82
oldal (H. n., 2015, Medio Kiadó)
Az
Új Forrás folyóirat 2008. decemberi számában írtuk, hogy a „rendszerváltozás utáni magyar kulturális
élet nagy skandaluma [Hamvas] életművének »irodalmiasítása«”. Sokak
szépíróvá fokozták le őt, s hozzáállásuk a közvéleményig hatolt. Olyasmi
részévé lett, amit maga „merő
irodalomnak” nevezett. Ez úgy történhetett, hogy mindenekelőtt írónak
kezdték tekinteni, kevéssé foglalkoztak vele mint gondolkodóval: azzal, hogy
döntően miket tanított, milyen gondolati irányzatok és szerzők hatása alatt
állt, hogy önként és alapvetően milyen eszméket közvetített, és mikor is
hatalmas életművén belül.
E régi meglátás, fenntartva, nem gátol
meg bennünket abban, hogy most a szépírói, irodalmi érzékkel és tehetséggel megáldott
Hamvas Bélával foglalkozzunk. A Karneválon
kívül már nemcsak az utolsó regényeivel (Szilveszter.
Bizonyos tekintetben. Ugyanis [életműkiadás 2. kötet]) rendelkezünk, hanem
néhány éve a Karnevál zsenialitásához
vezető utat is jobban láthatjuk: az Ördöngösök
regény (életműkiadás 28. kötet) és a
Nehéz nem szatírát írni kötet irodalmi műveinek (életműkiadás 29. kötet)
megjelenése révén. Hamvas szépírói technikái hátterének megértéséhez a Művészeti írások I–II. (életműkiadás
26–27. kötet) is hozzájárul. Röviden, 2014 óta számos pozitívum történt a
Hamvas-kiadásban szépirodalmi szempontból, de a tekintetben is, hogy irodalmi
törekvéseit tágabb és eredeti összefüggésben láthassuk.
A
Litai (Imádságok) nem az életműkiadás részeként, hanem önállóan jelent meg.
Már korábban léteztek párhuzamosan megjelenő kisebb kiadványok (például Rudolf
Kassner: A három birodalom), ez
azonban valóságos könyvészeti remek. Hamvas rövid, 26+2 oldalas kéziratának
reprodukcióját tartalmazza, melyet ő maga, sajátkezűleg, kis füzetté állított
össze. Magában foglalja a kézirat betűszedését és egy utószót is.
Mindezeknél fontosabb, hogy az írás a
fent említett regényektől eltérő szépírót mutat. Amíg az Ördöngösök, a Nehéz nem
szatírát írni, a Karnevál, a Szilveszter, a Bizonyos tekintetben és az Ugyanis
modern, több vonatkozásban posztmodern irodalmi művek – pusztán stiláris és
írástechnikai értelemben véve az utóbbi kifejezést –, addig a Litai klasszikus irodalmi mű.
Klasszikus olyan értelemben, mint például Hölderlin prózája. A kísérőtanulmány
szerzője az általunk nem ismert korai versekhez valamint a Bruchstück című kései íráshoz hasonlítja, A magyar Hüperion „levélformában
írott, költői ihletésű és sodrású ritmikus prózája” mellett. Kétségtelen
tehát, hogy a „szépíró Hamvasnak” klasszikus
jellegű irodalmi művei is vannak, miközben gondolati hátterük sokszor ugyanaz,
mint posztmodern jellegű irodalmi műveinek.
A
Litai esetében a szellemiség szintén látványosan klasszikus. Annak
ellenére, hogy „egy személyes konfliktus
szülötte. (…) megszólítás és tisztázás szándékával fogalmazta meg, mégpedig
második feleségéhez, Kemény Katalinhoz fordulva, a kettejük közt támadt
feszültség és távolság oldására”, Hamvas itt mindent tradicionális elvekhez
kapcsol, a legnagyobb irodalmi intenzitás közepette azokra vezet vissza. Nem
csupán formában, hanem átélésben, valóságosan felemelkedve a princípiumokhoz,
mintegy magával emelve az életet.
Legalább a kézirat 4. oldaláig úgy
gondolhatjuk, hogy nem is emberi szerelemről van szó, hanem arról, amit Istenszerelemnek
mondanak. Igeként, „Szó Úrként”
kontemplálja Istent, de a lírai próza későbbi szerelmi intenzitása ugyancsak
olyan, hogy nem tudjuk pontosan eldönteni: emberi nőhöz szól-e, vagy – minden
különösebb szándékoltság és kétértelműség nélkül – a nőhöz és Istenhez. Természetesen vannak többé-kevésbé egyértelműen
beazonosítható személyes részek, azonban ezek is olyan gondolati kontextusokban
jelennek meg, amilyen az én és a Te, a bent és a kint, a testiség és a
testetlenség, a van és a nincs, a nyom és a nyomtalan, avagy a maszk, a „más”
és a „puszta van” metafizikai problémái.
Az egészben nem a személyes és a
személyfeletti, az egyéni és az Isten iránti szerelem kibogozása érdekes, hanem
ahogy ezek összekapcsolódnak egy
egyszerre lírai és metafizikai intenzitásban.
Hogy az Istenszerelem felvetése nem
túlságosan merész – habár a konkrét emberi szerelemmel együtt mindig kérdéses
–, az is mutathatja, hogy a 10. kéziratoldalon megjelenik a „Legszebb Szűz” témája. Később a nő
vansággal és sokasággal való összekapcsolása történik (19–23. l.), de ezek sem
didaktikus részek, nem pszichológiai igazságokat állapítanak meg: „rajtad keresztül / jöttem s rajtad
keresztül jutottam ilyen tájra / és ismét rajtad keresztül más-más világba, /
varázsba, magamnak hitt magamba, / ami más volt.” „Rajtad keresztül ment ki Ádám az Édenből / és rajtad keresztül fog
visszatérni oda, / ami több, mint a Paradicsom?”
Hamvas szemlélete meghatározó módon
monisztikus, a nem-kettősség jegyében áll, amire eddig kevéssé figyeltek. A
poétikusság, a líra, az irodalmiság alapvetően és döntően e tapasztaláshoz
vezető eszközök voltak számára, akkor is, ha szükségszerűen engedett formai
csábításoknak, amelyekkel különféle esztétikai örömöket okoz nekünk.
Az
Imádságok (vagy Kérések) utolsó
lapjain azt kéri a szeretett nőtől, hogy
„Kapu” legyen (24. l.). Mert jaj annak a nőnek, aki nem Kapu, aki nem tud
Kapu lenni s átereszteni; de „százszoros
jaj / annak [a férfinak], aki előtted vonakodva megáll / s nem lép be sehová s
ácsororog s nem mer belépni, kilépni / oda.” Ám azt is kéri, hogy a nő ne
csak „Kapu”, hanem a kapuk Kapuja, az „Utolsó” legyen, több mint kapu: „Valaki” (23–26. l.). Íme a női
minőséget jól ismerő, nem-dualista Hamvas:
„És mondd, hol az utolsó, amin túl már / nincs több, és mondd, te kapu, eljössz
velem / úgy, hogy nem leszel többet Bejárat, hanem: Valaki? / Te vagy a Szent
Kapu? Az utolsó? Az, amelyik / megindúl majd és velem jön? Vajon kapuja / vagy
önmagadnak is? Vagy csak úgy, hogy / te vagy az, de magadon át nem jöhetsz
velem? / (…) mondd, jössz velem kapu? Lehet?”
Mindezek után mellékes, de megjegyzem,
már Darabos Pál észrevette, hogy 1939, a
Litai születésének éve, döntő jelentőségű Hamvas spirituális útja
tekintetében. Várkonyi Nándornak és Gulyás Pálnak írt leveleiből is látható,
hogy ekkortájt hagyta maga mögött a „szép
új pogány-görög heroikus magatartást”, és fordult a személyes istenhit s
egy tradicionálisabb vallásosság felé. A vizsgált műből kitűnik, már ekkor
foglalkoztatta a megnyilvánulás misztériuma, az isteni személyesség, miként az
is, hogy a személyes Istent egyáltalán nem szokványos, naiv módon képzelte el.
E változást, habár még nem tudunk eleget
róla, a Litai jelzi, olyan gyönyörű –
irodalmi – formában, ahol a megnyilvánulás valamiképpen a megnyilvánulatlant
erősíti. (Akkor is, ha a személyes, a megnyilvánult doktrinális értelemben a
személyfelettiből, a megnyilvánulatlanból következik.)
H. R.
Magyar Hüperión (Budapest) 5. évfolyam (2017. tavasz) 1. sz. 112–115. o.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése