A mai magyar társadalom rétegződése nemzeti nézőpontból
Többször volt már
alkalmunk arra, hogy legalább futólag megjegyezzük: milyen szomorú a nemzeti
„oldal” kifejezés. A védekezésbe szorulás elfogadása mellett azt mutatja, hogy
a mai magyar társadalomban létezik egy másik oldal,
amely nem nemzeti. Huszonöt évvel az internacionalista kommunizmus-szocializmus
bukása után emberek sokasága él ebben a hazában, sőt hallatja szavát fontos
kérdésekben, akiknek a magyarság egyáltalán nem fontos. Nem érdeklik
kifejezetten magyar témák, majdnem semmilyen eszmeiséget és értéket nem hordoz
számukra a magyarság fogalma. Az érdeklődés hiánya a nemzeti kérdések iránt
általános, nemzetközi jelenség. Ma Németországban, Oroszországban és bárhol
másutt is nagy azok száma, akik a nem nemzeti
dolgok iránt nagyobb érdeklődést tanúsítanak, mint a kifejezetten nemzetiek
iránt. Például egy született német, orosz vagy angol esetében egyelőre azonban
elképzelhetetlen, hogy semennyire ne érdekelje a nemzete, túl a jelen
történésein, vagyis múltja, érdemei, sajátosságai stb. Magyarországon viszont
nemcsak elképzelhető ez, hanem olyannyira létezik, hogy külön oldalt képez, és
– világviszonylatban egyedülálló jelenségként – itt kimondottan magyarellenes törekvések is vannak, nagy befolyási
körrel bíró nemzetellenes erők.
Azonban ne nagyoljuk
el a helyzetet, ne mélyítsük tovább a társadalom jelenleg legnagyobb
törésvonalát, ne gondolkozzunk pusztán a nemzeti és nem nemzeti kettősségben.
Ezt azért sem tehetjük meg, mivel más európai esetekhez hasonlóan,
Magyarországon van egy számottevő társadalmi réteg, amely kimondottan
ugyan nem nemzeti – nem tartozik a nemzeti oldalhoz –, de alkalomadtán
tanúbizonyságot tesz magyarságáról, ergo nem
tekinthető kifejezetten magyarellenesnek. E réteg nem ismerte fel az
állásfoglalás fontosságát, a megvallás jelentőségét, a kimondás súlyát és benső
perspektíváit, de legalább nem nemzetellenes. A kimondottan
nemzeti érzelműek mellett beszélhetünk tehát nem
kimondottan nemzetiekről is.
Tulajdonképpen négy
társadalmi-politikai réteget különböztethetünk meg. Az első az úgynevezett
nemzeti oldal, a kimondottan nemzeti érzelműek rétege, amely magyarságát
nyíltan és büszkén megvallja. A második a nem kimondottan nemzeti, de mégsem
nemzetellenes emberek köre. A harmadik az explicite, megnyilatkozva is
magyarelleneseké. A negyedik réteget azok alkotják, akik kimondva nem
magyarellenesek ugyan, mégis azok.
A magyarsághoz való
viszony honi helyzetét tovább árnyalja, hogy szót kell ejteni egyindirekt vagy közvetett magyarellenességről. Ez az
imént említett negyedik – egyre inkább társadalmi réteget képező – típus egy
részét takarja. A kimondás szintjén nemzetiekről van szó, de annyira harsányak,
hogy bizonyítják a régi igazságot: a kimondás, a beszéd nem minden. Teljesen
felelőtlenül teszik ezt, megannyi túlzással, öntúlértékeléssel, amikkel ártanak
a magyarságnak.
Kétségtelen, hogy a
mai világban a nemzeti erők általános kulturális és politikai pozitívumot
képviselnek a nem nemzeti erőkhöz képest (Így nem értünk
egyet például Alekszandr Dugin azon kijelentésével, hogy „a nemzetállamok kora lejárt”.), ezért a
nemzeti elkötelezettség felvállalása fontos és perspektivikus. A magyar –
generálisan, karakteriálisan, tipológiailag nézve – másként civilizált, mint a
legtöbb nyugat-európai, de sajátos és jelentős kultúrája van, amelynek
köszönhetően őrzi függetlenségét, önállóságát és viszonylagos szabadságát. Még nem annyira konformista, nem annyira kényelmes, nem annyira
átlagos, mint az euro-amerikai világpolgár. Fel kell azonban
ismernünk, hogy a kimondottan nemzeti erők nem képviseltek mindig pozitívumot.
A 19–20., sőt a 18. században számos példát találunk arra, hogy a nemzetellenes
erők hogyan mozgósították saját céljaik érdekében a nemzeti erőket. Elegendő
csupán a jakobinizmusra, a „gulyáskommunizmusra” vagy a
szocializmus-kommunizmus más, „nemzeti, de mégsem nemzeti” változataira
gondolnunk. Vajon ez a taktika mára teljesen eltűnt, megszűnt volna? Nem
hisszük. Tényleg minden esetben pozitívumot képviselnek a nemzeti erők? A
nemzetibb stratégiájú és retorikájú szabadkőműves páholyok (például a Grand
Lodge) esetében is? Bizonyosak vagyunk abban, hogy nem. Az imént említett
közvetett magyarellenesség esetében is arról van szó, hogy olyan befolyásolt,
harsány és túlzó módon képviseli a magyarságot, a vélt és a valós nemzeti
értékeket, amivel végül árt annak.
Szóhasználat: irányulás, milyenség, mibenlét
Az úgynevezett
nemzeti oldal szomorú valóságának érzékeltetése után térjünk írásunk
voltaképpeni témájára. Néhányan úgy gondolják, hogy a terminológiai kérdések
nem fontosak. Pedig az, hogy ki milyen fogalmakat használ, vagy éppen nem
használ, nemcsak szóhasználati kérdés. Jóval több és fontosabb a tudományos
pontosságnál is. Az ember hovatartozását, irányulásait, milyenségét és
mibenlétét fejezi ki. Minden fogalomhasználat mögött szemlélet, meghatározott
szemlélési mód áll, ahogy minden ellenszenves fogalom mögött is, ezért a
fogalmak tudatos használata, valamint a rossz, hibás szóhasználat javítása a
szemléleti hibák korrekcióját is jelentheti, minőségi emelkedést hozva magával.
Az alábbiakban hét
fogalom használatát vizsgáljuk meg. Továbbra is elfogadjuk a „Ne bántsd a
magyart” erkölcsi minimumát, s visszautasítjuk a magyarság kigúnyolását,
érdemei és sajátos minőségei jelentőségének aláásását (ami kevés más néppel
történik). Nem fogadjuk el azonban a siránkozást, sem a múltra, sem a jelenre
vonatkozó sajnáltatást, ahogy azt a hozzáállást sem, hogy semmilyen
önvizsgálatot nem kell tartanunk, semmilyen önkritikát nem kell gyakorolnunk,
mert minden, ami magyar, eleve jó, és minden, ami önvizsgálatra, önkritikára
késztet, az eleve rossz és nem magyar. Mindez szörnyű, káros, romboló
hozzáállás. A magyarság jelenkori újra önmagára-találásának, újbóli
kibontakozásának gátja, az indirekt magyarellenesség kútfője. Nem siránkozni
kell a „bántásunkon”, indokolatlanul örülni és
elköteleződni a nemzeti „oldalnak”, szomorkodni vagy gyűlölködni a
magyarellenességgel szemben, magunkat pedig túlértékelni, hanem gondolkozni, a
saját házunk táján körülnézni, annak jobbítása és felemelése érdekében.
Többen úgy vélik
például, hogy ha csak magyar szavakat használunk, azzal minden, vagy legalábbis
sok minden rendben lesz. Halvány fogalmuk sincs arról, hogy mennyi „magyar” szó
nyelvújítás korabeli: egy szabadkőműves Kazinczy és társai alkotása. Arra sem
gondolnak, hogy a számukra ellenszenves „idegen” szavakon, ellenszenveiken
keresztül mennyire könnyen manipulálhatók, alacsonyabb értelmi szinten
tarthatók. Az ellenségnek csupán a gyűlöletet kell elérnie bizonyos kifejezési
módokkal kapcsolatban, hogy az ő malmára hajtsák a vizet.
