ördögi és lehetetlen renovatio
nélkül. Semmit nem lehet konzerválni se, ha nem újul meg az időben. Nincs
folytonosság változatosság nélkül, és viszont. Múlt sincs jelen nélkül, és
viszont. De nem a modern ember, hanem a tradicionális vallások, a
szellemi hagyományok találták fel a folytonosságon belül létező
változatosságot, a megőrzéssel együtt járó renovatiót. Mi több, e kettős
képességen alapult a vallások és a hagyományok története, mielőtt önmaguk ellen
fordultak volna (és ezen alapul, mielőtt önmaguk ellen fordulnának). Nem az
újításokat erőltető modern és baloldali emberben egyesül a „megőrzés” és
a „megújulás”, hanem a mindenkori hagyományhű és jobboldali emberben,
amennyiben nem formalista (vagyis tényleg jobboldali).
El tudják képzelni,
hogy a tizenkilencedik századi magyar Konzervatív Párt – az Ellenzéki Párttal
szemben álló és a királyi udvarhoz lojális „fontolva haladók” – bármelyik
képviselője, vagy akár valamely országyűlésen kívüli ókonzervatív ellenezte
volna a megújulás minden formáját? Hogy Metternich mindig a lovat
választotta volna a vasút helyett? Hogy teljes egészében ellenezték volna az
újításokat? Hogy ha ma élnének, nem használnának mobiltelefont, nem szállnának
autóba, nem ismernék a mai trendeket és alkotásokat, s nem látnának semmi
értékeset azokban? Nem számolnának a jövővel, hanem csak a múltban, egy „nosztalgikus
eszmei búvóhelyre” visszavonulva élnének? Hogy a múlt „nem alap”,
hanem „cél” lenne számukra? Hogy bármely politikai felelősséggel bíró
ember az „elmúlt korba” szeretett volna vagy szeretne visszatérni
(politikai síkon), „és az akkor létezett társadalmi-gazdasági viszonyokat
újrateremteni”? Mindez egy baloldali ellenmítosz. Cáfolatok hosszú
sorával lehet bizonyítani. Léteztek alkalmi és egyéni túlkapások, de semmilyen
tudatosan jobboldali ember nem gondolta, hogy a negatív pólusok érvényesek és
célok volnának a maga számára.
A franciából elterjedt modern szó értelme
a latin eredetiben „mai”, „mai napi” (hodie, hodiernus). A magyar nyelv
aktuális eszköztára alapján értelmezve a modern jelentése ily módon
„jelenkori”, „korszerű”, „kortárs”. Guénon, Evola és más konzervatív szerzők a
modernitás alatt ellenben egy negatív törekvést, magatartást értettek: a körülmények,
az idő, az adott kor sajátosságainak túlzó figyelembevételét, igenlését, ami
elzár más, nem pusztán időbeli, hanem mélyebben személyes perspektíváktól. Egy
mechanikus ráhagyatkozást, az adottságoknak való behódolást, egy materiális
biológiaiságot, a valódi szellemi perspektíváktól való, nem tudatos önelzárást.
A jelen kornak, korszaknak, az időbeliségnek és a változásnak való megfelelési
kényszert. Hamvas ezzel kapcsolatban „korszenvedélyről” beszélt. Kár lenne
figyelmen kívül hagyni ezt a felfogást, hiszen a modernség tényleg számos
valóságtól távol tartja az embert, és tényleg ez a tulajdonság tartja távol. A „modern”
ily módon egyáltalán nemcsak a „megújulás” képessége, hanem olyan „túlszaladás”,
amelyről Vona Gábor is írt.
Egyetértek a szerzővel abban, hogy „a
megőrzés és a megújulás két ősi és alapvető tendencia”, és hogy e kettősség
„turbulens felerősödése” várható a jövőben, vagyis „a posztmodern kor
politilógiája számára a lényegi kérdés a megőrzés és a megújulás kettőssége” lesz.
Azonban ellenzem, hogy „modern konzervativizmusról” beszéljünk. E
tekintetben helyesebb célfogalomnak tartom a „jelenkori” vagy „mai
konzervativizmust”. Modernitás kritikájában alkalomadtán már László András
felhívta a figyelmet arra, hogy a modern és a jelenkori nem pontosan ugyanazt
jelentik.
