Ép lélekben ép test – néhány megjegyzés a testmozgás lényegéről

Korunk súlyos devianciáinak egyike a testiség helytelen megélése, ami a modern tudományok boszorkányságaival karöltve borzalmas eredményeket és emberi tragédiákat képes produkálni. Az alábbi írás e kortünet visszafordításához kíván néhány alapvető szempontot nyújtani. 

Még ha korunk meglehetősen szkeptikusan is kezel olyan fogalmakat (Isten, szellem, lélek), melyek egészen a legutóbbi időkig meghatározó jelentőséggel bírtak az emberek számára, a saját testét következetesen és odaadóan művelő nem mehet el amellett, hogy ezek közül legalábbis egyet, a lélek fogalmát, és annak testhez való viszonyát tüzetesebben megvizsgálja. Felmerül a kérdés ugyanis, hogy mi az értelme és lehet-e egyáltalán értelme a test széppé, csinossá, egészségessé, erőssé alakításának anélkül, hogy a minden ember által magában hordozott önképpel, azaz a lélekkel, mindezt szoros kapcsolatba hoznánk. Ám ha ez a kapcsolat nem is kerül mindig visszautasításra – hiszen köztudott, hogy sokak képesek hosszan tartó érzelmi válságba kerülni pár kiló felszedése miatt –, test és lélek viszonyának megfordítása, a fontosság tényleges áthelyezése egyikről a másikra, az esetek döntő többségében már teljesen elmarad. Ebben természetesen nincs semmi meglepő, a modern tudományok erőszakos törekvése annak bebizonyítására, hogy minden az egyszerű, szervetlen anyagból, az élettelenből származik, nem sok lehetőséget nyújt az ember számára ahhoz, hogy előítéletektől mentesen körülnézzen, s maga állapítsa meg viszonyát a világgal, mellyel s melyben születésétől fogva él. A gének, a kvarkok, a fehérjeláncok, stb. működésének beható tudóinak, a bonyolult kémiai és kvantumfizikai folyamatok részletekbe vesző ismerőinek köszönhetően az emberi figyelem mára olyan aprólékos mozzanatokra irányul, melyek teljes feledésbe száműztek egy olyan komplex egységet, melynek jelentőségére ugyanakkor nem lehet eléggé felhívni a figyelmet. Jelen írás arra tesz kísérletet, hogy ama eleven valóságnak, amit léleknek nevezünk, visszaadja az őt megillető pozíciót, valamint arra, hogy ennek révén rávilágítson a testmozgás valódibb és mélyebb értelmére.

Voltaképpen azok a misztikusnak tűnő, szellemes gondolatok, melyek szerint a test a lélek eltávozásával hét grammal könnyebb lenne, szentimentális okoskodások csupán, tudományoskodó magyarázatok valami olyasmire, ami a legkevésbé sem szorul bizonyításra. Az igazság az, hogy a lélek létezésére nem kell igazolást találnom, mert ez közvetlen tapasztalatom. A lélek ott van, amikor fájdalom vagy boldogság jelenik meg bennem, ott van, amikor gondolkozom, és ott van, amikor valamit akarok. A léleknek nincs súlya, nincs kiterjedése, vagyis a lélek: nem mérhető. Fiziológusok, behavioristák, pszichológusok reménytelen próbálkozásai a lélek igazolására azért mondott csődöt folyvást, mert azt mindenütt keresték, leszámítva valódi helyét, mely viszont nem térhez kötött. A lélek ugyanis nem valahol van, nem fellelhető, a lélek egyszerűen van, még pontosabban: vagyok. Lelkemben élem meg a tavaszi virágzást, a mindennapi sétát, a madárcsicsergést, egy szóval az egész világot, így amikor a lélek keresésére indulok, azt is már eleve lélekben élem meg. Az ember, bármiről szerezzen tudomást, azt csakis a lelkén keresztül teszi, ezért a cél nem az, hogy bebizonyítsuk létezését, sokkal inkább az, hogy megértsük létezését. Erre pedig azért van szükség, mert tulajdonképpen ez a kulcsa annak a kiegyensúlyozott és idilli életnek, amelyre oly sokan vágynak, de amelyet – saját benső életük ismeretének hiányában – oly kevesen érnek el.

