László András 1956-ról (videó)

„Érezhető volt a jobbra tolódás, és érezhető volt, hogy az emberek boldogak. Egy más klíma volt. Mintha a természet is ezzel rezonált volna: egy más világ kezdődik.” Dr. László András, a tradicionális létszemlélet legfőbb magyar képviselője, személyesen is átélte az 1956-os szabadságharc napjait, és már akkor, 15 évesen is kiforrott, markánsan jobboldali álláspont birtokában figyelte az eseményeket. Az ő visszaemlékezését hallgatjuk.

Titus Burckhardt: A konzervatív ember

Ha a szó politikai mellékjelentéseit figyelmen kívül hagyjuk, akkor az az ember konzervatív, aki valamit meg akar őrizni. Hogy dönthessünk a konzervatív magatartás helyes vagy helytelen voltáról, elég azt végiggondolnunk, hogy mi az, amit meg akar őrizni. Ha azok a társadalmi szokások, amelyeket támogat, összhangban vannak az ember legfőbb céljaival és megegyeznek legmélyebb szükségleteivel, akkor azok miért ne lehetnének ugyanolyan jók – ha nem jobbak –, mint bármely újdonság, ami az idők során keletkezhet. Az lenne a helyes, ha így gondolkodnánk, de a ma embere messze került ettől a mentalitástól. Ha nem is tagadja meg automatikusan a múltat, nem is a technikai fejlődéstől vár minden jót, általában előítéleteket táplál minden konzervatív magatartással szemben, mivel – akár öntudatlanul – befolyásolja az a materialista nézet, hogy a „konzerválás” ellentétben áll az állandóan változó élettel, s ezért tespedéshez vezet.

A technikai fejlődéssel lépést nem tartó közösségek nélkülözése úgy tűnik, mintha megerősítené ezt a véleményt, de sokan nem veszik észre, hogy ez inkább ösztönzés a további fejlődésre, mintsem valódi magyarázat. Az a modern dogma, amely szerint mindennek változnia kell, igyekszik maga alá gyűrni az embert. Még azok is, akik magukat hívő keresztényeknek tartják, hangosan hirdetik, hogy az ember a változás szükségszerűségében él, és nemcsak hogy a környezet által befolyásolt érzések és a gondolkozás, hanem az ember legbelsőbb lénye is elkerülhetetlenül változik. Az emberről azt állítják, hogy mind értelmileg, mind szellemileg egyre felsőbbrendűbbé válik, következésképpen a huszadik századi emberre úgy tekintenek, mint aki alapvetően különbözik a korábbi idők emberétől.

Az e véleményen lévők, nem veszik figyelembe azt a minden vallás által kinyilatkoztatott igazságot, hogy az ember attól ember, hogy van benne egy olyan szellemi középpont, amely nincs alárendelve a dolgok áramlásának. E középpont nélkül, amely az ember ítéletalkotó képességének a forrása – és amit az igazságérzetet működtető szellemi erőnek nevezhetünk –, még a környező világban zajló változásokat sem tudnánk felismerni, mivel – ahogy Arisztotelész mondta – azok, akik azt állítják, hogy minden, ideértve az igazságot is, állandóan változik, ellentmondanak önmaguknak: ha minden változik, akkor milyen alapon gondolják, hogy megfogalmazhatnak bármily érvényes állítást, vagy kijelentést?

Szükséges-e megjegyezni, hogy az ember szellemi középpontja több, mint az ösztönöknek és benyomásoknak alávetett psziché, több, mint a racionális gondolkozás? Létezik az emberben valami, ami őt az örökkévalóhoz fűzi, és ez pontosan ott található, ahol „az Igazi Fény, amely megvilágosít minden e világra jövő embert” (János 1,9), megérinti a pszichikai és fizikai képességek szintjét.

Ha ezt a megváltoztathatatlan lényeget – csakúgy, mint a kör kiterjedés nélküli középpontját – nem is lehet közvetlenül megragadni az emberben, a hozzá vezető utakat azért ismerhetjük: olyanok, mint azok a sugarak, amelyek a kör középpontja felé futnak. Ezek az utak jelentik a maradandó elemet minden szellemi hagyományban, ezek szolgálnak útmutatóként a cselekvéshez; valamint azokhoz a társadalmi szokásokhoz, amelyek a középpont felé irányulnak, ezek az utak képezik valódi alapját minden igazi konzervatív magatartásnak. Mert a társadalmi formák megőrzésének kívánsága mögött csak akkor van értelem – a formák csak akkor lehetnek tartósak –, ha az emberi valóság időtlen középpontján alapulnak.

Titus Burckhardt

Egy olyan kultúrában – amely szakrális eredetének köszönhetően a szellemi középpont és ezáltal az örökkévaló felé irányul – a konzervatív beállítottság értéke, egyáltalán a konzervatív beállítottság nem válhat kérdésessé, hiszen magának a „konzervatívnak” a fogalma sem létezik. Egy keresztény társadalomban az ember – többé-kevésbé tudatosan és önszántából – keresztény, egy iszlám társadalomban muszlim, egy buddhista társadalomban buddhista és így tovább. Máskülönben nem tartozik az adott közösséghez, nem is része annak, kívülálló, esetleg titokban ellenséges is lehet vele szemben.

Egy ilyen kultúra abból a szellemi erőből táplálkozik, amely a legmagasabbtól a legalacsonyabbig mindenre rányomja bélyegét, és ebben nyilvánul meg valódi alkotókészsége. Ugyanakkor szüksége van olyan megőrző erőkre, amelyek nélkül a társadalmi formák rövid időn belül eltűnnének. Az a helyes, ha egy ilyen társadalom összetartó és egységes hitében, hűséges hagyományaihoz, egy konzerváló vagy konzervatív beállítottsághoz, mivel ezen tulajdonságok kölcsönösen feltételezik egymást.

A konzervatív magatartás csak akkor válik kérdésessé, amikor a társadalom rendjét – akárcsak a modern Európában – már nem az örökkévaló határozza meg. Ilyenkor minden esetben fölmerül a kérdés, hogy a valaha mindent magában foglaló rendnek milyen töredékei vagy emlékei érdemesek a megőrzésre. A társadalom minden egyes állapotában (és ma az egyik állapot a másikat egyre gyorsuló ütemben követi) az eredeti minták tükröződnek valamilyen módon. Még ha a korábbi szerkezetet le is rombolják, bizonyos részek akkor is érvényben maradnak, és minden egyes múlttal történt szakítás után egy új egyensúlyi helyzet alakul ki, bármennyire torz és bizonytalan is az. Bizonyos központi értékek visszavonhatatlanul elvesznek, míg mások, amelyek korábban sokkalta kisebb jelentőségűek voltak, előtérbe kerülnek. Annak érdekében, nehogy ezek az értékek is elvesszenek, talán jobb lenne megőrizni a meglévő egyensúlyt, mintsem kockára tenni azt egy – a teljes megújítását célzó – bizonytalan kísérletben.

E választási lehetőséggel együtt maga a „konzervatív” kifejezés is megjelent (Európában először a napóleoni háborúk idején vált általánossá), s ezt a fogalmat azóta is megterheli a dilemma, ami ebben a választásban rejlik. Minden konzervatív embert azzal gyanúsítanak, hogy csak saját társadalmi előjogait – bármily csekélyek lehetnek is azok – kívánja megőrizni. Így az a kérdés, hogy a megőrizni kívánt dolog érdemes-e megőrzésre, válasz nélkül marad. De miért ne eshetnének egybe egyes csoportok személyes előnyei az igazságossággal?

Azt, hogy az ember értelme nem fejlődik kellőképpen, ha megfelelő külső hatások hiányoznak, a mai átlagos ember gondolkozása bizonyítja. Nagyon kevesen tudják elképzelni – általában csak azok, akik fiatalkorukban még tapasztalhatták a „régi rend” maradványait, vagy azok, akiknek sikerült meglátogatniuk egy még tradicionális keleti kultúrát –, hogy milyen harmóniát és belső békét képes teremteni nem csupán az uralkodó, hanem a dolgozó osztályok számára is egy olyan társadalmi rend, amely az ember természetes hivatása és szellemi funkciói szerint tagolódik.

Bármennyire igazságos is egy társadalom egészét tekintve, mindig lesznek elégedetlenek, de biztos jele van annak, hogy a fennálló rend képes-e boldogságot nyújtani a többségnek: ez a jel benne foglaltatik minden olyan dologban, amit nem valami anyagi célból, hanem örömmel és odaadással készítettek. Egy olyan kultúra, ahol a művészetek egy külön erre a célra kiművelt csoport kizárólagos tulajdonát képezik, és így nincs többé népművészet vagy egy egyetemes művészeti nyelv, nem felel meg ennek a szempontnak.

A munka külső jutalma az általa megszerzett anyagi javakban található, de van belső jutalma is: arra figyelmezteti az embert, hogy a természet és az Isten által mi is ő lényegét tekintve, és ebből a szempontból nem mindig a legsikeresebb foglalkozások a legboldogabbak. A földet művelni, az esőért imádkozni, a megmunkálatlan anyagból valami értelmeset alkotni, emberek szükségleteit mások feleslegével pótolni, uralkodni (készen arra, hogy alattvalóiért akár életét áldozza), az igazságot tanítani: az ilyen hivatások kiváltságossága „felülről” és belülről jön. Fel lehet tenni a kérdést, hogy a „fejlődés” során ezen elhivatottak száma emelkedett-e vagy csökkent.

Titus Burckhardt és Frithjof Schuon

Az ember megtalálta saját feladatát – mondanák sokan ma –, amikor munkásként gépeket irányít. De az ember igazi feladata az, hogy imádkozzon és áldjon, küzdjön és uralkodjon, teremtsen és építsen, vessen és arasson, vezessen és engedelmeskedjen: mindezek elválaszthatatlanok az embertől.

Amikor ma egy bizonyos városi réteg azt követeli a papjától, hogy vesse le hivatásának külső jeleit és – amennyire csak lehetséges – éljen úgy, mint a többi ember, csak azt bizonyítja, hogy ezek a csoportok már nem tudják, mi is az ember valójában. Pedig a papot mint embert megérteni annak a felismerését jelenti, hogy a papi méltóság végtelenül közelebb van az eredeti emberi természethez, mint a „hétköznapi” ember szerepe. Minden istenközpontú kultúra ismeri a társadalmi osztályoknak (vagy kasztoknak) egy többé-kevésbé nyilvánvaló hierarchiáját. Ez nem azt jelenti, hogy az embert egy olyan résznek tekinti, akinek az önmegvalósulása csak a nép egészének tagjaként képzelhető el. Éppen ellenkezőleg, ez azt jelenti, hogy az emberi természet túl gazdag ahhoz, hogy mindenki minden pillanatban képes legyen összes lehetőségének változatait megvalósítani. A tökéletes ember nem ezeknek a változatoknak a végösszege, hanem olyas valaki, aki rendeltetésének lényegét birtokolja. Ha a hierarchia szerint felépült társadalmak képesek voltak önmagukat évezredekig életben tartani, akkor ez nem az emberek passzivitása vagy az uralkodók hatalma miatt volt, hanem azért, mert egy ilyen társadalmi rend megfelelt az ember eredendő természetének.

Létezik egy széles körben elterjedt tévedés, miszerint a polgárság egy – természeténél fogva – konzervatív osztály. Ez az osztály eredetileg egyet jelentett a városi kultúrával, ahonnan az elmúlt ötszáz év forradalmai indultak. A polgárság – különösen a francia forradalom után – valóban konzervatív szerepet játszott, és időnként el is fogadott néhány arisztokratikus eszmét, de közben kiüresítette és fokozatosan meghamisította azokat. A polgárság tagjai között mindig akadtak olyanok, akik értelmi megfontolások miatt voltak konzervatívak, de ők kezdettől fogva kisebbséget képeztek. A parasztok általában konzervatívoknak mondhatók, mert úgymond tapasztalatból tudják – vajon hányan tudják még közülük? –, hogy létük megszámlálhatatlan egymással összefüggő erő önmagát folytonosan megújító egyensúlyától függ, és az ember nem változtathatja meg eme egyensúlyi állapot bármely részét anélkül, hogy a többire hatást ne gyakorolna. Ha megváltoztatjuk a patak útvonalát, akkor az egész terület növényvilága megváltozik; ha kiírtunk egy állatfajt, akkor egy másik fog túlságosan elszaporodni. A parasztok nem hisznek abban, hogy valaha is lehetséges lesz esőt vagy napsütést előállítani akaratunk szerint.

Téves lenne ebből azt a következtetést levonni, hogy a konzervatív magatartás mindenek fölött a mozdulatlansággal és az ember földhözkötöttségével lenne egyenlő, mivel már többen bebizonyították, hogy egy emberi közösség sem olyan konzervatív, mint a nomádok. Állandó vándorlásaik alatt a nomádok gondot fordítanak arra, hogy megőrizzék nyelvüket és szokásaikat, tudatosan ellenállva az idő eróziójának – konzervatív embernek lenni nem jelent egyet a tétlenséggel.

A konzervativitás alapvetően arisztokratikus tulajdonság, ebből a szempontból a nomádok sokban hasonlítanak a nemesekre, vagy pontosabban a harcosok kasztjából származó nemesség és a nomádság természetszerűleg hasonló. Ugyanakkor annak a nemességnek a lényege, amelyet még nem rontott meg az udvar vagy a városi élet, hanem még mindig a földhöz kötődik, a parasztságéhoz hasonlít. Viszont a nemesség a hagyomány és a műveltség által tudatában van a természet és a lélek erői egységének, s egy olyan felsőbbrendűséggel rendelkezik, amelyet aligha lehet elsajátítani másfajta úton; és bárkinek, aki tudatában van valódi felsőbbrendűségének, joga van kitartani mellette, csakúgy, mint bármely művészet mesterének joga van előnyben részesíteni saját ítéletét a hozzá nem értőével szemben.

Be kell látni, hogy az arisztokrácia hatalma mind természetes, mind erkölcsi állapotán nyugszik: a természetes állapot azt jelenti, hogy ugyanazon törzsön vagy családon belül bizonyos minőségek és képességek öröklődnek, az erkölcsi állapot pedig a „noblesse oblige” tartalmával egyenértékű: minél magasabb társadalmi osztály tagja valaki – és ennek megfelelően minél több kiváltsággal rendelkezik –, annál nagyobb a felelősség és kötelesség terhe. Minél kisebb a rang, annál kevesebb a hatalom és a kötelesség; a társadalom legalján pedig a tényleges erkölcsi felelősség nélküli passzív emberek helyezkednek el.

Ha a dolgok állapota nem mindig tökéletes, ez nem elsősorban az öröklődés természetes állapota miatt van, mivel az öröklődés meghatározatlan ideig képes biztosítani egy „kaszt” homogén természetét. Ami kérdésesebb, az annak az erkölcsi törvénynek a betartása, ami a jogok és kötelességek igazságos kombinációját követeli meg. Nincs olyan társadalmi rendszer, amely kizárná a hatalommal való visszaélés lehetőségét, és ha létezne is ilyen, akkor az nem lenne emberi, mert az ember csak akkor lehet ember, ha egyszerre engedelmeskedik egy szellemi és egy természetes törvénynek. Az örökölt hatalommal való visszaélés ténye tehát még nem érv a nemesség szükségessége ellen. Éppen ellenkezőleg: annak a néhány embernek a példája, akik, miután megfosztották őket örökölt kiváltságaiktól, de nem tagadták meg hagyományos felelősségüket, bizonyság az arisztokrácia erkölcsi hivatása mellett.

Amikor sok országban az arisztokrácia elbukott saját önkényessége miatt, ez elsősorban nem azért volt, mert önkényesen bánt az alsóbb néposztályokkal, hanem azért, mert egy olyan magasabb vallási törvénnyel szemben foglalt el önkényes pozíciót, amely felruházta az uralkodáshoz szükséges erkölcsi alappal, és kegyelme által megszabta az erősek jogának határait.

A társadalom hierarchikus rendjének bukása után, ami szinte valamennyi tradicionális forma bukását is jelentette, a tudatosan konzervatív ember mintegy légüres térben él. Egyedül van egy olyan világban, amely láthatatlanul rabságban tartja az embereket, de közben azzal kérkedik, hogy szabad; és mindent elnyomó uniformizmusa közben azt hirdeti magáról, hogy lehetőségekben gazdag. Azt harsogják fülébe, hogy az emberiség fokozatosan egyre magasabb szinteket ér el, hogy az emberi természet sok millió éves fejlődés után olyan változáson ment keresztül, ami el fog vezetni a természet felett való végső győzelemig.

A tudatosan konzervatív ember magányosan áll a józanságukat elvesztettek között, egyedüli éber az alvajárók között, akik álmaikat összekeverik a valósággal. Értelme és tapasztalata által tudja, hogy az ember, bármennyire is lelkesedik új dolgok iránt, ugyanaz maradt jóban és rosszban; az alapvető kérdések az emberi életben mindig ugyanazok maradtak, a válaszok rájuk mindig is ismertek voltak, és amennyire csak ki lehetett fejezni szavakban, az egyik nemzedék a másikra hagyományozta azokat. A tudatosan konzervatív ember ezt az örökséget ápolja.

Mivel az élet szinte valamennyi tradicionális formáját lerombolták már, csak ritkán adatik meg neki az a lehetőség, hogy egy minden szempontból hasznos és értelmes munkában tudjon részt venni. De minden vesztesége egyben nyereség is. A tradicionális formák eltűnése éberségre, a környező világban tapasztalható zűrzavar pedig arra szólít fel minket, hogy minden lényegtelent kikerülve a lényeges felé forduljunk.

Megjelent: Arkhé I. (1996. április) 27–33. o. Ford. Zsitnyár László

A jobboldaliság jelenkori érvényéről

Vona Gábor

MODERN KONZERVATIVIZMUS

Rövid gondolatkísérlet a jobboldali idea gyakorlati továbbvitelére a posztmodern világban

Legalább a francia forradalom óta beszélhetünk a bal- és a jobboldali politikáról. Ott és akkor, a 18. század végén mindez a királysághoz és a forradalomhoz való viszonyt fejezte ki, de a jobb–bal megosztás, mint ideológiai keret nyugodtan kivetíthető az előtte lévő és az utána jövő évszázadok alapvető szemléletkülönbségére is. Kellő óvatossággal azt mondhatjuk, hogy a jobb és bal egy mélyen emberi differenciát hordoz, ahol a jobboldal a fenntartás, a baloldal a megújulás tendenciáját jelképezi. A pozitív értelemben vett megőrzés (jobb) és megújulás (bal) párosítás negatív megközelítésben is értelmezhető, ahol a jobboldal a maradiság, a megmerevedés, a jövő felé való zártság, a baloldal pedig a túlszaladás, a felforgatás, a hagyomány felé való zártság szimbóluma. A történelemnek egyik oldalról a fejlődés és a fenntartás, másik oldalról a túlszaladás és a megmerevedés ugyanúgy lényegi és fontos részei. Ha ezeket a premisszákat elfogadjuk, a jobb és a bal, mint horizontális, a pozitív és a negatív, mint vertikális tengely kirajzolnak a történelem fő hatóerőiről egyfajta koordináta-rendszert.

Egy végletesen szerencsés korban a különféle erők teremtő egyensúlyban vannak, ahol mindaz megőrződik, ami jó és mindaz – átváltozva – megújul, ami rossz. Egy végletesen szerencsétlen, terméketlen korban éppen fordítva: mindaz megőrződik, ami rossz és mindaz megújul – lényegében elvész –, ami jó. Az ilyen kor nem teremtő, hanem pusztuló, pusztító. Amíg az előbbi kultúrát virágoztat fel, az utóbbi felfalja azt. Természetesen a valóság mindig a szélsőséges esetek között található, minden korban vannak teremtő és pusztító folyamatok. Mindig van megőrzés és megújulás, mint ahogy megmerevedés és túlszaladás is. Valójában az a kérdés, hogy mindez teremtő egyensúlyban van-e vagy felborul. Ha ebből a szempontból nézzük, a francia forradalomig tartó időben többé-kevésbé egyensúlyban létezett megújulás és megőrzés, de az azóta eltelt időszak – minden fennkölt szólama és tagadhatatlan technikai sikerei ellenére – egy rossz, egyensúlytalan kort hozott: az új és legújabb kort, a modern időket, amely egy jobbnak hitt jövő reményében innovációs őrületbe kényszerítette az emberiséget. A megújulás és a megőrzés kényes egyensúlya végletesen felborult, és a túlszaladások korába léptünk, annak minden szellemi, lelki, társadalmi és ökológiai következményével.

Itt most csak röviden jegyzem meg, hogy ami társadalmi szinten megállapításra került a bal– jobb megosztottság kapcsán, az az egyén szintjén is megvizsgálható. A saját szellemi fejlődésünk tekintetében is egyszerre kell képesnek lennünk a megőrzés és a megújulás tendenciáira, mint ahogy a megfagyottság és a burjánzás elkerülésére. De ahogy társadalmi szinten, úgy itt sem mindegy, hogy mi kerül megőrzésre és mit emésztünk el a megújulás tüzében. A posztmodern kor oktatása, médiája és kultúrája csupa olyan újításra késztet bennünket, ami nemhogy nincs javunkra, hanem éppen ártalmas, de legalábbis bizonytalan kimenetelű, miközben a hagyományok évszázados tudásának elvetésére sarkall – persze elkerülhetetlen és pozitív megújulásnak hazudva azt.

De térjünk vissza a történelemhez. A történelem jelenlegi pontján, a posztmodern korban nyugodtan eredményt hirdethetünk a jobb és a bal küzdelmében. A francia forradalommal a teremtő egyensúly megbomlott, a jobboldal (megőrzés) defenzívába, a baloldal (megújulás) kezdeményező szerepbe került. Az egyensúly megbomlása egyúttal azt is jelentette, hogy a baloldal, elszabadulva, saját negatív tendenciáinak – kényszeres újítás, kombattáns hagyományellenesség – örvényébe került. Ez a felállás pedig azóta sem változott, sőt a baloldal döntő győzelme a 20. századra lényegében megtörtént. Ha pusztán ideák szintjén nézzük, a 20. században csupán baloldali eszmék, izmusok uralkodtak – a politológia által polgári jobboldalnak vagy szélsőjobboldalnak mondott eszmék valójában nagyobbrészt baloldaliak. Gondoljunk csak arra, hogy a megőrzés, a fenntartás helyett mindenki számára a megújulás, a változtatás, a progresszió lett a kulcsszó, a lényegi cél. A kommunizmus hasonlóképpen utópikus megújító volt, mint a nácizmus, és ugyanez mozgatja ma a liberális demokrácia híveit is. Egy tökéletes világ ígérete, amihez nagyon-nagyon meg kell változtatni mindazt, ami most van, másképpen fogalmazva: amihez el kell törölni mindent, ami volt. Mára annyi változás történt, hogy a baloldal (megújítás) miután legyőzte, felfalta és megemésztette a jobboldalt, maga is elbukott. Arra, hogy a francia forradalom óta épített baloldali – értsd: szüntelen megújulásra épülő, a jövőbe menekülő, a megőrzésre képtelen – világ mennyire nem működőképes, jó példát ad a mostani világ állapota. A világ gazdasági, társadalmi, politikai, erkölcsi és eszmei válságban van. Amire persze lehet azt mondani, hogy ez mindig így volt a történelemben, de most annyiban más a helyzet, hogy semmilyen esély nem mutatkozik egy új egyensúly megteremtésére, csupán az összeomlásra. Amíg a Római Birodalom bukása „csak” egy civilizáció eltűnésével fenyegetett, a mai globális világrend összeomlása akár az emberi faj, sőt a kultúra és az ökoszisztéma kataklizmájával járhat.

Itt meg kell állni egy pillanatra. Az olvasó ellentmondásba ütközhet, hiszen ha körülnézünk Európában, éppen azt látjuk, hogy nem a jobboldal, hanem a baloldal bukott el. Sorra véreznek el a hagyományos baloldali, szocialista pártok, miközben erősödnek a jobboldali politikai erők. Ez azonban eszmei szintről nézve csak érzéki csalódás. Ami történik, az valójában a bal–jobb politikai, politológiai megosztottság francia forradalom óta tartó érvényességének vége. A 19–20. századi értelemben vett baloldali–jobboldali pártok egyaránt elbuknak és jelentéktelenné válnak, és akik helyettük jönnek, azok csupán a megfelelő politológiai narratíva híján kapnak jobb- vagy baloldali címkét.

Vagyis mára egy kettős értelmezési káosz alakult ki. Egyrészt van egy eszmei zavar, ami abból fakad, hogy a mai politikai pártok lényegében mind baloldaliak, hiszen a megújítás tendenciája végletesen elnyomja bennük a megőrzés erőit, másrészt van egy politikai zavar, aminek az a lényege, hogy a baloldalinak és jobboldalinak mondott politika elvesztette értelmét, hiszen nem képes nemhogy megoldani, de még megfogalmazni sem a 21. század problémáit. Ebből a kettős zavarodottságból csak úgy tudunk kilépni, ha különválasztjuk az eszmei és a politikai narratívát. A jobb- és baloldal mint a megőrzés és megújulás dichotómiája eszmei szinten továbbra is érvényes, de a gyakorlati politika szintjén a bal–jobb megosztottságot el kell felejtenünk.

Itt nyilván felmerül annak a kérdése, hogy nem okoz-e értelmezési skizofréniát, még nagyobb zavart, ha az eszmei igazságokat nem kívánjuk érvényesíteni a társadalom gyakorlati folyamatainak leírásában. A kérdés nem csupán fontos, de jogos is. Hogy mégis ezt a megoldást javasoljuk, annak nem az ideológiai tisztaság iránti érdektelenségünk az oka, hanem az a felismerés, hogy mára a baloldali–jobboldali értelmezési keret gyakorlati megőrzése leküzdhetetlen nehézségekbe ütközött. Amikor Konfuciusz azt mondja, hogy minden dolgok kezdete a szavak helyességének a helyreállítása, nagyon igaza van. De mit tegyünk akkor, ha erre végleg elveszett a remény? Meneküljünk egy dogmatikus elefántcsonttoronyba, lemondva a gyakorlati társadalomformálásról, és nézzük onnan az özönvizet? Vagy próbáljuk megmenteni a megmenthetőt és építeni valami olyat, ami az új körülmények között is megáll? Én az utóbbit választom, amikor azt mondom: a jobboldaliság szellemi tartalmát – vagyis a megújításba belehülyült világban a megőrzés fontosságát és ideáját felmutató alapállást – úgy lehet átmenteni, ha közben nem ragaszkodunk a jobboldaliság gyakorlati használatához, mivel arra rengeteg történelmi, politológiai és társadalmi félreértés rakódott. A reménytelen kísérlet helyett, hogy a jobboldali politika gyakorlatát csiszoljuk vissza annak eszmei és vegytiszta alapjához, inkább azt javaslom, hogy a jobboldali idea bázisán építsünk valami újat, valami 21. századit, aminek nem kell feltétlenül – sőt: nem érdemes – a jobboldali nevet adni. Amikor tehát azt mondom: a bal- és jobboldali megosztottságnak vége, azt csupán gyakorlati és nem eszmei alapról teszem. Ennek kifejtésére és elmagyarázására egy ilyen tanulmány és egy ilyen folyóirat lehetőséget biztosít, a napi politikai küzdőtér viszont nem.

Azt tehát megállapítottuk, hogy új politológiai keretek kialakítására van szükség. Ezután következik azonnal a hogyan kérdése, ami szintén nem egyszerűen megoldható feladat. Nem is hiszem, hogy mindez ebben a tanulmányban sikerül, csupán néhány szempont felvetésére és bizonyos keretek meghatározására bátorkodok.

A 21. századi politológia narratívájának a valós körülményekből és a megjósolható dilemmákból kiindulva kell lefektetnie a maga alapjait. Beszéltünk már arról, hogy a megőrzés és a megújulás két ősi és alapvető emberi tendencia. Ha megnézzük a jelent és az ebből sarjadó jövőt, éppen azt láthatjuk, hogy ennek a kettősségnek a turbulens felerősödése várható. A technológiai, tudományos fejlődés olyan irányba halad, ami a megőrzés és fenntartás fontosságát a történelem korábbi időszakainál is fontosabbá teszi. Kínzó kérdés, hogy az emberiség képes lesz-e megfelelő szűrők létrehozására és működtetésére, amelyek megakadályozzák, hogy önpusztító tévutakra lépjen, már amennyiben nem tévedt több ilyenre már régen…

Bogár László egyik könyvében leírja, hogy milyen szempontoknak feleltek meg a történelem során a társadalom szűrői, amelyek a megőrzés és a megújulás harmóniáját biztosították. Három ilyen feltételt nevez meg, amelynek – arra hivatott intézmények előtt – meg kellett feleljen minden újító szándék: az elgondolhatóság, vagyis az újítás legyen ésszerű, a megvalósíthatóság, vagyis az újítás legyen működőképes, és fenntarthatóság, vagyis az újítás legyen átörökíthető. Akár úgy is fogalmazhatunk, hogy az ember a benne meglévő baloldaliság fékentartására létrehozta a benne lévő jobboldaliság talaján álló intézményi szűrőket. Ma ott tartunk, hogy ezek a szűrési szempontok egyáltalán nem játszanak szerepet, hiszen minderre felügyelő intézmények lényegében nem is nagyon léteznek. Vagyis a megújulásba hülyült világra akár ésszerűtlen, akár működésképtelen, akár fenntarthatatlan, akár mindhárom jegyet egyszerre magán viselő innovációk tömkelege szabadulhat.

Mindebből két dolog következik. Egyrészt az emberiség, a nemzetek és a társadalom egyéb közösségei számára szükséges lesz kialakítani olyan intézményeket, amelyek a fent említett szűrési mechanizmusok elvégzésére képesek, és amelyek működését és döntési kompetenciáját közmegegyezés övezi. Erre – őszintén valljuk be – nem sok esély mutatkozik, hiszen a jelenlegi világrend főbb intézményei javíthatatlanul huszadik századiak, a probléma érdemi felismerésére képtelenek, hiába minden nagy globális csúcsértekezlet. Olyan multinacionális gazdasági és ideológiai hálózatok befolyása alatt állnak, vagy egyenesen azok ágensei, amelyek számára a gazdasági profit és a „szellemi” uralom biztosítása szempontjából minden ilyen szűrőrendszer kialakítása elfogadhatatlan lenne. Ettől függetlenül az igény bejelentését itt és most meg kellett tenni.

A másik következmény, hogy a posztmodern kor politológiája számára a lényegi kérdés a megőrzés és a megújulás kettőségének leírása lesz. Az egyik oldalon állnak a megőrzés fontosságát hangsúlyozó politikai erők, a másik oldalon pedig a megújítást szorgalmazók. Ennek alapján is jól látható, hogy a jobboldali–baloldali kategóriák egyáltalán nem működnek már. Olyanokat választ el, akiket a posztmodern világ alapvető kérdései összekötnek, olyanokat pedig egybekapcsol, akiket ugyanezek a dilemmák megkülönböztetnek. Egy fenntartható fejlődésért kampányoló zöldet, vagy egy a hagyományos családmodellt támogató bányászt a mai – de korszerűtlen – politológia egyértelműen a baloldalra sorol, miközben egy génmanipulációt elfogadó vagy a technológiai fejlődést dicsőítő, de antikommunista érzelmű személyt jobboldalinak tart. Mindezek alapján azt állítom, hogy a 21. században a megőrzés oldalán állók a modern konzervativizmust, a megújítás oldalán állók a posztmodern liberalizmust képviselik.

Felmerülhet a gondolat, hogy a modern konzervativizmus és a posztmodern liberalizmus nem csupán a korábbi jobboldal és baloldal újranevezését jelenti-e? Éppen az értelmezési zavarokkal kapcsolatban korábban kifejtettek bizonyítják, hogy nem. Az nyilván állítható, hogy a modern konzervativizmus a jobboldali ideára – a megőrzésre –, a posztmodern liberalizmus pedig a baloldali eszmére – megújulásra – épül, de azt semmiképpen nem mondhatjuk, hogy a gyakorlati és kortárs politológia bal–jobb skálájával mindez azonosítható lenne. Éppen ezen azonosíthatatlanság miatt tartottuk szükségesnek eme tanulmány megírását. De akkor mit is értünk mi modern konzervativizmuson és a posztmodern liberalizmuson?

A modern konzervativizmus az a 21. századi társadalompolitikai szemlélet, amely egy gazdaságilag, szociológiailag fenntartható és szellemi, lelki tekintetben emberhez méltó kultúra megteremtését és megőrzését tekinti alapvető céljának. A posztmodern liberalizmus pedig az a 21. századi társadalompolitikai szemlélet, amely a technikai és tudományos fejlődés teljes szabadsága előtt álló kulturális hagyományok és keretek lebontásával létrejövő innovatív civilizáció megteremtéséért száll síkra. A jelen és a jövő kérdéseit, dilemmáit, válaszait és megoldási javaslatait ebben a keretben lehet értelmesen kifejteni. Természetesen mivel egyfajta átmeneti időben vagyunk, még a politológia korszerűtlen, a francia forradalom óta tartó, ám elavult bal– jobb tendenciái szüremlenek ebbe a kettős erőtérbe, de meggyőződésünk, hogy zavaró tendenciáinak a megszűnése csupán idő kérdése. Az infokommunikáció, a génsebészet, a robotika és más területek szédületes fejlődése kikényszeríti majd az új dichotómiát: a modern konzervativizmus és a posztmodern liberalizmus uralkodó narratíváját, akkor is, ha az általam vázolt jelenséget nem ezekkel a szavakkal fogják definiálni.

Még egy kérdés felmerülhet: miben más a modern konzervativizmus – mondjuk – a klasszikus vagy kortárs konzervativizmushoz képest? A válasz a legkönnyebben a múlthoz és a jövőhöz való viszony tekintetében érthető meg. A modern konzervativizmus vizsgálódásának fókuszát nem a múltba helyezi, hanem a jövőbe. A modern konzervativizmus számára a múlt nem cél, hanem alap. Nem akar visszatérni semmilyen már elmúlt korba, és az akkor létezett társadalmi-gazdasági viszonyokat újrateremteni. Nem azért, mert egy ilyen szándék nem lehetne akár szimpatikus, hanem azért, mert ez szembemegy a történelem lényegével. A történelemben rejlő innovatív tendencia tény. A korábbi konzervativizmusok hibája és sikertelenségük magyarázata éppen az volt, hogy ezt nem vették kellő hangsúllyal figyelembe, egyfajta nosztalgikus eszmei búvóhelyre vonultak el és vissza nem hozható társadalmi gazdasági struktúrákat akartak újraépíteni és időtlenné merevíteni. Ez pedig irracionális vágy.

A modern konzervativizmusnak a jövő felé kell fordulnia, de a megújulás hármas szűrőjével – ésszerűség, megvalósíthatóság, fenntarthatóság – a kezében. Tehát egy sikeres modern konzervativizmus nem csupán az eszmei jobboldal pozitív, megőrző képességét, de a baloldal pozitív, megújító erejét is birtokolni képes. A technikai és tudományos fejlődést nem elvetnie kell, hanem a legszigorúbban és a legfelelősségteljesebb módon uralnia. Mivel az elmúlt századokban – és különösen az elmúlt évtizedekben – ez a fejlődés féktelenné vált, rá kell mutatni a posztmodern liberalizmus súlyos tévedésére, hogy a fejlődés mindig jó lenne. Mindez hatalmas, de a múltban gyökerező, elavult viták helyett valós és felelős vitákat fog generálni, ahol a posztmodern liberalizmus azzal fog érvelni, hogy a másik oldal követői versenyképtelenné tehetik a közösséget, annak minden gazdasági, társadalmi és politikai következményével, míg a modern konzervatívok arra hívják fel a figyelmet, hogy a féktelen innováció a civilizáció összeomlásába taszíthatja az emberiséget.