A „modern
konzervativizmus” népszerűsítése kapcsán a leginkább érthetetlen dolog
számomra azonban az, hogy egy új politikai megfogalmazás, egy célfogalom, egy
új eszme – megint szándékosan nem az idea szót használom (az eszme egyszerű
gondolatot is jelenthet) –, miért zár ki másokat? Az írás első bekezdésében
finoman azért „magyarázkodtam” a jobboldalisággal kapcsolatos elkötelezettség
miatt, mert én magam soha nem gondoltam arra, hogy egyetlen idea, különösen egy
politikai idea, elegendő volna a teljes emberi élethez. Úgy a Magyar
Hüperión, mint más tevékenységeim, azért olyanok, amilyenek, mert mindig is
meggyőződésem volt, hogy az embernek sokféle és számos ideával kell
rendelkeznie ahhoz, hogy az élete teljes legyen. Bogár László hat politikai
karakterű fogalmat javasolt: jobboldal, polgári oldal, népi oldal, nemzeti
oldal, keresztény oldal, konzervatív oldal. [14] Tekintsünk el most az
„oldal” kifejezés problematikus, relatív természetétől. [15] Ezek nyilvánvalóan
nem azonos fogalmak és az ideaértékük is eltérő. De miért kellene úgy hozzájuk
tenni a „modern konzervativizmust”, hogy az összes többi helyére
kerülne, kiszorítva azokat? Miért kellene az egymással valamennyire szinergikus
és organikus hat korábbi, vagy a további politikai kategóriák értelméről,
értékéről, valóságáról lemondanunk? És a jobboldaliság fogalmával kapcsolatban
– minden szükségszerű hiányossága ellenére – különösen felmerül ez a kérdés. [16]
Fel lehet vetni: van olyan, amikor egy
kifejezés kiürül. Nem lesz már képes arra, amire korábban: hogy egy idea – a
valóság szellemi látása – hordozójául, felmutatására szolgáljon. A „jobboldali
politika”, a „jobboldali pártok” egyre távolabb kerülése a lényegi értelemben
vett jobboldaliságtól – amely egyértelműen felülmúlja a baloldaliság
ideaértékét –, tényleg felveti, hogy a jobboldaliság csupán meghatározott ideig
lehet politikai idea. Kimerült volna már a jobboldaliság fogalmának ideahordozó
ereje? Mikor jár le az ideje? Lejár egyáltalán valamikor? Mielőtt túlzottan
pragmatikus szempontokból megválaszolnánk ezeket a kérdéseket, figyeljünk arra
az elvi igazságra, hogy például az ajtó mint olyan ideája nem jár le. És
ha a politika messze nem is azonos az ajtóval, az utóbbi idealitásának örökérvényűségéből
azért tanulhatunk.
Az ideák világa nem a tömegek kérdése,
nem populáris kérdés. Ha a politikának tekintettel is kell lennie ilyen
viszonylatokra, azoknak nem szabad szükségképpen befolyásolniuk a meghatározó
személyes kontemplációkat. Vagyis a dolgok ideális természetét alapvetően
semmilyen történelmi, politikai és társadalmi változás nem változtathatja meg
teljesen. Mióta megszületett, a jobboldaliság ideájának nincs véglegesen
determinált időbeli hossza. Ha a baloldaliság eltűnik, ez változik, de ettől
még messze vagyunk, minden mostanság bekövetkezett, nyilvános politikai bukása
ellenére. Mert a baloldaliság, ilyen vagy olyan formában, vissza-vissza fog
térni.
Véleményem szerint a
Jobbik elnöke téved, amikor azt írja, hogy a jobboldaliság és a baloldaliság
egy koordináta-rendszer vízszintes tengelye, amelyre egyetemesen érvényesebb
pozitívumok és negatívumok függőleges tengelyét kell helyezni. A politikai
eszmetörténet szempontjából a jobb-és a baloldaliság gondolata olyan, hogy képviselői
nemcsak a horizontális, hanem a vertikális tengelyt is mindenkoron maguknak
követelték. A jobboldaliság és a baloldaliság ma is egyaránt jogot formál a
függőleges tengely abszolút pozitívumának státuszára. A politika olyan műfaj,
melyben a nem-kettősséghez – a hamis törésvonalak, a végletes társadalmi
kettéosztottság stb. felszámolásához – paradox módon a dualizmuson keresztül
vezet az út. [17] Ha valaki mindenáron „megosztást” lát a jobb- és
baloldaliságban, a törésvonalak puszta „hamisságát”, s az értelmetlen
társadalmi „kettéosztottság” negatívumát hangsúlyozza, az még nem
találta meg a kettősség értelmét. Következésképpen nem tudja önerőből
egyesíteni, felszámolni a dualizmust. Mert nem helyezte megfelelő, funkcionális
helyére a nem-kettősségen belül. Kerüli a valóban döntő és inspiratív, nagy
feszültségeket, s a merő harmonicizmus minőségeket egybemosó szintjére
süllyedhet, akkor is, ha politikailag harcol.
Végezetül
múltinterpretációval szeretnék foglalkozni, legalább röviden. Nem önálló módon
teszem, de túl a megőrzés–megújulás „megosztáson”. Friedrich Gundolf, a
George-kör kiemelkedő szerzőjének e lapszámban közölt írásából remélhetőleg meg
fogjuk érteni, hogy a múlt nem választható el a jelentől. A múltból „mindenkor
érvényes példaképeket sajátíthatunk el, olyan gondolatokat, amelyek által
gondolkozásunk mindenütt jelenlévő és minden esetben használható mintákat és
szabályokat kap.” E szerző Hüperión poétikus, „romantikus” értelmezőjéről,
Friedrich Hölderlinről (1770–1843), egy német „ikonról” ír, akinek Görögországa
nem „egy régmúlt, külső világ leképezése, hanem egy belső jelleg kivetülése”.
Hellász Hölderlin „szelleme eredeti formája, nem pedig történelmi
tapasztalatok tartalma”. Nem „romszentimentalizmus, s nem – ahogy Haym
óta a legtöbben képzelik – ürességből jövő és álmot helyettesítő, romantikus
vágyakozással áthatott, mit a valóság megtagad. Természetesen Hölderlint magát
is úgy értették félre, miszerint hellén szenvedélye honvágy lenne egy elmerült
világ után, a benső jelen áradása helyett.” A zsidó származású Gundolf
szerint e nagy német költő képes volt arra, „hogy az áthagyományozott
mítoszt saját hajnalfényű újdonságává alakítsa, minden történelmit, múltbélit
megolvasztva a jelenkor tüzében.” Felvázol egy lehetőséget, miszerint a „relikviakultuszban
és Hölderlin Athénjában semmi közös nincs. Ahogy görög természete nem távoli,
úgy görög kultúrája sem múltbéli. Számára mind a kettő a leginkább jelenvaló
erő, azon istenek megjelenései, akikben legjobban hitt, élő akaratának
megnyilatkozásai, nem képzeletének üres árnyai, hanem saját véréből született
látomások, a magasztos képek utáni vágya pedig nem az elveszettek, hanem az élő
egybeolvadás utáni sóvárgás”. Hölderlin a múlt hőseit és sajátosságaikat „nem
egyszer és mindenkorra elmúltaknak, hanem bármikor megvalósíthatónak látja”,
s mi szeretnénk hozzá hasonlóak lenni, megmutatni, hogy „merre találhatók a
legnagyobb lehetőségek”. „Az athéniak történelme és kultúrája Hölderlin számára
azoknak az életerőknek a megfigyelt valóra váltása, melyeket önmagában
lehetőségnek, mindenki más számára pedig szükségszerűségnek érzett. Saját
lelkével vívta meg Athén viszályát a perzsákkal, a géniusz küzdelmét a
mindennapok fojtogató szorítása ellen.”
És tovább a mély,
komoly múltinterpretáció felé: „[Hölderlin] nem azért találta a görögséget
lenyűgözőnek, mert saját világával elégedetlen volt, hanem mert tudta, hogy egy
szép Hellász él a bensőjében, s ezért a környezetét szűkösnek találta. Nem úgy
küldték a világba, mint immár érvénytelen tudás hordozóját és birtokosát, hanem
mint nem kevésbé fontos és erős hitéét és világérzetéét.” Számára a múlt a
jövőt is formálta, átalakította! Ezért ő maga „telve van csaknem magával
ragadó bizakodással, mintha nem hiábavalóan időzne a szent árnyéknál, mintha az
elmerültek vigasztaló híreket hoztak volna neki.” Mert „ami isteni volt,
még most is az”, és – így – a jövőben is az: „a múlt és a jövő immár
utólagos fogalmak. Gondolati formák, s nem valóságok. A költő számára csupán
örök jelen létezik, azaz ő maga időtlenné válik: törvényei nem az időből, hanem
istentől származnak”. Gundolf szerint az „adott kor daimóni
ellenfeleiben rejlik azonban legtöbbször a jövő: így rejlett Platónban, s így
rejlett Dantéban is”. „Hellász valós és élő is volt, ezért fel kellett
ébrednie. Így éledt fel neki a múlt és a jövő, egy jelenbéli sorssal együtt.”
Jegyzetek
[1] A relatív és az
abszolút jobboldaliság megkülönböztetésével kapcsolatban lásd például Buji
Ferenc: László András és a metafizikai tradicionalitás. In László András: Solum Ipsum.
Metafizikai aforizmák. Nyíregyháza, 2000, Kötet Kiadó, 176–177. o.
[2] Hiszen a konvent
jobboldali erői csak viszonylagosan voltak jobboldaliak, hasonló módon „az
uralkodó leglojálisabb ellenzékéhez” Angliában.
[3] Az említett világnézettelenség –
főként 1945 után – kéz a kézben jár az ideológiák tagadásával. Pedig az
ideológia tág és egyszersmind alapvető értelemben (betű szerint is) az ideákra
vonatkozó tudományt jelenti: az ideaérték módszeres meghatározni tudását. Ehhez
képest például Orbán Viktor felfogásában valamiféle elmebeli őrület vagy
filozófusi monománia, ami szemben áll a gyakorlattal és a valósággal. Észre
kellene venni, hogy a pragmatizmus maga is ideológia, amiként az állítólagos
ideológia-mentesség is (az ideológia szó alászállított értelmében). Az
ideológia-mentesség ideológiájának korában élünk. S ez minden ideológia vége és
alja.
[4] Lásd a folyóirat jelen számában.
[5] Az „eleve” szóval itt arra
szerettem volna utalni, hogy a modern médiák minden szándékos külső manipuláció
nélkül, pusztán formai sajátosságaik révén is torzítanak.
[6] http://alfahir.hu/vona_gabor_oktoberi_gondolatok.
(Valamennyi internetes hivatkozás utoljára megtekintve: 2016. augusztus 5.)
[7] https://www.facebook.com/vonagabor/posts/10153994257884623:0
és https://www.facebook.com/vonagabor/
photos/a.10150160184994623.341499.247920204622/10154051764414623/?type=3&theater.
[9] https://www.youtube.com/watch?v=oOCiGrHThEU
(15,06–15,14 perc). Mellékesen megjegyzem, hogy a „hamis törésvonal” és
a „meritokrácia” kifejezéseket valószínűleg László András használta
először a rendszerváltozás utáni magyarországi politikai irodalomban. Lásd
például: A jobboldaliság alapelvei. Debrecen,
2013, Kvintesszencia Kiadó, 39–43. o. (E kötet tizennyolc korábbi tanulmány
gyűjteménye egy újabb beszélgetéssel.)
[11] Kovács János: A politikai
ideológiák szerepe a 21. században. Új politikai koordináta-rendszer. Lásd a
jelen lapszámban.
[12] Uo. Vö. a második és a harmadik
ábra magasabb tartományaival.
[13] Horváth Róbert: Konzervatív
forradalom. Jobboldali ideológia Európában. Magyar
Demokrata (Budapest) 5. évf. (2001) 1. sz. (január 4.) 20–22. o. E cikk
megírása óta különösképpen igazolódott a fenti állítás.
[14] Bogár László: Nemzetstratégiai
töprengések. Magyar Hüperión (Budapest) 1. évf. 1. sz. (2013. május) 7.
o.
[15] Lásd Horváth Róbert: A nemzeti oldalnéhány sajnálatos fogalmi tévedéséről. Uo. 3. évf. 3 sz.
222. o.
[16] Főszerkesztői bevezető.
Uo. 1. évf. 1. sz. 5–6. o.
[17] Bővebben lásd Gődény Jonatán: A
nem-kettősség politikája. Magyar Hüperión (Budapest) 1. évf. 3. sz.
(2013. november) 359–365. o. És uő: A dualitás szerepe a politikában. Uo. 2.
évf. 3. sz. (2014. augusztus) 354–361. o.
A
két cikk a Magyar Hüperión 14. számában (4. évfolyam, 3. szám) jelent meg
(267–271. és 289–297. o.).
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)