Kulturális szemle: Magyar Krónika

MAGYAR KRÓNIKA

Közéleti és kulturális havilap

1. és 2. szám (Budapest, 2014, Magyar Krónika Kft.)

„Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,

S az agg föld tán vendéghajat veszen,

Virágok bársonyába öltözik.

Üvegszemén a fagy fölengedend,

S illattal elkendőzött arcain

Jókedvet és ifjuságot hazud:

Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,

Hová tevé boldogtalan fiait?”

Vörösmarty Mihály: Előszó, 1850–51

E havilap első száma idén júniusban, a második júliusban jelent meg. A liberális sajtóban már előzetesen számtalan támadást kapott, többek között tolakodó „fideszessége”, külleme (nagyalakú, költséges kivitelű képes újság) és a Kerényi Imre botrányos levelében előirányozottak, például erőltetett hurrá-optimista stílusa miatt. Említették még az innen-onnan összeollózott, le nem hivatkozott képanyagot és a koncepció hiányát is. Természetesen epébe mártott billentyűzettel megírva, saját „szabadelvűségükben” tobzódva. Lényegbevágó kritikát, elemzést egyetlenegyet sem lehet olvasni a témában. Nemhogy nehéztüzet nem nyitottak rá, de még tűzijátéknak sem nevezhetők a kritikák, mert megint a szokásos fennhéjázó cinizmus, romboló szándék és rosszindulat árad belőlük, fontos meglátások nélkül.

Kíséreljük meg most saját nézőpontunkból értékelni a kiadványt. Először a lap szellemiségéről kell beszélnünk. Éppen ez a legkifogásolhatóbb benne. Nem az, hogy nyíltan felvállalja a Fidesz elképzeléseinek és tetteinek támogatását, a propagandisztikus hangvételig elmenve, mert ennek felhánytorgatása következetlenség lenne részünkről. Nem hiszünk ugyanis a „független médiában”, és a legkevésbé sem tartjuk kifogásolandónak a hovatartozás nyílt deklarálását és képviseletét. De a mód, ahogyan ezt a Magyar Krónikábanmegvalósítani vélik, már annál inkább kívánnivalót hagy maga után. Sajnos, szellemiségről nem is beszélhetünk, hiszen ilyen jellegű írások meg sem jelentek a lapban. Tudjuk, széles rétegeket megcélzó kiadvány, de éppen az lehetne jelentősége a megjelenésének, hogy e közegbe valódi értékeket olt, továbbgondolható ideákat, egy lapos polgári értékrenden túl. Ezzel szemben korunk válságteli voltát letagadva, figyelmen kívül hagyva, nem vizsgálva akar előremutató lenni, az utóbbi évek bizonyos, merőben praktikus eredményeinek szerénytelen bemutatásával és egy lapos„intellektus” konformista fitogtatásával. Ez nem szellemiség. Legfeljebb üres propaganda. A lapot olvasva minduntalan a szocialista realista „művészet” pirospozsgás, izomtól duzzadó, a jövőbe derűs arccal tekintő alakjai jutnak eszünkbe. Minden írás „pozitív” témákról szól, a szerzők egytől egyig mosolyognak a képeken, a cikkek utolsó bekezdése kötelezően és erőltetetten optimista. Ez a törekvés például Kerényi – „legyünk a továbbiakban is tehetségesek… Jöjjön a siker!” – szösszeneteiben, és Bencsik Gábor főszerkesztői beköszöntőiben – „mert az élet akkor is szép, ha a felhők alja a földig ér” – Hamvas Hoppy Lőrincét megszégyenítő mélységekig jut, előrehaladott demenciában szenvedő olvasótábort feltételezve. Az sem szellemiség, hogy a keresztény értékek képviseletét odavetett, méltatlan környezetbe helyezett Biblia-idézetekkel, irodalmársággal (Bayer) és lapos moralizálással tekintik elintézettnek, gondosan ügyelve arra, hogy a mérleg serpenyője azért mégse billenjen semerre (Bencsik Gábor kötelező holokauszt-írásai, Orbán Viktor bocsánatkérése a magyarság nevében, egy cigány festő életművének bemutatása, a Magyarországon élő kínai közösség kiszolgálása stb.). Nincsenek valódi elemzések, elmélyült írások, egy-két ritka kivételtől eltekintve (mint például az etikus gazdaságról, a nem pozitivista agykutatásról és a környezetvédelemről szóló tanulmányok). Általában véve lebecsülik az olvasót, az írások színvonala hullámzó, az egész kiadvány nincs felépítve, nem lehet tudni, hogy tartalmilag kinek szól. Tarlós István szerint – aki meglepő módon Várkonyi Nándorról írt – a „különleges műveltség és polgári gondolkodás kedvelőinek”, nyílván, mert magát ilyennek tartja. Ugyanakkor helye van itt a futballrajongó írónak, a sokaknak szimpatikus, ám valójában semmitmondó „híres embereknek”, a tarhonyafőzés rejtelmeinek, a kínai életvezetési tanácsoknak, a divatrovatnak, az interaktív gyermekjátékok tájékoztató jellegű, nem kritikai bemutatásának, és még sorolhatnánk. S hogy mindez miért lehetséges egyetlen kiadvány keretein belül, arra Kerényi Imre toborzó levele adja meg a választ: „Csak kikalapált gazdálkodás és kicsiszolt forma segítségével épülhet szellemi templom, melynek oltárain minden szerző a maga legjobb liturgiáját mutatja be. Tetszés szerinti tartalommal, alcímmel és terjedelemben.”

Nem vagyunk hívei az állandó „szabadkőművesezésnek”, de a jelképhasználat nyíltsága ez esetben megdöbbentő. Abban pedig biztosak vagyunk, hogy ebbe a „templomba” mi nem akarunk és nem is fogunk belépni. Mert ez egy modern, eklektikus stílusú építmény, melynek ráadásul lefelejtették a tornyát, belső tereiben pedig egymás mellé dobálták a régiségeket és a használhatatlan, hamar széteső berendezési tárgyakat. Sajnálatos, mert az értéktelenek így csak tompítják az értékesek fényét. Nem szabad elhallgatnunk, hogy a két számban fellelhető karakán politikai üzenet is (az „Erkölcsi erő” című beszéd a másodikban), hagyományos értékőrző szándék (ünnepek bemutatása, a család, a házasság fontossága, a néphagyományok, a huszárhagyomány – ugyan hazai képviselőiről nem véve tudomást! –, nemzeti szimbólumaink fontossága, történelmi események felelevenítése, régi mesterségek mai művelői). Mindezt azonban kioltják olyan skandalumok, mint például Jordán Tamás facebookról átvett felszólítása, hogy „október 23-a politikamentes népünnep legyen”, Kiss Rigó László azon kijelentése, hogy a választások megnyerése a keresztény konfirmációval egyenértékű, vagy a lap számos, a legkevésbé sem jó irányba orientáló írása. Mindez egy tetszetős, összefércelt, divatosnak lenni kívánó köntösbe csomagolva, amit a koronázási palásttal próbálnak legitimálni, tele sajtó- és tipográfiai hibával. Kérdés: minek a modern forma – többnyire csupán kétoldalas cikkterjedelem, képekkel együtt –, ha nincs markáns többlettartalom, amit népszerűsítene? Csak nem arról van-e szó, hogy a szerkesztőknek, a kiadónak és a támogatónak is fontos mindaz, ami tartalomtól függetlenül „korszerű”? 

Talán ha a Fidesz nem akarná magát túlreprezentálni, ha nem akarna ennyi, neki fontosnak látszó érdekcsoportot és réteget kiszolgálni, ha nem önző és ravasz lakájokat, hanem intelligens embereket bízna meg a lap szerkesztésével, sikerülne olyan kiadványt létrehozni, ami a mai magyar sajtókínálat fölé emelkedne, értékőrző és értékeket felmutató szerepet betöltve. De hát nem hallgatnak a jó magyar mondásra: egy fenékkel két lovat nem lehet megülni (nemhogy egy egész ménest).

Király Liliom

Megjelent: Magyar Hüperión 2. évfolyam 3. szám