Ideológia
Nemzeti érzelmű
körökben is gyakran találkozhatunk azzal a nézettel, hogy nincs szükség
semmiféle ideológiára, hiszen a 20. század folyamán elegünk lett a
„fasizmusból” és a kommunizmusból. Először is, nemzeti nézőpontból ezek nem
egyenértékű ideológiák. Szinte összehasonlítani sem lehet a kommunizmus
nemzetpolitikáját a jobboldali(bb) rezsimek nemzeti elkötelezettségével. Az
előbbi teljesen pragmatikus, taktikai és álságos volt. Bárhogy próbálják elhitetni
a totalitárius rendszerek közötti egyenlőség képletét, a kommunizmus csupán
időbeni dominanciája és áldozataira vonatkozó számadatok tekintetében sem
vethető össze a nácizmussal (A kommunizmus
emberáldozatainak száma százmillió körüli.), s különösen nem a
fasizmussal vagy a hungarizmussal. Másodszor, ezek politikai-társadalmi
ideológiák, márpedig nem csupán ilyenek lehetségesek, nem csak politikai
ideológiák léteznek (Lásd a huszadik század művészeti és
filozófiai „izmusait”.).
Az ideológia kerek perec
elvetésével a benne rejlő személyes távlatokat, benső lehetőségeket is
elutasítja az úgynevezett nemzeti oldal számtalan képviselője. Roppant módon
kedvez a liberálisok és a baloldal ama stratégiájának, amit az
ideológiamentesség ideológiájának nevezhetünk. Az ideológiamentesség ugyanis
burkolt ideológia. Ennek elterjesztése volt a 20. század második felének egyik
legördögibb tette: elhitetni, hogy minden ideológia rossz, és hogy van
ideológiamentesség. Pedig nincs, természeténél fogva nem lehet teljesen elvek
nélküli, ideológiátlan ember. Aki ellenzi az ideológiákat, és az
ideológiamentességet vallja, sőt azt követeli meg másoktól, maga is egy ki nem
mondott, ideológiaként el nem ismert, szubtilis ideológiát követ. Az ilyen
embert, bármilyen legyen a magyarsághoz való viszonya, leterítette a
liberálisok és a baloldal talán legnagyobb hatású fegyvere. Elhitte, hogy az
ideológia csupán az úttörők tizenkét pontjához hasonló, pártkönyv szagú,
programpontszerű valami lehet, aminek semmi, áttételes köze sincs Platón
ideáihoz és a későbbi idealizmusokhoz. Nem ismerte fel, hogy az ideológia
érvényének tagadása ma az elvek, a kimondott értékek tagadását szolgálja,
amelyek mentén – bármennyire elnagyoltak is legyenek ideológiai változataikban
– az emberi életet élni érdemes és szükséges, amelyek nélkül az élet kaotikus
és alacsonyrendű lesz, pontosan olyan, mint napjaink általánosságban ideológia
nélküli, mégis materialista élete (hogy a szubtilis ideológiák más létező
formáiról és következményeiről most ne beszéljünk)
Valójában az
ideológia – mivel nem csupán politikai – kapcsolatban áll azzal, amit
világnézetnek, létszemléletnek vagy egyszerűen csak szemléletnek, rátekintési
módnak, nézőpontnak vagy szemlélődésnek (consideratio,
meditatio, contemplatio) hívunk, noha az utóbbiak túlságosan
leegyszerűsített, szisztematizált változata. Az ember, normálisan nem élhet ideológia nélkül, kimondott és megvallott
alapelvek nélkül. A szellemi élet nem más, mint ezek betartása, elmélyítése,
hajlékonnyá, merevség és dogmatizmus nélkülivé tétele.
Az ideológia csupán
visszatükröződése mindennek, de látnunk kell, hogy minek a visszatükröződése: az igazság alkalmazásaié. Az ideológia mindannak elvi
szinten való alkalmazása, amit az igazságból felfogtunk. Amikor Szent Anzelm
1093-ban akarata ellenére Canterbury érseke lett, nem kezdett másba, mint
érvényesíteni próbálta az írásaiban addig kidolgozott alapelveket. Pontosan ez
az ideológia szerepe: nem valami gyűlöletes dolog, hanem alkalmazásra és
érvényesítésére váró elvek köre, amelyhez az „elveket a
gyakorlatban minden áttétel nélkül érvényesíteni törekvő magatartást”
kell kapcsolnunk, mint Szent Anzelm is tette. Egy valódi államférfi nem pusztán
ideologikus és taktikus-számító, amikor Isten nevét, vagy bármely más
tradicionális princípiumot, amilyen például a békesség, politikájában
megjeleníti (nemcsak egy beszédében, hanem tetteiben és rendelkezéseiben is).
És ilyesmiben állt minden politikus eredeti, hagyományos küldetése is, ami a
tág értelemben vett ideológiától nyilvánvalóan nem választható el. Valahány
szavazatnál többet ér a megfelelő elvek megtalálása, majd érvényesítése és
alkalmazása, bármilyen szűk körben. Ez viszont kapcsolatban áll az
ideológiával, akkor is, ha minden ideológiát utálnunk kellene (kivéve az
ideológiamentességet és más szubtilis ideológiákat).
Az úgynevezett
nemzetiek berzenkedése az ideológiával szemben a posztmodernekhez hasonlóvá
teszi őket. Nemcsak megtévesztésen alapuló és buta, de káros is a nemzet
szempontjából. Természetesen nem kell elfogadnunk mindent, ami ideologikus és
teoretikus. E jogos meglátásból azonban nem következik valamennyi ideológia
elutasítása. Azért sem, mert az ideológiák, mivel az emberek benső
irányulásaiból következnek, érdekesebbek a mindennapi életnél.
Birodalom
Sokszor hallhatunk
olyat, hogy szovjet „birodalom”, amerikai „birodalom”. Gyakran elhangzik a
nemzeti „oldalon”, hogy hazánkat történelme során birodalmi függései „tették
tönkre” (Nyugat-Európától a mongolokon és a törökökön át a Habsburgokig, és
tovább). A legkevésbé sem becsüljük alá nemzetünk történelmi megpróbáltatásait,
mindez összességében azonban nagyon felületes. Főként azért, mert az
elhangzottak nem azonos értékű birodalmak, a Szovjetunió és az USA esetében
pedig határozottan és könnyen vitatni lehet, hogy egyáltalán birodalmakról
lenne szó. Nem létezett olyan, hogy szovjet birodalom, ahogy nincs amerikai
birodalom sem. Az EU szintén nem birodalom. Úgy
tűnik, ez az egész szóhasználati jelenség a kommunista-szocialista rendszer
„imperialista” retorikájának hatásait szenvedi el. A birodalom ugyanis nem
pusztán földrajzi-kiterjedésbeli kategória. Attól, hogy valami nagy területeket
ölel fel, még nem birodalom. A valódi birodalmak nemcsak egyesítő és
szabályozó, hanem spirituális funkciót töltöttek be. Mindenfajta
történelmi-politikai ellentéten túl megállapítható: valami vagy hagyományhű
birodalom, vagy nem birodalom. Megint nem csak terminológiai kérdésről van szó.
Önmagában a birodalom szó használatát vitatni merő okoskodás lenne. A probléma
az, hogy a kifejezés kizárólag negatív alkalmazása valami fontosat és tragikust
jelez. A nemzeti oldalon sem ismerik már, hogy a magyarsághoz – eredetileg és
normálisan – elidegeníthetetlenül hozzátartoztak a birodalmi törekvések. A 10.
század után sajátos formában élt tovább a magyar alkatban a birodalmiság, a
birodalmi lelkület. Nagyjából lemondtunk a hódításról, a területi-fizikai
terjeszkedésről, de nem mondtunk le arról, amit a hódítás a maga lényegi
értelmében jelent: a benső hódításról, a területünkön belül élő népek
egyesítéséről, azok szabályozásáról és szellemi-vallási felemelésükről. Több
helyütt meglátták, leírták, hogy a ligetek és a kertek országa lettünk, vagyunk.
Egyfajta sziget, éspedig egy mélységi, medencei sziget. Azonban a kertek és a
szigetek maguk is birodalmak – birodalmak kicsiben. Mentesítettük magunkat a
külső hódítás, a terjeszkedés és az elnyomás vádja alól (olyannyira, hogy az
utóbbira talán túlságosan is érzékennyé váltunk). De a medencei sziget, a
ligetek és a kertek szűkülő keretei között tovább folytattuk a velünk született
birodalmi törekvéseket. Bejövő népeket integráltunk, sőt behívtuk őket, és úgy
is integráltuk. Egyesítettünk, szabályoztunk, amilyen magasan álltunk, olyan
magasba emeltünk más, itt élő népeket, nemzetiségeket. Azt mondják, a sokak
által – jó Ég tudja, miért – gyűlölt Monarchia időszakában olyan nemzetiségi
politikánk volt, amilyenről ma is csak álmodhatnak. És korábban is így volt ez
már. Erdélyben paradicsomi békében élt egymással magyar, székely és szász, mint
szép álmainkban. Ahogy később a svábokkal is éltünk, élünk. Ez a saját keretek
közötti, kicsiny birodalmiság az, amely pozitív
– nem csupán politikai szükségszerűségekben gondolkozó – választ adhat más
birodalmak felé való elköteleződéseinkre is, amelyek a Szovjetunió esetét
megelőzően nem jelentettek olyan fokú autonómiavesztést, mint a legtöbben
állítják. Sajnos, már az úgynevezett nemzeti oldal sem érti mindezt.
Multikulturalizmus
Megdöbbentően
hangozhat, a történelmi igazság jegyében mégis ki kell mondani, hogy a
magyarság nemcsak a Monarchia ideje alatt, hanem korábbi vándorlásai során is
multikulturális, többkultúrájú körülmények között élt. Ez azonban alapvetően
mást jelent, mint napjaink multikulturalizmusa. Az előbbi esetben a
multikulturalizmus deskriptív, leíró értelemben vetődik fel, az utóbbiban
normatíve. A multikulturalizmus ma egy ideológia, egy a maga ideológiai voltát
megint csak leplező, szubtilis ideológia, amely a törvénykezésig és a
társadalmi létig lehatóan hatást gyakorol, bevándorlási gondokat, szemléleti,
értékrendbeli és egyéb problémákat szülve.
Aki minden kultúrát
„tisztel” (nem tudom, hogy ebben az összefüggésben pontosan mit jelent ez) vagy
minden tradíciót követni akar, az egy kultúrát sem fog igazán tisztelni (jól
ismerve azt) és egy hagyományt sem fog valóban követni. A sokaságnak nem
önmagában van az értéke, hanem abban, aminek a sokasága. Korábban azt állítottuk, hogy a világ jelenlegi kulturális-politikai erőterében a
nemzeti erők egy általános pozitívumot képviselnek. Éppen azért igaz ez, mert
legalább egy kultúra és egy vallás tényleges tiszteletére
és követésére motiválnak (amennyire politikai-ideológiai eszközökkel ez
egyáltalán lehetséges). A multikulturalizmus mint
ideológiai norma ezzel szemben felold a magáért való sokaságban és
színességben, a névleges kultúra és tisztelet semmijében. Mint egy szerzőnk
megfogalmazta, „pusztán a multikulturalizmus ideológiai
alapján állva” semmire nem mehetünk, fogunk menni, sőt rosszabb lesz
a helyzetünk.
Ha komolyan veszi
magát, a nemzeti „oldalnak” tudatában kell lennie a multikulturalizmus deskriptív
és normatív változata közötti különbségeknek. Annak, hogy multikulturalizmus
nemcsak normatív, burkoltan ideológiai értelemben létezik, hanem egyszerűen
jelenségként, mint leírható körülvevőség is. Az utóbbira pozitív válaszokat
kell adni, mert a szó puszta gyűlölete, a gunyoros „multikultival” együtt nem
teszi lehetővé, hogy a nemzet érdekeit a mai körülmények közepette megfelelően
képviselje, például komoly külügye, diplomáciája vagy valláspolitikája legyen.
Globalizmus kontra univerzalitás
A globalizáció nevű
szubtilis ideológiában az a legvisszataszítóbb, hogy szinte semmi köze nincs a
nevéhez: a (föld)gömbszerű teljességhez. Ez egy totálisan technokrata,
anyagias, egybemosó és feloldó törekvés, amit sokkal jobban kifejez a
mondializmus (kb. világiság), s valamelyest jobban a planetarizmus megjelölés.
Ennél már csak a kozmopolitizmus (vö. kozmosz) undorítóbb és álságosabb.
Azonban nem kevésbé
hátborzongató, hogy a nemzeti erők annyira gyűlölik e szavakat, hogy közben a
valódi globalitás és univerzalitás igényéről is teljesen lemondanak. Nem a
kifejezések és mögöttük megfigyelhető irányulás hamisságára figyelnek, feltárva
azokat, hanem egyszerűen utálkoznak. De mitől lenne tényleges a nemzeti oldal
pozitívabb és értékesebb volta a globalizáció ocsmányul egyneműsítő erőihez
képest, ha a nemzeti érzelműek is lemondanak a teljességre törekvésről, a
valódi globalitásról, csak ők nemzeti magányba menekülve? Hogy képviselhetné a
nemzeti oldal ily módon nemzeti érdekeinket például az egyre növekvő súlyú geopolitika
terén? Felállna, és azt mondaná, hogy a geopolitika egy hülyeség, mert nem
magyarok találták ki, miközben legalább száz éve országok sorsát döntik el ezen
és hasonló diszciplínák révén?
A teljességről való
lemondás, az univerzalitás minden tekintetbeni visszautasítása, valamint a
szavakkal szembeni puszta ellenszenv külön-külön is több mint rossz vicc.
A „spirituális internacionalizmus” agyréme
Ezt a szóösszetételt
csupán néhány ember, egy szűk kör használja, vádlón, de érdemes foglalkozni
vele, mert jellemző felfogásbeli, szemléleti tévedések mutathatók ki rajta
keresztül is. Két eltérő síkot, a szellemi törekvést és egy levitézlett
baloldali sajátosságot mos egybe, ami eleve gyanússá, mondvacsinálttá teszi.
Azt sugallja: minden ember internacionalista lenne, aki más vallásokkal,
szellemi tradíciókkal foglalkozik a sajátján (értsd: a születése szerintin, az
országáén) kívül. Tehát csak nemzeti dolgokkal foglalkozhatunk; ha mást
teszünk, idegenszívűek vagyunk. Ez a hozzáállás a vég egy másik arca a globalizmus
mellett. Pontosabban: ez lenne a vég, mivel mindenki – a „spirituális
internacionalizmus” vádját megfogalmazók is – bőven foglalkozik nem nemzeti
témákkal. Amennyiben megalkotói komolyan veszik a kifejezést, Dzsingisz kánt is
internacionalistának tekinthetik, hiszen 1206-ban törvénybe foglalta, hogy a „jó tanokat hirdető” keresztények, buddhisták,
muszlimok és taoisták egyaránt szabadon terjeszthetik tanításaikat, ha
imádkoznak érte és a birodalmáért. E hozzáállást állítólag a hunoktól örökölte,
vagyis Szántai Lajos és társai szerint a hunok ugyancsak „spirituális
internacionalisták” voltak, hasonlóan a szkíta eredetű pártusokhoz, valamint a
kusán birodalomhoz. De nem kell ilyen messzire mennünk. Internacionalista lett
volna Géza fejedelem is, hiszen azt mondta: „Elég nagy úr
vagyok ahhoz, hogy két istennek is szolgáljak” (a kereszténységre és
az ősibb magyar hitre utalva). Hasonlóképpen „spirituális internacionalista”
lett volna a kunokat eltérő hitében támogató Kun László, valamint az 1568-as
tordai országgyűlés, amely Európában először foglalta írásba a szabad
vallásgyakorlás elvét. Tényleg agyrémről van szó, vagy puszta viszálykodásról,
egy eltérő szellemi irányvonallal való rivalizálásról, vagy mindkettőről.
Elitek és álelitek
Sokadik aggasztó
jelenség a nemzeti oldal averziója az elitizmus minden
formájával szemben. Azt nagyon is értjük, hogy napjaink „elitjeit” – olyanokat,
akik csak a politikai vagy a gazdasági „elit” körébe utalhatók – miért tekinti
fajankóknak, vagy egyenesen rossz szándékú, manipuláló, önző egoistáknak. Az
azonban rejtély, hogy ezek mitől képeznének valódi elitet, és hogy miért nem
fontos az elitizmus semennyire, vagyis miért kellene lemondani a tényleges
elitről pusztán azért, mert egyes politikusok, bankárok, üzletemberek és akárkik
szeretik magukat így nevezni? Mindez tényleg rejtélyes – de baljós módon az.
Könnyebb ugyanis megint a szavazatok számában, a mennyiségben és a
vakszerencsében bízni, mint megpróbálni kiemelkedőnek lenni (függetlenül a sok
önjelölttől, aki magát elitnek tartja). Ez utóbbi azt is jelenti, hogy nem
akarunk vezérelméket a magyarságnak, sőt, azt akarjuk, hogy vezetettség nélküli
legyen, hogy esetleges, véletlenszerű, vagy ami ugyanaz, „híres ember” vezetői
legyenek. Hogy ne legyenek valóban kiemelkedő személyiségei, szellemi
tekintélyei, és hogy a mégis létező vezetői és tekintélyei ne kiemelkedő
szellemi emberek legyenek. Egyenesen ördöginek nevezhető, hogy az önjelölt
„kiemelkedők” és az elbukott történelmi elitek miatt ma már lemondanak egy
saját, nemzeti, valódi elit felemelkedésékek a lehetőségéről, hovatovább minden
tömegen és szakmaiságon túli tekintélyről. Úgy tűnik, ez szintén a
kommunizmus-szocializmus negatív örökségeinek körébe tartozik (a
nem-gondolkozás legújabb formái mellett). A történelemben a valódi elitek egy
idő után láthatatlanságba vonultak, mert már nem fogadták be őket. Az álelitek
bizonyos tekintetben mindig a harsány láthatóságban születnek, ám nem abból.
Létezik egy negatív láthatatlanság is (ahogy a titoktartás gyűlölete mellett
egy negatív titkolózás is). Akik látható formában a tömegeket néhány évszázada
feltüzelték, álelitek voltak, amit az is mutat, hogy magukra hagyván a
tömegeket, később a láthatatlanságból szipolyozták azokat. Egyáltalán nem
állnak a nemzetek és a tömegek pártján (szerintünk nem is álltak soha). A
fajankóknak megengedik ugyan, hogy elitnek nevezzék magukat, ám a legfőbb
álelit láthatatlanságba burkolózik. Mára kétségtelenül és jogosan elegünk lett
a történelem nagy konspirátoraiból, szürke eminenciásaiból és manipulátoraiból.
De csak akkor tehetünk és teszünk ellenük, ha hiszünk a valódi elitben. Ez az
álelittel való szembemenetel az elit szükségességének újabb pontja, a nemzet
szellemi felemelésének említett igénye mellett.
Ezotéria
Ez az utolsó itt
vizsgált és általában tévesen értelmezett fogalom megint felesleges
okoskodásnak tűnhet, mégis lényeges. A nemzeti „oldal” általában elutasítja a
liberalizmussal összefüggésbe hozott ezoterizmust vagy (borzalmas szóalakkal
élve) ezoterikát. Különösen keresztény része – akár katolikus, akár protestáns.
Idáig rendben is lenne, ha nem állna fenn két nehezítő körülmény. Az egyik,
hogy az úgynevezett nemzeti oldalt számos olyan ember is alkotja, aki nem
keresztény, és okkultista, sőt New Age
módszerekkel, tanokkal szimpatizál. A másik nehezítő körülmény, hogy az
ezotéria – amely nem azonos az (ideológiai)
ezoterizmussal és az ezoterikával – teljesen tradicionális, tehát nem modern
kategória. Szó szerinti jelentése: bensőbb, a bensőbbel összefüggésben álló.
Totálisan és nagy hangon elutasítani az ezotériát így nemcsak azt jelenti, hogy
kizárólag mások kezébe adjuk, hanem azt is, hogy lemondunk a legbensőbb
kereszténységről, például a misztikáról, az ikonológiai és liturgikus
szimbolikáról, mindarról, ami a kereszténység benseje, és abból ma is
életgyakorlattá tehető. Minden vallásnak van egy mélységi valósága, vagyis nem
minden, ami ezoterikus, modern. Tehát eredeti értelemben az ezotéria egyáltalán
nem valami okkultizmushoz és New Age-hez hasonló
dolog. Ha nem lenne ilyen „dimenziója”, nem létezne muszlim ezoterizmus
(szúfizmus), nem létezne államvallássá nem lett taoizmus, egyáltalán nem
léteznének centrális metafizikai igazságok, bizonyos szimbolizmusok és
gyakorlatrendszerek. A valláskutatás, ha nem is hangsúlyozza mindenki, régóta
ismeri az ezotéria pozitív és fontos fogalmát, függetlenül a tájékozatlan és
félrevezetett nagyközönségtől. Az ezotéria, ismételjük meg, így egyszerűen a
vallások bensőbb, bensőséges valóságát és megélését jelenti, vagyis semmilyen
köze nincs modern dolgokhoz, okkultizmushoz, a külső vallásgyakorlás
elhanyagolásához stb. Így nem kellene kerek perec elutasítani az ezotériát
nemzeti nézőpontból sem. Ez ugyanis a kereszténység bensőbb, mélységi
átélésének elutasítását is jelenti, megint a könnyebb út választását,
törekvéshiányt.
Megjelent: Magyar Hüperión, III. évfolyam, 2. szám,
222–230. o.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése