A hagyomány sápadt visszfényének nyomában: Peter Bjärgö zenéjéről

Tél van. Süvít a fagyos szél. Arcodat szurkálják a nagy szemű, megvadult hópelyhek. Bakancsod alatt ropog a pocsolya jege. A környéken néhány kósza, lélektelen nevetést hallasz, s még látod a város elárvult fényeit. A sötétbe tartasz. Tanúd – önmagadon kívül – csak a megsebzett ég hideg és távoli sóhaja.

Egyedül vagy. Rettentően egyedül. Fáj ez a magány. De valahogy mégis akarod. Közben átugrasz a városszéli, utolsó telek kerítésén, hogy tovább menetelj az egyre sűrűsödő hórétegen. Hiányzik valami. Nem tudod, mi az, de nincs meg, és már igen régóta nincs meg. Mardossa a szívedet.

A kopasz fák némán figyelik vándorutad. A mozdulatlan és személytelen táj valahogy sokkal megértőbb, mint az örömöt színlelő, nyüzsgő embertömeg. A leghosszabb éjszakák következnek. Ilyen a világunk is. Mint a tél leghosszabb éjszakái. Az áldó Nap visszavonult égi birodalmába – talán örökre. Mi pedig vérzünk az elszakítottságtól. Sötétség takarja be a szíveket, mert a világ elveszítette kincsét.

Letörsz egy vastagabb, félig leszakadt ágat, támasznak az utadhoz, s közben arra gondolsz, mennyire szereted a komor időt, az esőt, a ködöt és a sötét, nehéz felhőket, s a jéghideg napok elől házukba menekülő, ijedt emberek látványát. Felszabadulás látnod, ahogy az őszi zápor lemossa arcukról az álszent mosolyt. Ahogy egy pillanatra – ha nem is többre – szembesülnek a válsággal, ami szakadatlanul emészti a lelkeket. Te ezt érzed percről-percre, amibe ők éppen csak belekóstoltak. Haldoklik a világ, és te már igazából születésedtől fogva tudod ezt.

A távolban egy régi épület romjai hevernek. Leomlott, hó ostromolta téglák mindenütt. Az életnek már csak emlékét őrzik. Akárcsak az ember. Hamu és könny – ez alkotja ma. Van még, aki legalább siratni tudja azt az ismeretlen világot, amiből öntudatlanul száműzte magát? A szellem megtört és szilánkokra hullott az undok fekete föld mezején.

Akkor nincs boldogság? Te ezt még nem tudhatod. De abban biztos lehetsz, hogy ha van is, akkor ez kell hozzá. Az elhagyatottság hidegének érzése és a bölcsesség elkorhadt fáinak keserű látványa. Annak tudata, hogy nekünk csupán az égbe vezető csigalépcső egy-egy kiszakadt deszkája maradt. Annak ismerete, hogy a mai világ minden fényűzése és hazugsága mögött üres és értéktelen. A végtelen és igazi fény hátrahagyott, utolsó nyomait csak ezután keresheted...

Angyal Mihály

Válasz az MSZP „roma tagozatának” agymenésére

Döbbenetes cikkre lettem figyelmes a minap. Az MSZP Roma Tagozata – ezen nagybetűk leütésekor elgondolkodám, vajh szegény nemecsek miért nem érdemelte ki a megtiszteltetést? – közlésének dermesztő fröcsögése komoly esélyekkel indulhatna a legszánalmasabb és nemtelenebb írások versenyén, ami azért mai világunkban nem csekélység. Mondatról mondatra váltakozik a sírjak, vagy nevessek érzés, s ezzel párhuzamban rajzolódik ki bennem a szerző kellőképp sötét, alantas és zavaros alakja. A sorok között gyöngyszemek is akadnak, ilyenek például:

„A mélymagyar hátrafelé nyilazó unortodox keleti horda csak pusztít rombol és nem érdekli őket a haza.”

„Az unortodox keleti barbár horda a halálbüntetést kezdje ezekkel a kopasz, bőrfejű aljas tetvekkel... akkor máris rájönnének, hogy mennyi Koppány keleti hordabélit kellene kardélre hányni, mit ahogyan azt István királyunk tette.”

Eltekintve a nyilvánvaló ténytől, mely szerint a fenti sorok írója nyelvünk helyesírásának babérkoszorús doktora, a szemfüles olvasó rögvest észlelhet bizonyos logikai bukfenceket. Felvetődik a kérdés, vajon ki lehet az a nemes ember, s egyben nagy tudású történész, aki szájára veszi Koppányt, és egyben saját királyának vindikálja Istvánt? Ha már itt tartunk, mindkét személy legitim uralkodója volt a királyságnak, ilyetén mindkettejüket a legnagyobb tisztelet illeti. Esetükben két princípium ütközött meg az isteni személyeken keresztül, s ez a leghatározottabban ellentétes a mai politikai csatározásokkal. Továbbá a Magyar Királyság a legdicsőségesebb és leghatalmasabb birodalmak közül való volt, különösen az idecitált korszak viszonylatában.

No de vissza a gyötrelemhez... Történelem tudásom foghíjas lenne? Akárhogy is töröm a fejem, de nem emlékszem világverő roma légiókra, sem bíborban született cigány királyokra a honfoglalás korából, megjegyzem egyéb korszakokból sem.

Ebből azonban ennyi is éppen elég. Ennél ugyanis sokkalta fontosabb szempontok megvilágítására ad lehetőséget ezen gondolatsor. Az archaikus viszonyokat szem előtt tartva az, hogy ki tarthat igényt a magyar megnevezésre viszonylag egyszerűen eldönthető kérdés. Elsősorban és kizárólagosan a mindenkori király, azonban ha ezen entitást nemzetfelettinek, s egyben individuum felettinek vesszük, mint ahogyan az is, akkor a magyar nemzet – gens hungarorum – a királyi család és a nemesség. A többiek pedig etnikumtól függetlenül a királyság lakosai. Minekutána jelen korunkra a vér csak kevéssé reprezentálja a szellemi nemességet, a nemzethez való tartozás kérdése megváltozott. Ma magyarnak lenni vállalás kérdése, ráadásul materialista szempontokból nézve igen kevéssé jövedelmező vállalás. A Szent István királyhoz tartozni kijelentés elsősorban az Istenhez tartozással egyenértékű, emberi szintekre interpretálva azonban azt jelenti, hogy az ember felveszi a magyarság keresztjét, és tűzön-vízen át kitart mellette. Továbbá, hogy saját nemzete érdekeiért föláldozza személyes törekvéseit, amennyiben azok ütköznek egymással.

Amint ezeket tisztáztuk a kezdeti sejtés bizonyossággá érlelődik: az MSZP Roma Tagozatának szóvivője nem tartozik a magyar nemzethez, hovatovább a „roma” néphez sem tartozhat. Az, amire alapozta kirohanását a cikk szerzője, a videofelvételek tanúsága szerint, hazugság. Mint ahogyan a személye is egy elhazudott, hamis egzisztencia. Szájába csontot adó gazdái érdekeiért elárulja saját népét, és egyben az ország nemzetét is, aminek testén élősködik. Amit folytat, az par excellance uszítás, gyűlölet keltés, acsarkodás, aljas ármánykodás. Aljas és egyben rendkívül ostoba. Az ilyen áruló ugyanis az ég világon senkinek sem kell. Egy ideig használják, nemzeteket és országokat tesznek tönkre ezen típus által, majd eldobják, mint egy használt WC papírt.

Személyesen a sorok írójának teszem fel a kérdést! Szerinted meddig fogsz kelleni kenyéradó gazdáidnak? Mit gondolsz, miként fognak majd veled bánni, amikor már nem lesz rád szükség, netán amikor már te leszel az ellenség?

A magyar nemzet testét láncokra verték, és ráuszítottak ösztönlényeket (vagy eloldozták láncaikat, részletkérdés). Ez nem rasszkérdés! Nyilvánvaló, etnikumtól függetlenül egyaránt terheli a felelősség ezen elaljasodott véglényeket. Az új „uralkodó elit”, helyesebben a hatalmat gyakorló réteg, minden lehetséges módon kaotizál, akadályozza a még ép lelkületű emberek védekezését, uszít és gyűlöl. Mindezt természetesen nem közvetlenül hajtja végre. Kitalált rendszerek, mesebeli világnézetek, önellentmondó szemléletek, helyi kiszolgáló lakájok és az emberi ostobaság révén. Amit sajnos az egyre inkább általánossá váló gyávaság, meghunyászkodás és a tudás igen alacsony foka tovább mérgesít. A helyi kiszolgáló cselédek, egyben minden érték árulói. A teljesség igénye nélkül ezen díszes társaság tagjai a színpadon tetszelgő, semmilyen valódi hatalmat nem birtokló politikusok; a pénzügyi „szakemberek”; a média lelküket eladott megmondói; a korrupt bíróságok; a fehér inges „üzletemberek”; a pitiáner bitangok...

Balogh Artúr: amikor a butaság tettvággyal párosul.

Az érzelmeiken keresztül meglovagolt, egymásra uszított különféle nemzetiségek pedig befejezik a nagy művet, ők sem maradnak adósak a pusztító úrnak. A felületesen, s elhamarkodottan ítélkező embereket pedig eszmék és szavak mögé sorakoztatják fel anélkül, hogy mélyebben elgondolkoznának azon, vajon milyen célt is szolgálnak igazán. Vajmi keveset számít a háttérből irányítóknak, hogy a nem-tudás, a szuggesztió, a megvesztegetés, a megfélemlítés, vagy ezek együttese útján érik el a hatalom gyakorlást.

A valódi törésvonal a bűnöző és a nem bűnöző, az építő és a romboló (Orosz Mihály Zoltán polgármester találó kifejezései), a szellemi és az állatias ösztön emberek között húzódik.

Gondolkozó „roma”, magyar, zsidó és bármilyen etnikumú vagy vallású honfitársaim! Ne dőljetek be az ármánykodóknak! Azzal, hogy titeket hergelnek, nem nektek akarnak jót. Mindent elpusztítanak ami érték és ezt az egység megrontása, a szétzilálás és az egymásra uszítás révén teszik.

Divide et impera! – Oszd meg és uralkodj! (Jelenleg: oszd meg és bitorolj!)

Jelen világunkban a szavak diametrális ellentétben vannak a mögöttes szándékokkal. Aki valóban embernek érzi magát, először gondolkozzon, másodszor tovább gondolkozzon és tanuljon és figyeljen, aztán értékelve tovább és tovább! Az értést nem lehet túlzásba vinni. Mert itt valóban a lét a tét...

Aquila

Fussatok bolondok!

A következő írás kivándorlásról szól és mellőzni fogja a bevett formákat. Itt nem szerepelnek statisztikai adatok, sem grafikonok, elnézőek sem leszünk. A gazdasági szempontot is mellőznénk, de pontosan e szemlélet túlburjánzása okozza az itt vizsgált problémát. Ez következmény, de minket az eredő érdekel, az elszabadult „menekülhetnék” oka. Kezdjük egy úgynevezett „Reggeli mese” című propaganda írással, ami a Népszabadságban jelent meg, Kácsor Zsolt kezének végterméke.

„Hatvankét éves vagyok, van egy fiam és egy unokám, illetve csak volt, mert a fiam és a felesége három évvel ezelőtt úgy döntött, hogy lelépnek innen. A lehető legmesszebbre mentek: Új-Zélandra. A fiamnak festő vállalkozása volt idehaza, nyolc dolgozója volt, de az egyik munkát nem fizették ki neki, s akkor becsődölt a cége. Az egyik megyeszékhelyen elvállalta egy nagyberuházás kifestését – ne írja le, hogy melyikét –, és nem utalták neki a munkabért. A fiam a saját pénzéből megvette az alapanyagot, fizette a szobafestőket, határidőre végzett, de a megrendelő nem fizetett. A fiam hiába nyújtotta be a számlát, a nagyvállalkozó arra hivatkozott, hogy neki is tartoznak. És nevetett! Azt mondta az a szemét paraszt a fiamnak nevetve, hogy ha Magyarországon mindenki megadná a tartozását, akkor padlóra kerülne a magyar gazdaság, mert a gazdaságot az tartja mozgásban, hogy mindenki mindenkinek tartozik. Az egyik ügyvéd azt mondta a fiamnak, hogy pereljen, mert aláírt szerződése van, egy másik ügyvéd azt mondta neki, ne pereljen, mert öt évbe is beletelik, mire a bíróság jogerősen kimondja, hogy neki van igaza. Végül a fiamnak elege lett, és egy napon azt mondta nekem, hogy ebből az országból elég volt. Ő soha többé nem akar egy olyan országban élni, ahol az elvégzett munkát nem fizetik ki, és még ki is nevetik érte, ha a jussát kéri. S akkor elszégyelltem magamat a hazám miatt. Képzelje el, én szégyelltem magamat érte, hogy ide szültem a fiamat. A feleségével elővették az unokám földgömbjét, megnézték rajta, hogy melyik az az ország, amelyik a legmesszebb van, s ahol beszélnek angolul, aztán idehaza eladtak és felszámoltak mindent, s elindultak négy bőrönddel. Ennek már három éve.”

Nézzük meg e történet mit mond, azt hogyan mondja, és mi a célja vele! Azt mondja, hogy teljesen jogos és érthető, ha itt hagyod ezt az országot, mivel a munkaadód gerinctelen, te pedig gerinces vagy. Úgy mondja, hogy szinte bárki beleképzelheti magát a „hősök” bőrébe, hiszen sokunkkal történt hasonló eset. A célja az, hogy aggályok nélkül hagyd itt a hazád, hiszen úgy sem tehetsz mást. Olyan ez a történet, mint a jó film, amely magával ragad, mintha csak rólam szólna! Ha belesétál az ember e csapdába kész a baj. Úgy szúrja szíven magát, hogy még csak nem is tud róla. Először azonosul a főhőssel, majd felébrednek benne ugyanazok az érzelmek, a harag az igazságtalan munkaadóval szemben. Megéli a csalódást és ugyanazt a tehetetlen érzést. Megmutatják neki a megoldást és bólint: hát tényleg nincs más út! Lehet, hogy azelőtt úgy gondolta, ő magyar ember, szeret itt élni és itt is kell élnie, de most már hajlik arra, hogy elfogadható, ha valaki menni akar. Remélem kiviláglik az ördögi módszer, ez különbözteti meg a baloldali médiát, a jobboldalitól. A baloldal manipulál érzésekkel, érzelmekkel, érzetekkel, vágyakkal, félelmekkel, a legkevésbé tudatos és így a legnehezebben uralható, de egyszersmind a legelementárisabb, legerősebb lelki tartalmakkal. A jobboldali média gondolkodásra sarkall, azt szeretné, hogy a tudat megelevenítő fénye minden sötét sarkot bevilágítson. Ez az írás is ezen dolgozik, nézzük hát meg, mit ír még a sötétség hírnöke, miként folytatódik a „mese”!

„Jól érzik magukat, soha többé nem akarnak hazajönni. A fiam alapított egy új vállalkozást, megélnek belőle, de azt mondják, nem a pénz a legfontosabb, hanem a stresszmentes élet. Nem idegesítik magukat, és amikor szóba hozom nekik, hogy mi folyik itthon, leállítanak. Nem akarják már tudni. A kisunokám ötéves, gyönyörűen beszél angolul, de nem hagyjuk, hogy a magyart elfelejtse, úgyhogy én is sokat mesélek neki szép, magyar meséket.

Igen, mesélek neki itthonról! Vénségemre megtanultam skype-olni, és minden este mesét mondok Danikának magyarul. Illetve reggelenként, mert Magyarország és Új-Zéland között tíz óra eltérés van, amikor én kelek, ők már fekszenek. Reggelente megcsinálom a kávét, bekapcsolom a számítógépet, előveszek egy mesekönyvet, és pontosan kilenc órakor felhívom skype-on a fiamékat. Ott akkor már este van, s Danika várja, hogy meséljek. 

Amikor meglát, már kiabál, hogy hej, mordézom adta, mit locsogsz, cinege húgom, mindjárt hátra kötöm a sarkadat! Ez Móra Ferenc meséje, az unokám egyik kedvence, már fejből tudom az egészet, úgy kezdődik, hogy Mackó bácsi alig törölte meg a száját ebéd után, kifeküdt a napra szundítani, s már éppen lecsukódott a szeme, mikor hallja, hogy két cinegemadár beszélget a feje fölött a bükkfaágon. 

Azt kérdi az egyik cinege, hogy csin-csin-csin-csincsere, mi az újság erre, mire mondja a másik, hogy nincs erre, nincs erre, nincs erre, ami van is, kicsit ér, kicsit ér, kicsit ér, medvén lovagol a sündisznócska. Amikor idáig érek, Danika már nagyon nevet Új-Zélandon, s kiabálja, hogy hej, mordézom adta, lánchordta, mit locsogsz?! 

Délelőtt fél tízre befejezem az esti mesét, mert akkor már Danika megy aludni, én meg csak bőgök itthon, mint a szamár, hogy talán sosem látom többet, de a kisunokám szerencsére ezt már nem hallja, mert a gépet mindig időben kikapcsolom.” 

Ennek a történetnek, csak vesztesei vannak, de ez nem látszik elsőre. Arról nem szól a fáma, hogy milyen örökre itt hagyni 25 éves barátságokat, a rokoni kapcsolatok szálait ilyen durván megmetszeni. Már a kiindulás beteges, miszerint a lehető legmesszebb akar menni innen. Ebből látszik az emocionális elragadtatás, bosszúra vágyik és nem látja, magával tol csak ki. Mehetne Németországba akár vagy bárhová Európában, ha több pénz kell, de mint tudjuk nem az esze dominál. Egyáltalán miért lényeges mindenképp vállalkozónak lenni, miért nem elég a beosztott szerep? Nem tetszik neki az alárendeltség, vagy nem futná mindenkinek okostelefonra?  Választhatná a tisztes szegénység útját, akkor lenne család, szülőföld, barátok, csak az igényeiknek és vágyaiknak kellene megálljt parancsolni. Bizonyosan okozna némi stresszt első körben, azt meg ő nem szereti. A baloldal 150 éve azt sulykolja, hogy a szegénység a bűn melegágya, lehet „hősünk” elhitte. Ez egy rosszhiszemű szuggesztió, amely ellentmond a tapasztalatnak, de még a logikának is. Aki rászorul másokra, mások önzetlenségére, az az ember ismeri az önzetlenség értékét. Hamar rájön, hogy amit adok, azt kapom, ahogyan nézek, az néz rám vissza. Önzetlenség és hála hamar egymásra találnak, mert egymásból lépnek ki. Liberálisék lelkivilága viszont mocskos, végső soron arra játszanak, hogy elfogadjuk végre, az ember valójában állat. Ha szegény és nincs mit enni neki, vagy gyermekének, szerintük a fajfenntartás érdekében bármire képes lesz. Az ókorban nem egy eset volt, hogy valaki azért halt éhen, hogy a méltósága, az adott szava, vagy az elvei ne szenvedjenek csorbát. Nem állat az ember, de elállatiasítani, lealjasítani le lehet, ez a szuggesztiók mértékétől és erejétől függ. Ezen ügyködik a modern világ, sőt ez maga a modern világ. A történet teljesen modern, minden lóg a levegőben, a történéseknek  – nincs valódi – csupán illuzórikus okuk van. Miként gondolhatja bárki, hogyha elmegy a pontból b pontba, avval/akkor bármi megoldód(hat)na. A saját lelkét magával viszi, amitől eddig szenvedett eztán is fog, csak a díszlet változik. Ez a megoldás valójában álmegoldás, mert ha meg akarná oldani problémáját, akkor a probléma eredőjéhez kellene eljutnia, de a meneküléssel még a lehetőségét is elvágja ennek. Nem véletlenül születik valaki egy adott nemzet tagjaként. Ezen a helyen, ezen a nyelven, ebben a közösségben képes csak kibontakozni emberként. A gond ott van, hogy aktuálisan ez a hely már nem az a hely, ez a nyelv nem az nyelv, és a közösség sem úgy magyar, hogy az valódi minőségeket jelenítene meg. Ha nem kutatja a múltat, az ott fellelhető értékeket, akkor nincs rá valódi oka, hogy itt éljen. Értéktelenség, értéksemlegesség mindenütt jelen van nyugaton a multikultinak köszönhetően, ha csak pénz kell, ott több van. Vannak olyanok, akik idegenlégióba mennek ki dolgozni azért, hogy évek múltán hazatérjenek megfelelő anyagi alappal. Számukra ez szükséges rossz, ebben nincs is kivetnivaló.

Visszatérve a történethez, Nagyi lelkivilága érthető, ő helyesen cselekszik, mégis  hiányzik a pozitív perspektíva, jövőkép, vagy megoldás. Pedig minden jó, ha jó a vége, egy mese befejezése nem lehet negatív, az csak lefelé taszítja az embert, a kilátástalanságba. Mi így fejeznénk be:

Egyszer aztán elfelejtettem kikapcsolni a gépet, ott pityeregtem előtte. Egy darabig hallgatták a szipogásomat, azután kikapcsolták a skype-ot. Szégyelltem magam, de nem volt már mit tenni. Aztán napokig nem jelentkeztek, ami nagyon rossz hatással volt rám, mert a kisunokám tartotta bennem a lelket, az életet. Úgy tűnt a fiam, vagy a felesége megharagudott a gyöngeségemért. Egy hétig enni sem volt kedvem, se erőm. Aztán egyszer kopogtattak. Csodálkoztam, hogy ki lehet kíváncsi egy ilyen haszontalan öreganyóra, biztos a postás... Odavánszorogtam, már dörömbölt. Kinyitottam, nagy fényesség, hát ők álltak ott! Emlékszem a fiam szavaira: Aggódtunk anyu, itt vagyunk mindannyian! Eddig is te tartottad bennünk a lelket és haza is te hoztál!

Patmosz

Ép lélekben ép test – néhány megjegyzés a testmozgás lényegéről

Korunk súlyos devianciáinak egyike a testiség helytelen megélése, ami a modern tudományok boszorkányságaival karöltve borzalmas eredményeket és emberi tragédiákat képes produkálni. Az alábbi írás e kortünet visszafordításához kíván néhány alapvető szempontot nyújtani. 

Még ha korunk meglehetősen szkeptikusan is kezel olyan fogalmakat (Isten, szellem, lélek), melyek egészen a legutóbbi időkig meghatározó jelentőséggel bírtak az emberek számára, a saját testét következetesen és odaadóan művelő nem mehet el amellett, hogy ezek közül legalábbis egyet, a lélek fogalmát, és annak testhez való viszonyát tüzetesebben megvizsgálja. Felmerül a kérdés ugyanis, hogy mi az értelme és lehet-e egyáltalán értelme a test széppé, csinossá, egészségessé, erőssé alakításának anélkül, hogy a minden ember által magában hordozott önképpel, azaz a lélekkel, mindezt szoros kapcsolatba hoznánk. Ám ha ez a kapcsolat nem is kerül mindig visszautasításra – hiszen köztudott, hogy sokak képesek hosszan tartó érzelmi válságba kerülni pár kiló felszedése miatt –, test és lélek viszonyának megfordítása, a fontosság tényleges áthelyezése egyikről a másikra, az esetek döntő többségében már teljesen elmarad. Ebben természetesen nincs semmi meglepő, a modern tudományok erőszakos törekvése annak bebizonyítására, hogy minden az egyszerű, szervetlen anyagból, az élettelenből származik, nem sok lehetőséget nyújt az ember számára ahhoz, hogy előítéletektől mentesen körülnézzen, s maga állapítsa meg viszonyát a világgal, mellyel s melyben születésétől fogva él. A gének, a kvarkok, a fehérjeláncok, stb. működésének beható tudóinak, a bonyolult kémiai és kvantumfizikai folyamatok részletekbe vesző ismerőinek köszönhetően az emberi figyelem mára olyan aprólékos mozzanatokra irányul, melyek teljes feledésbe száműztek egy olyan komplex egységet, melynek jelentőségére ugyanakkor nem lehet eléggé felhívni a figyelmet. Jelen írás arra tesz kísérletet, hogy ama eleven valóságnak, amit léleknek nevezünk, visszaadja az őt megillető pozíciót, valamint arra, hogy ennek révén rávilágítson a testmozgás valódibb és mélyebb értelmére.

Voltaképpen azok a misztikusnak tűnő, szellemes gondolatok, melyek szerint a test a lélek eltávozásával hét grammal könnyebb lenne, szentimentális okoskodások csupán, tudományoskodó magyarázatok valami olyasmire, ami a legkevésbé sem szorul bizonyításra. Az igazság az, hogy a lélek létezésére nem kell igazolást találnom, mert ez közvetlen tapasztalatom. A lélek ott van, amikor fájdalom vagy boldogság jelenik meg bennem, ott van, amikor gondolkozom, és ott van, amikor valamit akarok. A léleknek nincs súlya, nincs kiterjedése, vagyis a lélek: nem mérhető. Fiziológusok, behavioristák, pszichológusok reménytelen próbálkozásai a lélek igazolására azért mondott csődöt folyvást, mert azt mindenütt keresték, leszámítva valódi helyét, mely viszont nem térhez kötött. A lélek ugyanis nem valahol van, nem fellelhető, a lélek egyszerűen van, még pontosabban: vagyok. Lelkemben élem meg a tavaszi virágzást, a mindennapi sétát, a madárcsicsergést, egy szóval az egész világot, így amikor a lélek keresésére indulok, azt is már eleve lélekben élem meg. Az ember, bármiről szerezzen tudomást, azt csakis a lelkén keresztül teszi, ezért a cél nem az, hogy bebizonyítsuk létezését, sokkal inkább az, hogy megértsük létezését. Erre pedig azért van szükség, mert tulajdonképpen ez a kulcsa annak a kiegyensúlyozott és idilli életnek, amelyre oly sokan vágynak, de amelyet – saját benső életük ismeretének hiányában – oly kevesen érnek el.

A fent elmondottakból következően a testet is a lélek éli meg. A testet ért ingerek igazán a lelket érintik, az élményeket a lélek dolgozza fel, s azokat saját emlékeiben raktározza el. A világban ezért nincs, ami megkerülhetné a lélek körét, és végső soron nincs, ami ne a lélekre vonatkozna. Ekképpen minden, amit a testemmel teszek, lényegileg a lelkemmel teszem. Testem ápolása, megfelelő táplálása, erősítése: lelkem harmóniájának helyreállítását segíti elő. A testmozgást helyesen végző tehát soha sem testének jobbítására, hanem az ezen túlmutató, rejtettebb, ám annál fontosabb valóság nemes kiművelésére törekszik. Amíg ugyanis a lélek nem egészséges, zaklatottságnak, szorongásnak, gyűlöletnek alávetett, addig bármilyen testi eredmény a megviselt ember ideiglenes pótléka lehet csupán. Önigazolási törekvés és álarc. Kísérlet arra, hogy olyanoknak lássanak, amilyenek nem vagyunk, illetve hogy azt láttassuk magunkból, amilyennek látni akarnak, elfedve ezzel mindent, ami a bennünk lakozó isteni valónkra mutat rá. Kizárólag a külalak formálása ezért egyet jelent a lélek elhanyagolásával, s ezzel – bármilyen sokat is foglalkozzon testével –, voltaképpen az ember saját magát is elhanyagolja, hovatovább: elárulja. Hiszen, ha hiányzik az összhang, s ha ezen belül hiányzik a lélek elsőbbsége, hiányzik az ember is. Amit pedig maga után hagy így, nem más, mint a saját magában hordozott örök értékeket felismerni képtelen, ösztönei vezérelte állat.

Manapság teljesen általános, hogy kizárjuk lelkünket az edzésből. Mozgás közben heavy metal és diszkózene zakatol a fülünkben, a természettől elzárva, vastárcsák és személytelenséget sugárzó gépek közepette kilókról és centikről beszélgetünk, miközben nem győzünk oldalra pillantani és gondolatban csókot küldeni saját tükörképünknek. Éppen csak azzal nem foglalkozunk, amely nélkül magát az edzést sem élhetnénk meg. Nők és férfiak egyaránt hónapokat dolgoznak keményen, hogy olyan külsőt fabrikáljanak maguknak, melyért cserébe azt remélik, környezetük jobban elfogadja, több kedvességgel és megbecsüléssel ajándékozza meg őket, bele sem gondolván, hogy mások gondolatainak, érzéseinek, véleményeinek rabjai ők, amelyeknek olyan görcsösen próbálnak megfelelni, hogy saját természetes igényüknek, a benső békesség igenlésének, már nem jut idejük megfelelni.

Közhely, hogy az ember rohan. Rohan a munkába, a boltba, a gyerekért, de még aludni is rohan. Az iskolát minél hamarabb le akarja tudni, hogy aztán a munkát is minél hamarabb letudja, hogy aztán a nyugalmazás után leélhessen még pár évet viszonylag zavarmentesen. Az ember mindig ott akar lenni, ahol épp nincs, és mindig akkor, amely idő még nem jött el. Így a mozgásnak is mindig a végét várja. Csak az eredmény érdekli. Ebből kifolyólag nem hogy lelkét, de még testét sem jut ideje megfigyelni. Nem ismeri izmait, nem tudja azok, hogyan reagálnak a terhelésre, nem tudja, szervezete mit igényel és mit nem, mit bír és mit nem. Az egész folyamatból, mintha kimaradna. Nem arra utalok ezzel, hogy máris fitnesz szakértők sorát kellene felkutatni, sokkal inkább arra, hogy az ember sok mindenre rájöhet pusztán annak révén, hogy a benne végbemenő folyamatokat türelmesen szemléli. És ezzel nemcsak a mozgásnak, hanem saját magának is megadja azt a tiszteletet, melyre gyorsuló világunkban legtöbbünk – különben nagyon helytelenül – egyre kevesebb energiát fordít.

Megfigyelhető, hogy az ember általában jóra törekszik, céljai eredendően nem rossz szándékúak, ám eszközeit annál gyatrábban válogatja meg. A férfi törekvése, hogy biztonságot és erőt sugárzó, megingathatatlan támasza legyen szeretteinek, dicséretes, de kevésbé értékelhető, ha mindez csak a test síkján érvényesül. Mert ha a test erejéhez nem párosul a lélek tisztasága és elsőbbsége, tulajdonképpen egy szörnnyel van dolgunk. Egy szörnnyel, aki izmaitól megfosztottan, nem hogy más, de még saját maga támasza sem lehet, hiszen erejét kizárólag külsőleg birtokolja. Az állandó teljesítéskényszer pedig e problémát nem hogy megoldaná, inkább csak fokozza. A mind intézményesen, mind másokkal folytatott rivalizálás és versenyzés folyamatos terhe az egészségre káros és veszélyes szerek mértéktelen fogyasztásához vezetnek, melyek nem csak a test, de a lélek megmérgezésében is határozottan közreműködnek, így az ember nem hogy eloldódna, inkább még jobban belesüllyed abba testiségbe, amit aztán alávetetetten szolgál, annak megfelelő uralása helyett.

A nő oldaláról hasonló a helyzet. Ideális esetben szépsége és ápoltsága a férfi iránt való önzetlen odaadásának jelképe, ám legtöbbször belőle a finomra hangolt lélek, mely mentes az önmagával szembeni folyamatos elégedetlenségtől és egyfajta érzelmi elszegényesedéstől, hiányzik. Ekkor jelenik meg a bensőleg üres, magamutogató, állatias nő, aki a lelki síktól teljesen elzárva magát, a puszta testi odaadásban találja meg filléres boldogságát, szépségét pedig végül – mivel azt lelkében nem leli – természetellenes beavatkozásokkal próbálja megőrizni. (Hozzáteszem: hogy ilyen nők megjelennek, döntően a férfi tehető felelőssé. Amíg ugyanis példamutatása elmarad, a testiségen túlmutató, kifinomultabb igényeinek pedig nem enged teret, nem is várhat, és igazából nem is érdemel többet.)

Jellemző, hogy mindkét fél, mintegy utolsó mentsvárként azzal a testtel akar hódítani – köztudott különben, hogy sokan az edzőtermektől várják a segítséget párkapcsolati problémáikra –, amelynél jó esetben mind a kettő többet akar. De ha ez így van, felmerül a kérdés, miért nem lélekkel hódít az ember? Miért nem lelkének erejét kutatja a férfi, és miért nem lelkének szépségét virágoztatja a nő? Miért nem a lélek szilárdságát és boldogságát keressük elsősorban a test múlandó és önmagában értéktelen támasza helyett? A macsó izmok és a nyers szépség (vö. „jó nő”) mesterkélt hatni vágyása helyett miért nem kap helyet a férfi derűs, szellemben nyugvó határozottsága és a nő bájainak rejtőzködő, tiszteletteljes játékossága? És sorolhatnám…

Egy félreértést el akarok kerülni. Nem a külső szépség ellen török pálcát, nem is a mozgás vagy a modern tudományos eredmények némelyikének fontossága ellen. A hangsúly csupán azon van, hogy mindezek önmagukban nem adják meg a várt „sikert”. Hogy ez meglegyen, szükség van arra a benső, sajáttá tett attitűdre, amit fentebb vázoltam, és amit így lehetne összegezni:

Neked, ha önmagad valódi ismerője kívánsz lenni, a következőt ajánlom. Tégy úgy, hogy tested valóban lelked tükre legyen, és gyakorlóterep, lelked megmunkálásához. Tested oly nagy gonddal szeresd, mint amikor életedben legjobban szerettél. Tartsd becsben, figyelj rá és ápold, mert ez a jegy a Te lelkedhez, önnön lényegedhez, amely nélkül minden próbálkozás, mi életed egyensúlyát és harmóniáját célozza, hasztalan marad és hiábavaló.

A témáról bővebben és mélyebben olvasónk az Ars Naturae folyóiratban tájékozódhat:

http://arsnaturae.hu/folyoirat/5-8
http://bolt.filosz.hu/ars-naturae-5-8-szam

Angyal Mihály

 

Szabad wifi, láncravert lélek

A téma apropóját egy gimnáziumi házi feladat adta. Azt kapták az ifjak feladatul, hogy készítsenek egy profilt Rómeónak és Juliának, végül ismertessék őket össze Facebook-on. Egy jóérzésű embert rögtön kiver a víz, amikor ilyet hall, Shakespeare pedig forog a sírjában. A következőkben azt fogjuk vizsgálni, hogy miért és hogyan alakul ki a virtuális élet, mint vámpirizmus, különös tekintettel a Facebook világára.

Egy a Youtube-on is megtalálható interjúban, Allan Watt elmesél egy történetet a TV megjelenéséről, a saját szülőhelyén. „Emlékszem, hogy ilyen kicsi voltam, és a szüleim a helyi parkba vittek minden hétvégén. Útközben egymás után haladtunk el a sok pár mellett, akik szintén hozták ki a kölköket. Amikor kiértünk a parkba, ott mindig volt 1000-1500 pár a füvön, a völgyben. Ott került minden megvitatásra a helyi politikától, a nemzeti politikán át a szakszervezetekig. Mindenki vegyült mindenkivel, régi iskolatársakkal, stb. Ez a rendszer, ebben a formában, akkor már évszázadok óta működött. Az emberek kommunikáltak, igazi gondolatokat, érzéseket, amiket fontosnak tartottak a maguk szempontjából vagy a közösség szempontjából, szóval beszélgettek. Akkor amikor a TV megjelent nagyjából egy hónap telt bele, és utána lemehettem a parkba bármelyik hétvégén, és senki, de tényleg senki nem volt ott a völgyben. Szó szerint, egyik napról a másikra számolta fel azt a fajta szocializációt, azt a fajta interakciót az emberek között, és azt a tradíciót, amiről beszéltünk. Azt, hogy kicserélték nézőpontjaikat, elújságolták egymásnak a friss híreket, segítettek egymásnak, annak aki beteg volt, vagy bármi baja volt, mindenki segített a másikon. Attól kezdve, ha elmentél a hosszú-hosszú házsorok mellett, – és úgy hívták őket, hogy sorházak, mert összeértek és hosszú sort alkottak –, akkor este csak azt láttad, amint az a kékes színű fény villódzik az ablakokban. Ez volt a vége, a vége az igazi közösségeknek.”

Igazán drámai történet, és mindannyian megéltünk hasonlót a rádió, a tv vagy az internet elterjedésével. Balgaság lenne ám azt gondolni, hogy mindez spontán módon ment végbe. Angliában ekkor kormánytámogatással jutottak tv-hez, a legszegényebb családok is. Ebben az esetben két legyet ütnek egy csapásra, mert nem csak a készség vész el az egyéni gondolatok kialakítására és megosztására, hanem a tér utáni igény is, ahol organikus módon ez a folyamat végbemehetne. Okosan konstruált ördögi kör. Úgy vannak kialakítva a televízióban sugárzott műsorok, hogy mindenki megtalálhatja a kedvére valót. A manipulációt úgy valósítják meg, hogy nem az értelemre hatnak első sorban, hanem érzelmi szálakat pengetnek, vagy még ennél is mélyebben lévő lelki tartományra hatnak. Például nőkkel kapcsolatban a kötelességérzetre szoktak apellálni, vagy a felelősségérzetre a család és a gyermekek irányában. Óvni a gyereket a bacilusoktól, fertőzésektől, veszélyes helyektől és szituációktól. Olyan mértékben sulykolják, hogy ez rögeszmévé válhat. Így lesz pedánsan tisztaságmániás, hipochonder, vagy annyira félti a gyerekét, hogy belebetegszik, esetleg hisztérikus lesz. Márpedig amire a szemlélet irányul, az  megelevenedik. Ha mindig mindenütt bacilusokat lát, és fél is ezektől, akkor biztososan meg fog betegedni, mert amivel a tudat azonosul, azzá válik.

Férfiaknál jó példa a sport, ahol azonosulhatnak „hősökkel” és harci szituációkkal. A hétköznapi életben nincs már jelen olyan terület, sem lehetőség, amelyben ezt a – férfi lényétől elidegeníthetetlen – magatartásformát gyakorolhatná. Virtuálisan elégíti ki tehát ezt az igényt, sportközvetítések nézésével. Filmeknél a bevett módszer az, hogy dramatikus elemekkel elérik, azonosuljon a néző a szereplőkkel. A „hősök” jó célért küzdenek, mondjuk a világ megmentéséért. Hogy könnyen végbemenjen az azonosulás, a hős egy átlagember, aki véletlenek folytán lesz világmegmentő. Rögtön két szuggesztió. Az első az, hogy egy átlagemberből hős lehet. Mint említettük, igény van a harcra, a bizonyításra, de nincs meg a terület, sem a lehetőség erre. Az igény fokozott, mert már előzetesen azt sulykolták az emberbe, hogy „ő csupán egy porszem a világegyetemben”, óriási deficittel indul. Nincs hatalma a környezete felett, globálisan pedig főként nincs. Mégis vágyik a hatalomra és ezt a film megadja, virtuálisan.

A második szuggesztió a véletlen. Nem képes ilyen embert próbáló szituációt kialakítani az életben, passzivitása folytán. Adjuk hát meg neki, majd a véletlen elhozza. Mivel – többek között – magától a tv-nézéstől lesz passzív, ez újfent egy ördögi kör. Azért lesz passzív, mert a képernyő bámulása egyoldalú folyamat. Nem olyan, mint a való élet, nem élő valóság, ezért nem is lehet befolyásolni. Ebben az állapotban csak befogadás van, de nincs jelen az alakítás, hatás. Ide illik egy idézet Gerald Hüther neurobiológus professzortól: „De most hirtelen beköszöntött ez az új korszak. Egyre nehezebb lesz megérteni az okokat és okozatokat. Például, hogy miért is mozog a nyíl a képernyőn jobbra, ha mozgatjuk az egeret. Az értelmi összefüggésnek ez a hiánya azt eredményezi, hogy a gyerekeket egyszer csak nem fogja érdekelni a kauzalitás. Ez az emberi agy fejlődésének egyszerű konzekvenciája. Kvázi megtanulják, hogy a dolgokat a mögöttük rejlő értelem megragadása nélkül kell elfogadniuk.”

Egy ponton túl, azonban váltani kellett a tv-ről az internetre. Ennek az az oka, hogy egy bizonyos negatívum csak ideig-óráig életképes, idővel felébrednek ellenerők, és kialakul egyfajta immunitás az adott dolog (tv) ellenében. Emellett elérkezett az idő, a következő lépés megtételére lefelé, a kollektívumban való felold(ód)ásra és a tudat fényének kioltására. Mint szó volt róla a tv elsorvasztotta a valódi közösségeket, most az internet alulról szervezi őket újjá, minőség és mélység nélkül. Az interneten arctalanság uralkodik, nem kell személyesen kiállni a szavakért, nincs valódi tétje a kijelentéseknek. Hatalmas információáradat, ömlesztve. Található minőség, de olyan hatalmas mennyiségű szemét takarja el, hogy isteni csoda, ha az ember rátalál. A próbatétel és versenyszellem mellett, a valahová tartozni akarás is ős-szükséglete az embernek, ezt ma az internet pótolja. Olyannyira igaz ez, hogy kocsmákban emberek képesek társaságban is a telefonjukat nyomkodni, élvezve a wifi „jótékony hatásait”. Ugyancsak Allan Watt említi, hogy egyszerre töltötték fel a szórakozó helyeket televíziókkal, ez Magyarországon is így történt. A bömbölő, ordenáré zene mellett, egyként arra szolgál, hogy ne lehessen nyugodt eszmecserét folytatni. Sokakban felébredt az ellenállás, hát most a wifi sunnyog, furakszik.

Az internet ezerarcú negatívumait a Facebook képviseli legerősebben. Rengeteg lehetőség adódik itt a szétszóródásra. A már említett passzív állapot újfent megjelenik: görgetni-görgetni lefelé, bambulni a képekre, címszavakra.  Ez már a „szörfözést” is alulmúlja, mert ott lehet még jelen tudatos elem, a keresésben. Itt már csak szelekció folyik. Olyan, mint a spontán asszociációk világa, de itt a bambuló helyett asszociálnak, neki csak görgetnie kell.

A spontán asszociációkat a Heineken reklámok jól szemléltetik. Egy „szakállas jó pasi” megy a hajón és csak úgy spontán történnek vele a dolgok, de úgy, hogy az nagyon menőnek és „szinte tervezettnek” tűnik. Minden ügyeskedése látványos, sikerül. Nincs logika a történések közt, azok valamiért hibátlanul adódnak, végül mindenki ünnepli Jóskát, a szakállast. Valójában ez az ember fejében lejátszódó csapongó gondolkozás, ami uralatlan, irányítatlan. Ebben a reklámban, ennek az elveszett állapotnak a dicsőítése folyik, és érdemes körültekinteni, hogy milyen mértékben szaporodtak el a szakállas ifjak. A lányok furcsa mód vonzódni kezdenek az ilyenekhez, pedig eddig a metroszexuális hímlények voltak náluk terítéken. Kísértetiesen egyszerű játék ez, hiszen nincs védelem a szuggesztiók ellen, nincs tudatosság.

Vizsgáljuk meg, mire szolgál a tetszikezősdi! Alapvetően egyfajta sulykolása és szoktatása a demokráciának. Az a menő, aki több tetsziket kap. Így a hamis és amúgy sem létező demokrácia  elindul útjára a virtuális társadalomban. Már nemcsak a politikus prostituálja magát és akar nép-szerű lenni, hanem az egyes ember is mindent azért tesz, hogy tetsszen a tömegnek, azon a nívón, amivel az rendelkezik. Újra egy alantas módszert láthatunk. Az embernek azt a természetes vágyát lovagolja meg, miszerint szeretne versenyezni, sikerélményt szerezni. Emiatt annyira fontos a Facebook a gyerekeknek, különösen a lányoknak.

A Facebook egyébként elővételezi a „tökéletes demokráciát”. Ha a demokratikus elvet végigvisszük, oda jutunk, hogy mindenről, minden pillanatban szavazni kell. Agyrém, de mégis lehet ilyet látni, amikor emberek a létező leglényegtelenebb csepürágásaikat osztják meg, mások pedig ezt méltatják, szavaznak rá. Ha még ez nem volna elég, van itt még valami, az ördög a részletekben rejlik. Sok helyen nincs arra lehetőség, hogy az ember a nemtetszését kinyilváníthassa. Az engedelmes rózsaszín báránykáknak csak bólogatni szabad, lázadozni, fejet rázni nem. Ez egy olyan állapotot céloz, amit antidepresszánsok váltanak ki. Bíbor köd, az embernek minden jó, mert már semmi nem számít.

Keleti és nyugati ember mosolyának különbözősége egyébként itt érhető tetten. A keleti ember azért mosolyog, mert megnyugszik Isten akaratában, ami vele történik, ami őt éri nem véletlen következménye, hanem Isten akarata és célja van. Ez mégis egy aktív állapot, mert keresi Isten arcát a történésekben, hogy  mit mond neki az Úr. Keleti ember lényének legjavát adja a mosolyban, a nyugati ember üres, ezért mosolyog bárgyún, és jobb a békesség, csak konfliktus ne érje. Csakúgy véletlenül történnek vele a dolgok, nincs felsőbb értelme, sem tanulsága a tapasztaltaknak. Kínjában mosolyog, mert nem ért semmit, átadja magát a történéseknek. Majomból lett porszeme a világegyetemnek. Vigasztalan állapota ez a létezésnek, ám mégsem reménytelen, mert vissza lehet találni a rengetegből a tisztásra, ahogy a víz is visszavándorol a folyómederbe.

Olyan értéket kellene tulajdonítani a dolgoknak, amivel azok ténylegesen rendelkeznek, a modern élet vívmányai legfeljebb eszközök, de nem válhatnak céllá. A tv szemétre való, de az internettel kénytelenek vagyunk együtt élni, mert nélkülözhetetlenné tették. Aki szívből keresi az értékeset, mindenütt fellelheti, még az interneten is. „Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek.”

Patmosz

Ki hallotta meg a Magyar Hüperión hívószavát?

Sokszor feltettem magamnak a kérdést a megjelenése napján általában már a kezemben csücsülő Magyar Hüperión oldalait lapozgatva: tisztában van-e a jobboldalisággal így vagy úgy, többé vagy kevésbé nyíltan szimpatizáló magyar értelmiség e folyóirat páratlan jelentőségével? Ismerik-e egyáltalán e kiadványt, és ha igen, tudják-e, „mire megy ki a játék”? Van-e róla fogalmuk, hogy a Magyar Hüperión értük szól, és annak az eszmének a fenntartásáért, amit a hagyományellenes liberalizmus „értéksemlegességtől” poshadó világából kézzel-lábbal írtani próbál? Végül pedig

tudják-e, hogy rajtuk is igen sok múlik mind a jobboldali eszme, mind az ezt ismertető Magyar Hüperión életben maradása szempontjából?

Ezek a kérdések foglalkoztatnak most is, s közben félig boldogan, félig borongósan rápillantok a polcomon sorakozó, eddig megjelent nyolc számra. Öröm él bennem, hiszen megadatott, hogy kellemes megjelenését csodáljam, a lapok jellegzetes illatát szagoljam és a személyesen nem ismert, de a közös elvek miatt mégis barátként kezelt szerzők gondolatait olvassam. De gyanú él bennem a tekintetben, hogy más is képes ennyire sajátjának tekinteni ezt a minden tekintetben igényesen kivitelezett lapot. Nem azért, mintha olyan sokra tartanám teljesítményemet, ami a vásárlásban és az odafigyelő olvasásban összegezhető, hanem azért, mert nem érzem, hogy elegen észrevették volna:

egy szimbólum született meg Magyarországon. Az égi magasságokba törekvő magyar ember szimbóluma (Hüperión).

Egy ideális világ és az igaz eszmék harcosának képe. Egy szimbólum, aminek megvételével nemcsak fontos tanulmányok sorát kapjuk, hanem egy választást is hozunk. Választást, ami arra irányul, hogy kik akarunk lenni. Hétköznapiságba beleszürkült, programozott gépek, vagy egy letisztult valóság derűs, öntudatos és életteli lakói.

Sokan viszont csöndesek... túlságosan is csöndesek. Nem ismerik fel, hogy ez a választás akkor is ott lebeg előttük, ha nem akarják meglátni. Talán kishitűek, talán nem hisznek már jelszavakban és szimbólumokban. Megvenni egy kiadványt, elolvasni, és ha kell, kiállni érte. Ugyan mi változik tőle? Nos, a szimbólum olyan, mint a szilárd bástya a várban, sziget a tenger közepén, világítótorony az úton. Akkor is jelentőségteljes a megléte, ha az ember egyelőre nem tud róla. A Magyar Hüperión, ahogy meg is fogalmazza magáról, a hazai jobboldaliság egységteremtő fóruma. Támogatásával az egységet támogatjuk mind általános, mind személyes értelemben.

A jobboldalnak szüksége van olyan támaszokra vagy bázisokra, amelyek közös forrásként szolgálnak a magyarországi értékteremtés útján.

A folyóirat halk szerénységgel immáron harmadik éve rendületlenül erre a szerepre jelentkezik.

Horváth Róbert, a folyóirat főszerkesztője a következőképp fogalmaz nem csak egyszeri elolvasásra javallott bevezetőjében: „A háromhavonta megjelenő Magyar Hüperión folyóiratnak két fő célja van. Egyrészt publikációs lehetőséget kíván nyújtani a magyar értelmiség mindazon tagjainak, akik a jobboldaliság ideáját és nemzeti elkötelezettségüket nyíltan felvállalják. Összefogni, összefoglalni és bemutatni akarja a jobboldali beállítottságú nemzeti értelmiség alkotásait, kutatási eredményeit, színvonalasan kidolgozott gondolatait. Másrészt lefektetni kívánja egy jellegzetesen magyar szellemi út alapjait. Ezt részben azon elképzelések mentén teszi, amelyekről – némileg homályos és irodalmi módon – Hamvas Béla írt A magyar Hüperion című könyvében. Olyan magyar útról van szó, amely figyelembe veszi, tiszteli és képviseli a magyarság keresztény és kereszténység előtti hagyományait, de nem zárja magát azok keretei közé.”

Noha megnyilvánulásában csöndes és alázatos, tartalmában rendkívül magabiztos és lényegre törő, céljában megingathatatlan folyóiratról van szó. Hasonlatos a régi korok mestereihez, akik csak ritkán szóltak, de akkor úgy, hogy beszédeikkel szinte hegyeket mozgattak. Nem úgy, mint a csicsás és terjengős, megalkuvó és lényeglátásból felmentett, fél-, ál- és ellenjobboldali lapok, melyek a demagóg szóbűvöleten túl semmi igazi értékkel nem szolgálnak.

Remélem, eljön az idő, amikor minél többen meglátják a Magyar Hüperión nemcsak kulturális, hanem szimbolikus jelentőségét is. Ez kulcsmomentum egy egészséges és nagyobb méreteket öltő jobboldali közösség kialakításához. Mert ugyan mi más nyújthatna még ilyen elemekben gazdag táptalajt a valódi társadalmi emelkedéshez? Akármilyen messzire tekintettem, nem találtam még egy alkalmas fórumot a feladatra.

Angyal Mihály

Köszöntő

Szerkesztőségünk állásfoglalása szerint eleve csak jobboldali kultúra létezik. A jobboldal azonos mindazzal, amit az igazi értékekkel, tudatos szellemi építkezéssel, renddel, tradícióval, az emberi világ megnemesítésével hozhatunk kapcsolatba. Kultúrát, vagyis ez emberi szellem megművelését csak az képviselheti, aki a hiteles források révén elsajátított tudást fáradhatatlan harciassággal védelmezi és érvényesíti egy fénytelibb valóság megalkotása érdekében.

A jelen blog a társadalmi, kulturális és politikai jelenségek jobboldali elemzésén túl fontos könyvek, filmek, zenék, példaképek ismertetésére és ahol kell, kritikájára vállalkozik. Emellett fórumként is kíván szolgálni mindazok számára, akik éles eszű és tiszta szívből szóló gondolataikkal szeretnének hozzájárulni a valódi hazai értékteremtéshez és értékőrzéshez.

Hamvas Bélát idézve nyitjuk szellemi fórumunkat: „Az egyetlen mű a megváltás.”