Korábbi írásaimban azzal foglalkoztam, hogyan kényszerítette az embert a haláltudat fenyegető jelenléte a kultúra létrehozására. Az tett bennünket emberré, hogy a biológiai rendszer törvényszerűségei alól sok tekintetben elszakadva létrehoztuk a magunk kulturális rendszerét, saját, csak az emberre érvényes törvényszerűségekkel. Az emberi probléma bizonyos tekintetben abból fakad, hogy saját alkotásunk, vagyis kulturális kereteink kikerültek az ellenőrzésünk alól, és a kellő szűrők nélkül elszabadult történelem mind a szakrális-isteni világgal, mind a biológiai szisztémával szembefordított bennünket. Vagyis éppen az pusztíthat el bennünket, ami emberi létezésünk alapfeltétele volt: a kultúra. A kulturális evolúció ellenőrzés nélküli turbulenciája olyan helyzetbe lökhet bennünket, amely elviselhetetlen mind a biológiai, mind a szellemi struktúránk számára. Az a posztmodern civilizációs vállalkozás, amely Isten és a természet ellen egyszerre akarja sikeres harcba hívni az embert, nyilvánvalóan kudarcra van ítélve. Ezért a jövő feladata nem elsősorban a kultúra, a civilizáció folyamatos innovációja, hanem ezen elkerülhetetlen megújulás elé szakrális-ökológiai megalapozottsággal felépíteni a fékek és ellensúlyok rendszerét. A modern konzervativizmust ez a felelősségtudat hívta életre. Amennyiben „kulturális törvényalkotásunk” nem tartja be a „szakrális-ökológiai alkotmány” kereteit, úgy két esély marad. Vagy mi változtatunk a törvényeinken, vagy az isteni és természeti világ „alkotmánybírósága” fogja megsemmisíteni azokat.

Horváth Róbert

A JOBBOLDALISÁG ÉRVÉNYÉRŐL ÉS IDŐBELI HOSSZÁRÓL

Válasz Vona Gábornak

Már korábban kérdezték néhányan, hogy miért kell jobboldaliságra vonatkozó alcímmel „megterhelni” egy olyan elegáns, téma- és gondolatgazdag, olykor tudományos szempontból is értékes folyóiratot, amilyen a Magyar Hüperión. 1993 óta foglalkozom a jobboldaliság közvetítésével, s talán azok közé tartozok, akik hozzájárultak az utóbbi évtizedben tapasztalható magyarországi elfogadottságához. Eddigi szerzői és szerkesztői tevékenységemnek mintegy a felét fordítottam a jobboldaliság elmélyítésére és érvényesítésére, ami feljogosíthat arra, hogy most nyilvánosan és kiterjedt összefüggésben válaszoljam meg az iménti kérdést. Inkább kiegészítem, mint megismétlem, amit a jobboldaliság kapcsán eddig elmondtam. Teszem ezt azért is, mert a felvetés láthatóan jóindulatú, és mert nem szeretném, ha a jelen folyóirat – és a saját munkásságom – másik fele, további része figyelmen kívül maradna, ilyen vagy olyan indíttatású redukciók révén.

Azzal kezdem, hogy a „jobboldali politika” és a jobboldaliság számomra nem teljesen szinonim fogalmak: az utóbbi az előbbi valamiféle elkülöníthető lényegét képezi. Politikai összefüggésből indul ki, politikai kontextust használ, annak keretei között tartja magát, de egyszersmind túlmutat a politikán. A jobboldaliság ekképpen egy benső minőség, egy korszakokon átívelő lényegiség. Az utóbbi évtizedben nemcsak a jobboldali politika szerzett újra létjogosultságot Magyarországon, hanem valamelyest elterjedt az a felfogás, amely a jobboldaliságot nem a létező jobboldali pártokból vezeti le, nem azok függvényévé teszi, hanem részben függetlenként tekinti, kvázi-örökérvényűként a politika világán belül. Mindenesetre létezik viszonylagos és nem-viszonylagos jobboldaliság. [1] Az egyik az aktuális politikára vonatkozik és párthelyzetből következik, a másik egy benső minőség, amely kevésbé függ az időtől és a politikai változásoktól, tágabb történelmi perspektívával bír és állandóbb. A jobboldaliság utóbbi felfogása ma már nem pusztán egy szűk kör gondolata.

Fel lehet vetni, hogy a relatív és a nem-relatív jobboldaliság e megkülönböztetése önkényes, semmilyen történelmi és politikai megalapozottsága nincs. Én úgy látom, hogy a viszonylagos és a nem-viszonylagos jobboldaliság tételezésének a hiánya az, ami történelmietlen és politológiailag-politikailag-stratégiailag dilettáns. Sajnos kevéssé tudatosítják, hogy a jobboldaliság ideájának születésében nemcsak a korabeli francia nemzetgyűlés két fő erejének viszonylatai játszottak meghatározó szerepet, hanem parlamenten kívüli erők és erőfeszítések is. Arról van szó, hogy a jobboldaliság igenlésébe kezdettől fogva bekapcsolódtak olyan személyek, akik nem csupán az ülésterem elnökének bal oldalán helyet foglaló forradalmár újítók és a jobbján helyet foglaló mérsékeltek ellentétéből indultak ki. A relatív jobboldal [2] értékeire hivatkoztak ugyan, ám azok segítségével egy örökérvényűbb, nem-relatív jobboldaliságot hangsúlyoztak. Ez a jobboldali idea későbbi történeti és intellektuális kibontakoztatásakor még inkább így történt.

Idővel és időközben kialakultak olyan „jobboldalinak” mondott formák és kategóriák, amelyeknek a „politikai jobboldalnál” is kevesebb közük van a jobboldalisághoz. A szabadpiacot igenlő „jobboldali közgazdaság” vagy a jogtörténet bizonyos fejleményei nem jobboldaliak az imént említett kiindulópont és alaphelyzet szempontjából. Részletkérdések, eltérő kategóriák, rossz válaszok. Bizonyos „baloldali” – egykor az volt, vagy annak mondott – jelenségeket, amilyen például a szociális érzékenység, az álelitek bírálata vagy a huszadik századi nemzetállamok, viszont úgy láthatunk, melyek a klasszikus jobboldaliságnak is részét képezték. Mindemellett a jobboldaliság alapvetően nem tudományos, leíró kategória (noha nem tudománytalan). Nem a társadalmi valóság analitikus leírására szolgál elsőlegesen, hanem normatív. Eszmei érvénye akkor is fennáll, ha a társadalmi és a történelmi realitás oly mértékben komplexszé válik, hogy a jobb- és a baloldali ellentét mentén egyre nehezebben lesz leírható.

A huszadik század közepétől a jobboldaliság hangsúlyozása egyre inkább a világnézet meglétének igenlését jelenti. A tizennyolcadik század végén, a tizenkilencedik században és a huszadik század első felében még ellentétes világnézetek harcoltak egymással. Nagyjából 1945 és 1968 után beköszöntött a világnézettelen emberek kora, azoké, akiknek nincs világnézetük, pontosabban, akik számára a saját világnézetük mibenléte nem kellőképpen tudatos. Ez csak negatív ok, de magam ezen a ponton kapcsolódtam a jobboldaliságot hangsúlyozók táborába. Alapvetően vallási és szellemi érdeklődésem dacára azért foglaltam állást a jobboldaliság mellett, hogy küzdjek a világnézettelenség ellen. Azért, hogy az embereknek legalább valamilyen nagyon alapszintű, de tudatosított világnézetük legyen. Hogy a világnézet ne legyen amorf, önmaguk előtt homályos. És hogy alapjaiban helyes, értékes legyen, ne baloldali – vagyis közhelyszerű, populáris és anyagias. (Ez utóbbi minősítésekre mindjárt részletesebben kitérek.)

Ami a pozitívumokat, vagyis a nem csupán tagadólagos és küzdelmes okokat illeti: a jobboldaliság valódi idea, a szó eredeti, platóni értelmében. Látható, látott és látó valóság. Csak egy politikai idea ugyan, de egy idea. Egy politikai lényegiség és valóság, amelyet szellemi szemünkkel látunk. Az ideák sorába tartozik, melyek – többé vagy kevésbé hierachikusan – a különféle megnevezésekkel illetett legfőbb ideához vezetnek: a Jóhoz, a Széphez, az Egyhez, Istenhez. Valóságos módon. A jobboldaliság így nem csak egy gondolat, egy elméleti modell, egy eszme (a platóni szó elváltozott, megmásított értelmében), nem csak egy ideológia (szintén pejoratíve [3] értve). Nem minden politikai fogalomnak, kategóriának van ideaértéke, és nem mindegyiknek azonos az ideaértéke. A jobboldaliságnak azonban bizonyosan van, és az is bizonyos, hogy a jobboldaliság – ha a fenti módon értelmezzük – az egyik legnagyobb ideaértékkel bíró politikai fogalom, kategória. A baloldaliság nem vezet a legfőbb Jóhoz, Istenhez – általában tagadja a valóságát –, vagyis nem idea a szó eredeti módján. A baloldaliság csupán ideológia, és lecsökkent, mint mondtam, például közhelyes ideológiai valóság. Egy magatartás, amelynek hibás voltát az utóbbi kétszáz év bizonyította.

