2015. május 17., vasárnap

Fussatok bolondok!



A következő írás kivándorlásról szól és mellőzni fogja a bevett formákat. Itt nem szerepelnek statisztikai adatok, sem grafikonok, elnézőek sem leszünk. A gazdasági szempontot is mellőznénk, de pontosan e szemlélet túlburjánzása okozza az itt vizsgált problémát. Ez következmény, de minket az eredő érdekel, az elszabadult „menekülhetnék” oka. Kezdjük egy úgynevezett „Reggeli mese” című propaganda írással, ami a Népszabadságban jelent meg, Kácsor Zsolt kezének végterméke.

„Hatvankét éves vagyok, van egy fiam és egy unokám, illetve csak volt, mert a fiam és a felesége három évvel ezelőtt úgy döntött, hogy lelépnek innen. A lehető legmesszebbre mentek: Új-Zélandra. A fiamnak festő vállalkozása volt idehaza, nyolc dolgozója volt, de az egyik munkát nem fizették ki neki, s akkor becsődölt a cége. Az egyik megyeszékhelyen elvállalta egy nagyberuházás kifestését – ne írja le, hogy melyikét –, és nem utalták neki a munkabért. A fiam a saját pénzéből megvette az alapanyagot, fizette a szobafestőket, határidőre végzett, de a megrendelő nem fizetett. A fiam hiába nyújtotta be a számlát, a nagyvállalkozó arra hivatkozott, hogy neki is tartoznak. És nevetett! Azt mondta az a szemét paraszt a fiamnak nevetve, hogy ha Magyarországon mindenki megadná a tartozását, akkor padlóra kerülne a magyar gazdaság, mert a gazdaságot az tartja mozgásban, hogy mindenki mindenkinek tartozik. Az egyik ügyvéd azt mondta a fiamnak, hogy pereljen, mert aláírt szerződése van, egy másik ügyvéd azt mondta neki, ne pereljen, mert öt évbe is beletelik, mire a bíróság jogerősen kimondja, hogy neki van igaza. Végül a fiamnak elege lett, és egy napon azt mondta nekem, hogy ebből az országból elég volt. Ő soha többé nem akar egy olyan országban élni, ahol az elvégzett munkát nem fizetik ki, és még ki is nevetik érte, ha a jussát kéri. S akkor elszégyelltem magamat a hazám miatt. Képzelje el, én szégyelltem magamat érte, hogy ide szültem a fiamat. A feleségével elővették az unokám földgömbjét, megnézték rajta, hogy melyik az az ország, amelyik a legmesszebb van, s ahol beszélnek angolul, aztán idehaza eladtak és felszámoltak mindent, s elindultak négy bőrönddel. Ennek már három éve.”

Nézzük meg e történet mit mond, azt hogyan mondja, és mi a célja vele! Azt mondja, hogy teljesen jogos és érthető, ha itt hagyod ezt az országot, mivel a munkaadód gerinctelen, te pedig gerinces vagy. Úgy mondja, hogy szinte bárki beleképzelheti magát a „hősök” bőrébe, hiszen sokunkkal történt hasonló eset. A célja az, hogy aggályok nélkül hagyd itt a hazád, hiszen úgy sem tehetsz mást. Olyan ez a történet, mint a jó film, amely magával ragad, mintha csak rólam szólna! Ha belesétál az ember e csapdába kész a baj. Úgy szúrja szíven magát, hogy még csak nem is tud róla. Először azonosul a főhőssel, majd felébrednek benne ugyanazok az érzelmek, a harag az igazságtalan munkaadóval szemben. Megéli a csalódást és ugyanazt a tehetetlen érzést. Megmutatják neki a megoldást és bólint: hát tényleg nincs más út! Lehet, hogy azelőtt úgy gondolta, ő magyar ember, szeret itt élni és itt is kell élnie, de most már hajlik arra, hogy elfogadható, ha valaki menni akar. Remélem kiviláglik az ördögi módszer, ez különbözteti meg a baloldali médiát, a jobboldalitól. A baloldal manipulál érzésekkel, érzelmekkel, érzetekkel, vágyakkal, félelmekkel, a legkevésbé tudatos és így a legnehezebben uralható, de egyszersmind a legelementárisabb, legerősebb lelki tartalmakkal. A jobboldali média gondolkodásra sarkall, azt szeretné, hogy a tudat megelevenítő fénye minden sötét sarkot bevilágítson. Ez az írás is ezen dolgozik, nézzük hát meg, mit ír még a sötétség hírnöke, miként folytatódik a „mese”!

„Jól érzik magukat, soha többé nem akarnak hazajönni. A fiam alapított egy új vállalkozást, megélnek belőle, de azt mondják, nem a pénz a legfontosabb, hanem a stresszmentes élet. Nem idegesítik magukat, és amikor szóba hozom nekik, hogy mi folyik itthon, leállítanak. Nem akarják már tudni. A kisunokám ötéves, gyönyörűen beszél angolul, de nem hagyjuk, hogy a magyart elfelejtse, úgyhogy én is sokat mesélek neki szép, magyar meséket.

Igen, mesélek neki itthonról! Vénségemre megtanultam skype-olni, és minden este mesét mondok Danikának magyarul. Illetve reggelenként, mert Magyarország és Új-Zéland között tíz óra eltérés van, amikor én kelek, ők már fekszenek. Reggelente megcsinálom a kávét, bekapcsolom a számítógépet, előveszek egy mesekönyvet, és pontosan kilenc órakor felhívom skype-on a fiamékat. Ott akkor már este van, s Danika várja, hogy meséljek. 

Amikor meglát, már kiabál, hogy hej, mordézom adta, mit locsogsz, cinege húgom, mindjárt hátra kötöm a sarkadat! Ez Móra Ferenc meséje, az unokám egyik kedvence, már fejből tudom az egészet, úgy kezdődik, hogy Mackó bácsi alig törölte meg a száját ebéd után, kifeküdt a napra szundítani, s már éppen lecsukódott a szeme, mikor hallja, hogy két cinegemadár beszélget a feje fölött a bükkfaágon. 

Azt kérdi az egyik cinege, hogy csin-csin-csin-csincsere, mi az újság erre, mire mondja a másik, hogy nincs erre, nincs erre, nincs erre, ami van is, kicsit ér, kicsit ér, kicsit ér, medvén lovagol a sündisznócska. Amikor idáig érek, Danika már nagyon nevet Új-Zélandon, s kiabálja, hogy hej, mordézom adta, lánchordta, mit locsogsz?! 

Délelőtt fél tízre befejezem az esti mesét, mert akkor már Danika megy aludni, én meg csak bőgök itthon, mint a szamár, hogy talán sosem látom többet, de a kisunokám szerencsére ezt már nem hallja, mert a gépet mindig időben kikapcsolom.” 

Ennek a történetnek, csak vesztesei vannak, de ez nem látszik elsőre. Arról nem szól a fáma, hogy milyen örökre itt hagyni 25 éves barátságokat, a rokoni kapcsolatok szálait ilyen durván megmetszeni. Már a kiindulás beteges, miszerint a lehető legmesszebb akar menni innen. Ebből látszik az emocionális elragadtatás, bosszúra vágyik és nem látja, magával tol csak ki. Mehetne Németországba akár vagy bárhová Európában, ha több pénz kell, de mint tudjuk nem az esze dominál. Egyáltalán miért lényeges mindenképp vállalkozónak lenni, miért nem elég a beosztott szerep? Nem tetszik neki az alárendeltség, vagy nem futná mindenkinek okostelefonra?  Választhatná a tisztes szegénység útját, akkor lenne család, szülőföld, barátok, csak az igényeiknek és vágyaiknak kellene megálljt parancsolni. Bizonyosan okozna némi stresszt első körben, azt meg ő nem szereti. A baloldal 150 éve azt sulykolja, hogy a szegénység a bűn melegágya, lehet „hősünk” elhitte. Ez egy rosszhiszemű szuggesztió, amely ellentmond a tapasztalatnak, de még a logikának is. Aki rászorul másokra, mások önzetlenségére, az az ember ismeri az önzetlenség értékét. Hamar rájön, hogy amit adok, azt kapom, ahogyan nézek, az néz rám vissza. Önzetlenség és hála hamar egymásra találnak, mert egymásból lépnek ki. Liberálisék lelkivilága viszont mocskos, végső soron arra játszanak, hogy elfogadjuk végre, az ember valójában állat. Ha szegény és nincs mit enni neki, vagy gyermekének, szerintük a fajfenntartás érdekében bármire képes lesz. Az ókorban nem egy eset volt, hogy valaki azért halt éhen, hogy a méltósága, az adott szava, vagy az elvei ne szenvedjenek csorbát. Nem állat az ember, de elállatiasítani, lealjasítani le lehet, ez a szuggesztiók mértékétől és erejétől függ. Ezen ügyködik a modern világ, sőt ez maga a modern világ. A történet teljesen modern, minden lóg a levegőben, a történéseknek  – nincs valódi – csupán illuzórikus okuk van. Miként gondolhatja bárki, hogyha elmegy a pontból b pontba, avval/akkor bármi megoldód(hat)na. A saját lelkét magával viszi, amitől eddig szenvedett eztán is fog, csak a díszlet változik. Ez a megoldás valójában álmegoldás, mert ha meg akarná oldani problémáját, akkor a probléma eredőjéhez kellene eljutnia, de a meneküléssel még a lehetőségét is elvágja ennek. Nem véletlenül születik valaki egy adott nemzet tagjaként. Ezen a helyen, ezen a nyelven, ebben a közösségben képes csak kibontakozni emberként. A gond ott van, hogy aktuálisan ez a hely már nem az a hely, ez a nyelv nem az nyelv, és a közösség sem úgy magyar, hogy az valódi minőségeket jelenítene meg. Ha nem kutatja a múltat, az ott fellelhető értékeket, akkor nincs rá valódi oka, hogy itt éljen. Értéktelenség, értéksemlegesség mindenütt jelen van nyugaton a multikultinak köszönhetően, ha csak pénz kell, ott több van. Vannak olyanok, akik idegenlégióba mennek ki dolgozni azért, hogy évek múltán hazatérjenek megfelelő anyagi alappal. Számukra ez szükséges rossz, ebben nincs is kivetnivaló.

Visszatérve a történethez, Nagyi lelkivilága érthető, ő helyesen cselekszik, mégis  hiányzik a pozitív perspektíva, jövőkép, vagy megoldás. Pedig minden jó, ha jó a vége, egy mese befejezése nem lehet negatív, az csak lefelé taszítja az embert, a kilátástalanságba. Mi így fejeznénk be:

Egyszer aztán elfelejtettem kikapcsolni a gépet, ott pityeregtem előtte. Egy darabig hallgatták a szipogásomat, azután kikapcsolták a skype-ot. Szégyelltem magam, de nem volt már mit tenni. Aztán napokig nem jelentkeztek, ami nagyon rossz hatással volt rám, mert a kisunokám tartotta bennem a lelket, az életet. Úgy tűnt a fiam, vagy a felesége megharagudott a gyöngeségemért. Egy hétig enni sem volt kedvem, se erőm. Aztán egyszer kopogtattak. Csodálkoztam, hogy ki lehet kíváncsi egy ilyen haszontalan öreganyóra, biztos a postás... Odavánszorogtam, már dörömbölt. Kinyitottam, nagy fényesség, hát ők álltak ott! Emlékszem a fiam szavaira: Aggódtunk anyu, itt vagyunk mindannyian! Eddig is te tartottad bennünk a lelket és haza is te hoztál!

Patmosz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése