A hagyomány sápadt visszfényének nyomában: Peter Bjärgö zenéjéről

Tél van. Süvít a fagyos szél. Arcodat szurkálják a nagy szemű, megvadult hópelyhek. Bakancsod alatt ropog a pocsolya jege. A környéken néhány kósza, lélektelen nevetést hallasz, s még látod a város elárvult fényeit. A sötétbe tartasz. Tanúd – önmagadon kívül – csak a megsebzett ég hideg és távoli sóhaja.

Egyedül vagy. Rettentően egyedül. Fáj ez a magány. De valahogy mégis akarod. Közben átugrasz a városszéli, utolsó telek kerítésén, hogy tovább menetelj az egyre sűrűsödő hórétegen. Hiányzik valami. Nem tudod, mi az, de nincs meg, és már igen régóta nincs meg. Mardossa a szívedet.

A kopasz fák némán figyelik vándorutad. A mozdulatlan és személytelen táj valahogy sokkal megértőbb, mint az örömöt színlelő, nyüzsgő embertömeg. A leghosszabb éjszakák következnek. Ilyen a világunk is. Mint a tél leghosszabb éjszakái. Az áldó Nap visszavonult égi birodalmába – talán örökre. Mi pedig vérzünk az elszakítottságtól. Sötétség takarja be a szíveket, mert a világ elveszítette kincsét.

Letörsz egy vastagabb, félig leszakadt ágat, támasznak az utadhoz, s közben arra gondolsz, mennyire szereted a komor időt, az esőt, a ködöt és a sötét, nehéz felhőket, s a jéghideg napok elől házukba menekülő, ijedt emberek látványát. Felszabadulás látnod, ahogy az őszi zápor lemossa arcukról az álszent mosolyt. Ahogy egy pillanatra – ha nem is többre – szembesülnek a válsággal, ami szakadatlanul emészti a lelkeket. Te ezt érzed percről-percre, amibe ők éppen csak belekóstoltak. Haldoklik a világ, és te már igazából születésedtől fogva tudod ezt.

A távolban egy régi épület romjai hevernek. Leomlott, hó ostromolta téglák mindenütt. Az életnek már csak emlékét őrzik. Akárcsak az ember. Hamu és könny – ez alkotja ma. Van még, aki legalább siratni tudja azt az ismeretlen világot, amiből öntudatlanul száműzte magát? A szellem megtört és szilánkokra hullott az undok fekete föld mezején.

Akkor nincs boldogság? Te ezt még nem tudhatod. De abban biztos lehetsz, hogy ha van is, akkor ez kell hozzá. Az elhagyatottság hidegének érzése és a bölcsesség elkorhadt fáinak keserű látványa. Annak tudata, hogy nekünk csupán az égbe vezető csigalépcső egy-egy kiszakadt deszkája maradt. Annak ismerete, hogy a mai világ minden fényűzése és hazugsága mögött üres és értéktelen. A végtelen és igazi fény hátrahagyott, utolsó nyomait csak ezután keresheted...

Angyal Mihály