Hamvas Béla valahol azt írta, meghatározott időnként újra kellene fordítani Platónt, hogy az újabb nemzedékek a saját nyelvezetüknek megfelelő keretek között találkozhassanak a bölcs által közvetített elvekkel. Valami ilyesmit mond Vona Gábor a jobboldaliság kapcsán „Modern konzervativizmus” című írásában, ahol „a jobboldali idea gyakorlati továbbvitelére” tesz kísérletet az alcím tanúsága szerint. [4] A modern média eleve meglévő torzító természetét mutatja, hogy a témához kapcsolódó korábbi írásaiból ez a szándék egyáltalán nem derült ki. [5] 2015-től egyre több konkrétumot tapasztalhattunk a tekintetben, hogy a Jobbik – nevének is ellentmondva! – fokozatosan elhagyja a jobboldaliság hangsúlyozását. Ennek jegyében állt az elnök „Októberi gondolatok” című írásának egy része, [6] ezt mutatta „tabudöntögető” bejegyzésének 3. és 4. fejezete, [7] évértékelő-évadnyitó beszédében pedig azt állította, hogy a jobb- és baloldaliság „egy hamis törésvonal”, [8] „a legkínzóbb, legkevésbé hasznos, sőt kifejezetten káros megosztottság”. [9] Most jelentős mértékben mást olvashatunk: részben „a jobboldaliság szellemi tartalma” gyakorlati „átmentésével” foglalkozik.

Komolyabb és hosszabb írásai tükrében a szerző nemcsak távol áll a média által róla sugallt képektől, hanem ismeri például az ideaértékű jobboldaliság és az aktuális „politikai jobboldal” közötti különbséget is. Azt mondja: „a mai politikai pártok lényegében mind baloldaliak”. Hangsúlyozza, hogy csupán „gyakorlati” szempontból tartja elavultnak a jobboldaliság–baloldaliság ellentétpár használatát, eszmei szinten nem. Komoly dolgokra terjed ki a figyelme: „felmerül annak a kérdése, hogy nem okoz-e értelmezési skizofréniát, még nagyobb zavart, ha az eszmei igazságokat nem kívánjuk érvényesíteni a társadalom gyakorlati folyamatainak leírásában. A kérdés nem csupán fontos, de jogos is.” Ám éppen az ideák szférájában – véleményem szerint – nem értett meg néhány fontos dolgot. A jobboldaliság ugyanis, mint már megjegyeztem, nem egyszerűen idea, hanem politikai idea. Ebből következően nem válik, nem válhat teljesen szét a mindenkori „politikai jobboldal” és a benső minőségként, lényegiségként értett jobboldaliság. Nem szabad, sőt abszurd élesen szétválasztani ezeket. Már láttuk, hogy az ideaértékű jobboldaliság kezdettől fogva a „politikai jobboldal” erőit használta saját, mélyebb igazságainak érvényesítéséhez… Minden politikai idea hasonlóképpen áll fenn, csupán így lehetséges: „alsóbb dolgok” mély figyelembevétele révén. Platón kapcsán Hamvas a fordításról beszélt, nem az ideák megváltoztatásáról, elhagyásáról vagy kritikájáról.

A magam részéről nem találom meggyőzőnek és elégségesnek az azzal kapcsolatos érveket, hogy „a jobboldali–baloldali kategóriák egyáltalán nem működnek már”; hogy teljesen „elavultak” lennének; hogy „gyakorlati megvalósításuk leküzdhetetlen nehézségekbe ütközött”, és „zavaró tendenciák”; hogy „a baloldalinak és jobboldalinak mondott politika elvesztette értelmét”, s azokban gondolkozni „nem érdemes”. Elhangoznak ugyan dolgok, lényegében azonban semmi azokon a problémákon kívül, amelyeket fentebb jeleztem, és amelyeket viszonylag könnyen el lehet távolítani egy következetesen jobboldali politika útjából.

A „21. századi politika” nem igazán ideaértékű érv. Mondhatni, hogy visszaélés a saját életkorral, a „biológiai fiatalsággal”, [10] akkor is, ha tudatosítja az időbeli helyzetet. Szellemileg ez utóbbi puszta minimum, nem igazán szellemi lépés. Sajnos nincs kimondva az sem, hogy a jobboldaliság– baloldalisághoz hasonló módon minden más ismert politikai kategória elégtelen az újabb társadalmi-politikai valóságok leírása szempontjából, sőt, alkalmatlanabb, rosszabb. Megismétlem: a nem-viszonylagos jobboldaliság ab ovo, eszmetörténeti szempontból is a viszonylagos jobboldal értékeit és eredményeit használta fel a maga nem-relatív, ideális voltának megfogalmazásaihoz. Ezen alapult a jobboldaliság történeti, ideológiai kibontakozása. Az ehhez való, nem csupán etikai értékű hűség jegyében csak néhány – jobbára szakemberek által hangoztatott – közgazdasági és jogi „jobboldali” kategóriát kellene félretenni, s néhány „baloldalinak” bélyegzett politikai sajátossággal kapcsolatban kimutatni, hogy nem „eleve” baloldali. Így a jobboldaliság gyakorlati érvénye és értéke ma is világos. Más szavakkal: ha nem csupán átmeneti aktuálpolitikai szereplő – akár vezető szereplő –, hanem szellemi értékekre hivatkozó párt kíván maradni, nem javaslom a Jobbik számára nevének megváltoztatását, semmilyen tekintetben.

Itt nem „reménytelen kísérletről”, vagy „dogmatikus elefántcsonttoronyról” van szó, arról, hogy „a jobboldali politika gyakorlatát csiszoljuk vissza annak eszmei és vegytiszta alapjához”, hanem a szerző egyik kedvelt szavával élve éppen „gyakorlati” kérdésről. Vona Gábor „érzéki csalódásnak” nevezi, ami az eredeti jobboldaliság számára is megfelelő és felhasználandó tény: „ha körülnézünk Európában, éppen azt látjuk, hogy nem a jobboldal, hanem a baloldal bukott el. Sorra véreznek el a hagyományos baloldali, szocialista pártok, miközben erősödnek a jobboldali politikai erők”. Ez a huszonegyedik század elején, közelebbről első évtizedének vége felé kezdődött újra. Bármennyire relatív eredmény, éppen gyakorlati szempontból figyelembe kellene venni. Nem kell törődni azzal, hogy olyan pártok, mint a Fidesz, ma (szintén) meglovagolják ezt, hanem ki kellene mutatni, hogy aki jobboldalinak mondja magát, az magasabb szempontból miért és miben nem jobboldali – amennyiben nem az. Az Iránytű Intézet egyik elemzője is kimutatta a jobb- és baloldaliság kapcsán, hogy „kiüresedésük ellenére két területen továbbra is fontos szerepet játszanak: a szimbolikus (önmeghatározó/csoportképző) dimenzióban, valamint az interpretációs/elemzői narratíva szintjén. Ennek kapcsán pedig érdemes hangsúlyozni a politikai narratívák és a politikai valóság közti szoros összefüggést. A politológusok, eszmetörténettel foglalkozó gondolkodók számára is fejtörést okoz, hogy a baloldal–jobboldal terminológia hogyan »helyettesíthető be« más, a valóságot pontosabban leíró fogalmi absztrakcióval, anélkül, hogy a politikai folyamatok leírása ne váljon problematikussá.” Napjainkban „a »jobboldali–baloldali« törésvonal egyszerre mosódik el és nyer új értelmet”. [11]

Természetesen lehet új politikai célfogalmakat keresni, és ez szükséges is, de mindig meg kell vizsgálni ideaértéküket (nem csupán a hangzásukat vagy vélt politikai hatékonyságukat). A konzervativizmusnak olyan sok, legalább öt, és ami igazán fontos, olyannyira eltérő változata alakult ki, hogy nem tartom problémamentesebb, jobban használható fogalomnak a jobboldaliságnál, és a „jobboldali politikánál” sem. A konzervativizmusra mára még több „történelmi, politológiai és társadalmi félreértés rakódott.” Ha ehhez hozzávesszük az amerikai neokonzervativizmus, bizonyos „neokonok” jelenségét, akkor egyenesen baljós színezetet is kap. Nem tagadom, hogy a „jobboldali politika” mai megvalósulási formái sokszor szintén baljósak, de a konzervativizmus gyakrabban lehet puszta stílus, tartalmi megőrzés nélküli forma, viselkedés. A konzervatívok ritkán beszélnek a megőrzés pozitív, újításkritikától teljesen független tartalmáról. Arról, hogy néhány formán túl mit is kell megőrizni. Magyarország világviszonylatban konzervatív ország, ez kétségtelen. Azt azonban az Iránytű Intézet közvélemény-kutatásai kimutatták, hogy igen kis mértékben ugyan, de az emberek ma itt jobban gondolkoznak a jobb–bal, mint a konzervatív– liberális kettősségben. [12] Ez a kis különbség is figyelembeveendő. És nem csupán mérések és társadalmi szempontok alapján állapítható meg, hogy a magyarságnak eminens nemzetközi szerepe lett a jobboldaliság megőrzésében. [13]

A „modern konzervativizmus” – mint felvetett új „idea” – esetében komoly fenntartásaim vannak a „modern” szó alkalmazásával (és nem csupán azért, mert eszmetörténeti szempontból a posztmodern korban élünk, így ez utóbbi visszatetsző kifejezést kellene használni, ha mindenáron a korszerűségünket akarnánk bizonyítani). Amennyiben megnézzük például azokat az építészeti alkotásokat, amelyek tervezésében a modernség szempontja volt a döntő, láthatjuk: az ilyen épületek avultak el a leghamarabb, ma ezek az építmények a leginkább nevetségesek (gondoljunk például az 1970-es és ’80-as évek „modern” épületeire). Hasonló a helyzet az öltözködési divattal: ami tegnap leginkább „menő” volt, ma már „ciki” és „gáz”. Ez az őrült helyzet pontosan akkor és ott áll elő, amikor és ahol a modernség lesz a döntő szempont. Az, hogy valami új, korszerű legyen. Amikor megfeledkeznek arról, hogy valójában csak valami egykor már létezett újulhat meg. Mikor a megőrzés, vagyis az elért eredményekhez való visszatérés figyelmen kívül marad (ami még a divat teljesebben szemlélt világában is elképzelhetetlen).

A magam részéről egyébként mesterségesnek és mesterkéltnek tartom a „megőrzés” és a „megújulás” közötti ellentétet, amennyiben nem a baloldaliságra, hanem a hagyományokra és a jobboldaliságra is vonatkoztatjuk ezeket. Ma persze léteznek, de nem normális módon. Több mint kétszáz év baloldali dominanciájának jellegzetes ideológiai termékei. Ezt nem a baloldalellenesség állapítja meg, hanem egy intellektuális józanság és elfogulatlanság, amely belátja, hogy megújulni csak valami egykor és most is létező tud. Az innovatio gondolata ördögi és lehetetlen renovatio nélkül. Semmit nem lehet konzerválni se, ha nem újul meg az időben. Nincs folytonosság változatosság nélkül, és viszont. Múlt sincs jelen nélkül, és viszont. De nem a modern ember, hanem a tradicionális vallások, a szellemi hagyományok találták fel a folytonosságon belül létező változatosságot, a megőrzéssel együtt járó renovatiót. Mi több, e kettős képességen alapult a vallások és a hagyományok története, mielőtt önmaguk ellen fordultak volna (és ezen alapul, mielőtt önmaguk ellen fordulnának). Nem az újításokat erőltető modern és baloldali emberben egyesül a „megőrzés” és a „megújulás”, hanem a mindenkori hagyományhű és jobboldali emberben, amennyiben nem formalista (vagyis tényleg jobboldali).

El tudják képzelni, hogy a tizenkilencedik századi magyar Konzervatív Párt – az Ellenzéki Párttal szemben álló és a királyi udvarhoz lojális „fontolva haladók” – bármelyik képviselője, vagy akár valamely országyűlésen kívüli ókonzervatív ellenezte volna a megújulás minden formáját? Hogy Metternich mindig a lovat választotta volna a vasút helyett? Hogy teljes egészében ellenezték volna az újításokat? Hogy ha ma élnének, nem használnának mobiltelefont, nem szállnának autóba, nem ismernék a mai trendeket és alkotásokat, s nem látnának semmi értékeset azokban? Nem számolnának a jövővel, hanem csak a múltban, egy „nosztalgikus eszmei búvóhelyre” visszavonulva élnének? Hogy a múlt „nem alap”, hanem „cél” lenne számukra? Hogy bármely politikai felelősséggel bíró ember az „elmúlt korba” szeretett volna vagy szeretne visszatérni (politikai síkon), „és az akkor létezett társadalmi-gazdasági viszonyokat újrateremteni”? Mindez egy baloldali ellenmítosz. Cáfolatok hosszú sorával lehet bizonyítani. Léteztek alkalmi és egyéni túlkapások, de semmilyen tudatosan jobboldali ember nem gondolta, hogy a negatív pólusok érvényesek és célok volnának a maga számára.

A franciából elterjedt modern szó értelme a latin eredetiben „mai”, „mai napi” (hodie, hodiernus). A magyar nyelv aktuális eszköztára alapján értelmezve a modern jelentése ily módon „jelenkori”, „korszerű”, „kortárs”. Guénon, Evola és más konzervatív szerzők a modernitás alatt ellenben egy negatív törekvést, magatartást értettek: a körülmények, az idő, az adott kor sajátosságainak túlzó figyelembevételét, igenlését, ami elzár más, nem pusztán időbeli, hanem mélyebben személyes perspektíváktól. Egy mechanikus ráhagyatkozást, az adottságoknak való behódolást, egy materiális biológiaiságot, a valódi szellemi perspektíváktól való, nem tudatos önelzárást. A jelen kornak, korszaknak, az időbeliségnek és a változásnak való megfelelési kényszert. Hamvas ezzel kapcsolatban „korszenvedélyről” beszélt. Kár lenne figyelmen kívül hagyni ezt a felfogást, hiszen a modernség tényleg számos valóságtól távol tartja az embert, és tényleg ez a tulajdonság tartja távol. A „modern” ily módon egyáltalán nemcsak a „megújulás” képessége, hanem olyan „túlszaladás”, amelyről Vona Gábor is írt.

Egyetértek a szerzővel abban, hogy „a megőrzés és a megújulás két ősi és alapvető tendencia”, és hogy e kettősség „turbulens felerősödése” várható a jövőben, vagyis „a posztmodern kor politilógiája számára a lényegi kérdés a megőrzés és a megújulás kettőssége” lesz. Azonban ellenzem, hogy „modern konzervativizmusról” beszéljünk. E tekintetben helyesebb célfogalomnak tartom a „jelenkori” vagy „mai konzervativizmust”. Modernitás kritikájában alkalomadtán már László András felhívta a figyelmet arra, hogy a modern és a jelenkori nem pontosan ugyanazt jelentik.

A „modern konzervativizmus” népszerűsítése kapcsán a leginkább érthetetlen dolog számomra azonban az, hogy egy új politikai megfogalmazás, egy célfogalom, egy új eszme – megint szándékosan nem az idea szót használom (az eszme egyszerű gondolatot is jelenthet) –, miért zár ki másokat? Az írás első bekezdésében finoman azért „magyarázkodtam” a jobboldalisággal kapcsolatos elkötelezettség miatt, mert én magam soha nem gondoltam arra, hogy egyetlen idea, különösen egy politikai idea, elegendő volna a teljes emberi élethez. Úgy a Magyar Hüperión, mint más tevékenységeim, azért olyanok, amilyenek, mert mindig is meggyőződésem volt, hogy az embernek sokféle és számos ideával kell rendelkeznie ahhoz, hogy az élete teljes legyen. Bogár László hat politikai karakterű fogalmat javasolt: jobboldal, polgári oldal, népi oldal, nemzeti oldal, keresztény oldal, konzervatív oldal. [14] Tekintsünk el most az „oldal” kifejezés problematikus, relatív természetétől. [15] Ezek nyilvánvalóan nem azonos fogalmak és az ideaértékük is eltérő. De miért kellene úgy hozzájuk tenni a „modern konzervativizmust”, hogy az összes többi helyére kerülne, kiszorítva azokat? Miért kellene az egymással valamennyire szinergikus és organikus hat korábbi, vagy a további politikai kategóriák értelméről, értékéről, valóságáról lemondanunk? És a jobboldaliság fogalmával kapcsolatban – minden szükségszerű hiányossága ellenére – különösen felmerül ez a kérdés. [16]

Fel lehet vetni: van olyan, amikor egy kifejezés kiürül. Nem lesz már képes arra, amire korábban: hogy egy idea – a valóság szellemi látása – hordozójául, felmutatására szolgáljon. A „jobboldali politika”, a „jobboldali pártok” egyre távolabb kerülése a lényegi értelemben vett jobboldaliságtól – amely egyértelműen felülmúlja a baloldaliság ideaértékét –, tényleg felveti, hogy a jobboldaliság csupán meghatározott ideig lehet politikai idea. Kimerült volna már a jobboldaliság fogalmának ideahordozó ereje? Mikor jár le az ideje? Lejár egyáltalán valamikor? Mielőtt túlzottan pragmatikus szempontokból megválaszolnánk ezeket a kérdéseket, figyeljünk arra az elvi igazságra, hogy például az ajtó mint olyan ideája nem jár le. És ha a politika messze nem is azonos az ajtóval, az utóbbi idealitásának örökérvényűségéből azért tanulhatunk.

Az ideák világa nem a tömegek kérdése, nem populáris kérdés. Ha a politikának tekintettel is kell lennie ilyen viszonylatokra, azoknak nem szabad szükségképpen befolyásolniuk a meghatározó személyes kontemplációkat. Vagyis a dolgok ideális természetét alapvetően semmilyen történelmi, politikai és társadalmi változás nem változtathatja meg teljesen. Mióta megszületett, a jobboldaliság ideájának nincs véglegesen determinált időbeli hossza. Ha a baloldaliság eltűnik, ez változik, de ettől még messze vagyunk, minden mostanság bekövetkezett, nyilvános politikai bukása ellenére. Mert a baloldaliság, ilyen vagy olyan formában, vissza-vissza fog térni.

Véleményem szerint a Jobbik elnöke téved, amikor azt írja, hogy a jobboldaliság és a baloldaliság egy koordináta-rendszer vízszintes tengelye, amelyre egyetemesen érvényesebb pozitívumok és negatívumok függőleges tengelyét kell helyezni. A politikai eszmetörténet szempontjából a jobb-és a baloldaliság gondolata olyan, hogy képviselői nemcsak a horizontális, hanem a vertikális tengelyt is mindenkoron maguknak követelték. A jobboldaliság és a baloldaliság ma is egyaránt jogot formál a függőleges tengely abszolút pozitívumának státuszára. A politika olyan műfaj, melyben a nem-kettősséghez – a hamis törésvonalak, a végletes társadalmi kettéosztottság stb. felszámolásához – paradox módon a dualizmuson keresztül vezet az út. [17] Ha valaki mindenáron „megosztást” lát a jobb- és baloldaliságban, a törésvonalak puszta „hamisságát”, s az értelmetlen társadalmi „kettéosztottság” negatívumát hangsúlyozza, az még nem találta meg a kettősség értelmét. Következésképpen nem tudja önerőből egyesíteni, felszámolni a dualizmust. Mert nem helyezte megfelelő, funkcionális helyére a nem-kettősségen belül. Kerüli a valóban döntő és inspiratív, nagy feszültségeket, s a merő harmonicizmus minőségeket egybemosó szintjére süllyedhet, akkor is, ha politikailag harcol.

Végezetül múltinterpretációval szeretnék foglalkozni, legalább röviden. Nem önálló módon teszem, de túl a megőrzés–megújulás „megosztáson”. Friedrich Gundolf, a George-kör kiemelkedő szerzőjének e lapszámban közölt írásából remélhetőleg meg fogjuk érteni, hogy a múlt nem választható el a jelentől. A múltból „mindenkor érvényes példaképeket sajátíthatunk el, olyan gondolatokat, amelyek által gondolkozásunk mindenütt jelenlévő és minden esetben használható mintákat és szabályokat kap.” E szerző Hüperión poétikus, „romantikus” értelmezőjéről, Friedrich Hölderlinről (1770–1843), egy német „ikonról” ír, akinek Görögországa nem „egy régmúlt, külső világ leképezése, hanem egy belső jelleg kivetülése”. Hellász Hölderlin „szelleme eredeti formája, nem pedig történelmi tapasztalatok tartalma”. Nem „romszentimentalizmus, s nem – ahogy Haym óta a legtöbben képzelik – ürességből jövő és álmot helyettesítő, romantikus vágyakozással áthatott, mit a valóság megtagad. Természetesen Hölderlint magát is úgy értették félre, miszerint hellén szenvedélye honvágy lenne egy elmerült világ után, a benső jelen áradása helyett.” A zsidó származású Gundolf szerint e nagy német költő képes volt arra, „hogy az áthagyományozott mítoszt saját hajnalfényű újdonságává alakítsa, minden történelmit, múltbélit megolvasztva a jelenkor tüzében.” Felvázol egy lehetőséget, miszerint a „relikviakultuszban és Hölderlin Athénjában semmi közös nincs. Ahogy görög természete nem távoli, úgy görög kultúrája sem múltbéli. Számára mind a kettő a leginkább jelenvaló erő, azon istenek megjelenései, akikben legjobban hitt, élő akaratának megnyilatkozásai, nem képzeletének üres árnyai, hanem saját véréből született látomások, a magasztos képek utáni vágya pedig nem az elveszettek, hanem az élő egybeolvadás utáni sóvárgás”. Hölderlin a múlt hőseit és sajátosságaikat „nem egyszer és mindenkorra elmúltaknak, hanem bármikor megvalósíthatónak látja”, s mi szeretnénk hozzá hasonlóak lenni, megmutatni, hogy „merre találhatók a legnagyobb lehetőségek”. „Az athéniak történelme és kultúrája Hölderlin számára azoknak az életerőknek a megfigyelt valóra váltása, melyeket önmagában lehetőségnek, mindenki más számára pedig szükségszerűségnek érzett. Saját lelkével vívta meg Athén viszályát a perzsákkal, a géniusz küzdelmét a mindennapok fojtogató szorítása ellen.”

És tovább a mély, komoly múltinterpretáció felé: „[Hölderlin] nem azért találta a görögséget lenyűgözőnek, mert saját világával elégedetlen volt, hanem mert tudta, hogy egy szép Hellász él a bensőjében, s ezért a környezetét szűkösnek találta. Nem úgy küldték a világba, mint immár érvénytelen tudás hordozóját és birtokosát, hanem mint nem kevésbé fontos és erős hitéét és világérzetéét.” Számára a múlt a jövőt is formálta, átalakította! Ezért ő maga „telve van csaknem magával ragadó bizakodással, mintha nem hiábavalóan időzne a szent árnyéknál, mintha az elmerültek vigasztaló híreket hoztak volna neki.” Mert „ami isteni volt, még most is az”, és – így – a jövőben is az: „a múlt és a jövő immár utólagos fogalmak. Gondolati formák, s nem valóságok. A költő számára csupán örök jelen létezik, azaz ő maga időtlenné válik: törvényei nem az időből, hanem istentől származnak”. Gundolf szerint az „adott kor daimóni ellenfeleiben rejlik azonban legtöbbször a jövő: így rejlett Platónban, s így rejlett Dantéban is”. „Hellász valós és élő is volt, ezért fel kellett ébrednie. Így éledt fel neki a múlt és a jövő, egy jelenbéli sorssal együtt.”

Jegyzetek

[1] A relatív és az abszolút jobboldaliság megkülönböztetésével kapcsolatban lásd például Buji Ferenc: László András és a metafizikai tradicionalitás. In László András: Solum Ipsum. Metafizikai aforizmák. Nyíregyháza, 2000, Kötet Kiadó, 176–177. o.

[2] Hiszen a konvent jobboldali erői csak viszonylagosan voltak jobboldaliak, hasonló módon „az uralkodó leglojálisabb ellenzékéhez” Angliában.

[3] Az említett világnézettelenség – főként 1945 után – kéz a kézben jár az ideológiák tagadásával. Pedig az ideológia tág és egyszersmind alapvető értelemben (betű szerint is) az ideákra vonatkozó tudományt jelenti: az ideaérték módszeres meghatározni tudását. Ehhez képest például Orbán Viktor felfogásában valamiféle elmebeli őrület vagy filozófusi monománia, ami szemben áll a gyakorlattal és a valósággal. Észre kellene venni, hogy a pragmatizmus maga is ideológia, amiként az állítólagos ideológia-mentesség is (az ideológia szó alászállított értelmében). Az ideológia-mentesség ideológiájának korában élünk. S ez minden ideológia vége és alja.

[4] Lásd a folyóirat jelen számában.

[5] Az „eleve” szóval itt arra szerettem volna utalni, hogy a modern médiák minden szándékos külső manipuláció nélkül, pusztán formai sajátosságaik révén is torzítanak.

[6] http://alfahir.hu/vona_gabor_oktoberi_gondolatok. (Valamennyi internetes hivatkozás utoljára megtekintve: 2016. augusztus 5.)

[7] https://www.facebook.com/vonagabor/posts/10153994257884623:0 és https://www.facebook.com/vonagabor/ photos/a.10150160184994623.341499.247920204622/10154051764414623/?type=3&theater.

[8] http://alfahir.hu/itt_elolvashatja_vona_gabor_teljes_beszedet.

[9] https://www.youtube.com/watch?v=oOCiGrHThEU (15,06–15,14 perc). Mellékesen megjegyzem, hogy a „hamis törésvonal” és a „meritokrácia” kifejezéseket valószínűleg László András használta először a rendszerváltozás utáni magyarországi politikai irodalomban. Lásd például: A jobboldaliság alapelvei. Debrecen, 2013, Kvintesszencia Kiadó, 39–43. o. (E kötet tizennyolc korábbi tanulmány gyűjteménye egy újabb beszélgetéssel.)

[10] Julius Evola: Jobboldali fiatalok kézikönyve. Debrecen, 2012, Kvintesszencia Kiadó, 96–99. o.

[11] Kovács János: A politikai ideológiák szerepe a 21. században. Új politikai koordináta-rendszer. Lásd a jelen lapszámban.

[12] Uo. Vö. a második és a harmadik ábra magasabb tartományaival.

[13] Horváth Róbert: Konzervatív forradalom. Jobboldali ideológia Európában. Magyar Demokrata (Budapest) 5. évf. (2001) 1. sz. (január 4.) 20–22. o. E cikk megírása óta különösképpen igazolódott a fenti állítás.

[14] Bogár László: Nemzetstratégiai töprengések. Magyar Hüperión (Budapest) 1. évf. 1. sz. (2013. május) 7. o.

[15] Lásd Horváth Róbert: A nemzeti oldalnéhány sajnálatos fogalmi tévedéséről. Uo. 3. évf. 3 sz. 222. o.

[16] Főszerkesztői bevezető. Uo. 1. évf. 1. sz. 5–6. o.

[17] Bővebben lásd Gődény Jonatán: A nem-kettősség politikája. Magyar Hüperión (Budapest) 1. évf. 3. sz. (2013. november) 359–365. o. És uő: A dualitás szerepe a politikában. Uo. 2. évf. 3. sz. (2014. augusztus) 354–361. o.

A két cikk a Magyar Hüperión 14. számában (4. évfolyam, 3. szám) jelent meg (267–271. és 289–297. o.).