A fent elmondottakból következően a testet is a lélek éli meg. A testet ért ingerek igazán a lelket érintik, az élményeket a lélek dolgozza fel, s azokat saját emlékeiben raktározza el. A világban ezért nincs, ami megkerülhetné a lélek körét, és végső soron nincs, ami ne a lélekre vonatkozna. Ekképpen minden, amit a testemmel teszek, lényegileg a lelkemmel teszem. Testem ápolása, megfelelő táplálása, erősítése: lelkem harmóniájának helyreállítását segíti elő. A testmozgást helyesen végző tehát soha sem testének jobbítására, hanem az ezen túlmutató, rejtettebb, ám annál fontosabb valóság nemes kiművelésére törekszik. Amíg ugyanis a lélek nem egészséges, zaklatottságnak, szorongásnak, gyűlöletnek alávetett, addig bármilyen testi eredmény a megviselt ember ideiglenes pótléka lehet csupán. Önigazolási törekvés és álarc. Kísérlet arra, hogy olyanoknak lássanak, amilyenek nem vagyunk, illetve hogy azt láttassuk magunkból, amilyennek látni akarnak, elfedve ezzel mindent, ami a bennünk lakozó isteni valónkra mutat rá. Kizárólag a külalak formálása ezért egyet jelent a lélek elhanyagolásával, s ezzel – bármilyen sokat is foglalkozzon testével –, voltaképpen az ember saját magát is elhanyagolja, hovatovább: elárulja. Hiszen, ha hiányzik az összhang, s ha ezen belül hiányzik a lélek elsőbbsége, hiányzik az ember is. Amit pedig maga után hagy így, nem más, mint a saját magában hordozott örök értékeket felismerni képtelen, ösztönei vezérelte állat.

Manapság teljesen általános, hogy kizárjuk lelkünket az edzésből. Mozgás közben heavy metal és diszkózene zakatol a fülünkben, a természettől elzárva, vastárcsák és személytelenséget sugárzó gépek közepette kilókról és centikről beszélgetünk, miközben nem győzünk oldalra pillantani és gondolatban csókot küldeni saját tükörképünknek. Éppen csak azzal nem foglalkozunk, amely nélkül magát az edzést sem élhetnénk meg. Nők és férfiak egyaránt hónapokat dolgoznak keményen, hogy olyan külsőt fabrikáljanak maguknak, melyért cserébe azt remélik, környezetük jobban elfogadja, több kedvességgel és megbecsüléssel ajándékozza meg őket, bele sem gondolván, hogy mások gondolatainak, érzéseinek, véleményeinek rabjai ők, amelyeknek olyan görcsösen próbálnak megfelelni, hogy saját természetes igényüknek, a benső békesség igenlésének, már nem jut idejük megfelelni.

Közhely, hogy az ember rohan. Rohan a munkába, a boltba, a gyerekért, de még aludni is rohan. Az iskolát minél hamarabb le akarja tudni, hogy aztán a munkát is minél hamarabb letudja, hogy aztán a nyugalmazás után leélhessen még pár évet viszonylag zavarmentesen. Az ember mindig ott akar lenni, ahol épp nincs, és mindig akkor, amely idő még nem jött el. Így a mozgásnak is mindig a végét várja. Csak az eredmény érdekli. Ebből kifolyólag nem hogy lelkét, de még testét sem jut ideje megfigyelni. Nem ismeri izmait, nem tudja azok, hogyan reagálnak a terhelésre, nem tudja, szervezete mit igényel és mit nem, mit bír és mit nem. Az egész folyamatból, mintha kimaradna. Nem arra utalok ezzel, hogy máris fitnesz szakértők sorát kellene felkutatni, sokkal inkább arra, hogy az ember sok mindenre rájöhet pusztán annak révén, hogy a benne végbemenő folyamatokat türelmesen szemléli. És ezzel nemcsak a mozgásnak, hanem saját magának is megadja azt a tiszteletet, melyre gyorsuló világunkban legtöbbünk – különben nagyon helytelenül – egyre kevesebb energiát fordít.

Megfigyelhető, hogy az ember általában jóra törekszik, céljai eredendően nem rossz szándékúak, ám eszközeit annál gyatrábban válogatja meg. A férfi törekvése, hogy biztonságot és erőt sugárzó, megingathatatlan támasza legyen szeretteinek, dicséretes, de kevésbé értékelhető, ha mindez csak a test síkján érvényesül. Mert ha a test erejéhez nem párosul a lélek tisztasága és elsőbbsége, tulajdonképpen egy szörnnyel van dolgunk. Egy szörnnyel, aki izmaitól megfosztottan, nem hogy más, de még saját maga támasza sem lehet, hiszen erejét kizárólag külsőleg birtokolja. Az állandó teljesítéskényszer pedig e problémát nem hogy megoldaná, inkább csak fokozza. A mind intézményesen, mind másokkal folytatott rivalizálás és versenyzés folyamatos terhe az egészségre káros és veszélyes szerek mértéktelen fogyasztásához vezetnek, melyek nem csak a test, de a lélek megmérgezésében is határozottan közreműködnek, így az ember nem hogy eloldódna, inkább még jobban belesüllyed abba testiségbe, amit aztán alávetetetten szolgál, annak megfelelő uralása helyett.

A nő oldaláról hasonló a helyzet. Ideális esetben szépsége és ápoltsága a férfi iránt való önzetlen odaadásának jelképe, ám legtöbbször belőle a finomra hangolt lélek, mely mentes az önmagával szembeni folyamatos elégedetlenségtől és egyfajta érzelmi elszegényesedéstől, hiányzik. Ekkor jelenik meg a bensőleg üres, magamutogató, állatias nő, aki a lelki síktól teljesen elzárva magát, a puszta testi odaadásban találja meg filléres boldogságát, szépségét pedig végül – mivel azt lelkében nem leli – természetellenes beavatkozásokkal próbálja megőrizni. (Hozzáteszem: hogy ilyen nők megjelennek, döntően a férfi tehető felelőssé. Amíg ugyanis példamutatása elmarad, a testiségen túlmutató, kifinomultabb igényeinek pedig nem enged teret, nem is várhat, és igazából nem is érdemel többet.)

Jellemző, hogy mindkét fél, mintegy utolsó mentsvárként azzal a testtel akar hódítani – köztudott különben, hogy sokan az edzőtermektől várják a segítséget párkapcsolati problémáikra –, amelynél jó esetben mind a kettő többet akar. De ha ez így van, felmerül a kérdés, miért nem lélekkel hódít az ember? Miért nem lelkének erejét kutatja a férfi, és miért nem lelkének szépségét virágoztatja a nő? Miért nem a lélek szilárdságát és boldogságát keressük elsősorban a test múlandó és önmagában értéktelen támasza helyett? A macsó izmok és a nyers szépség (vö. „jó nő”) mesterkélt hatni vágyása helyett miért nem kap helyet a férfi derűs, szellemben nyugvó határozottsága és a nő bájainak rejtőzködő, tiszteletteljes játékossága? És sorolhatnám…

Egy félreértést el akarok kerülni. Nem a külső szépség ellen török pálcát, nem is a mozgás vagy a modern tudományos eredmények némelyikének fontossága ellen. A hangsúly csupán azon van, hogy mindezek önmagukban nem adják meg a várt „sikert”. Hogy ez meglegyen, szükség van arra a benső, sajáttá tett attitűdre, amit fentebb vázoltam, és amit így lehetne összegezni:

Neked, ha önmagad valódi ismerője kívánsz lenni, a következőt ajánlom. Tégy úgy, hogy tested valóban lelked tükre legyen, és gyakorlóterep, lelked megmunkálásához. Tested oly nagy gonddal szeresd, mint amikor életedben legjobban szerettél. Tartsd becsben, figyelj rá és ápold, mert ez a jegy a Te lelkedhez, önnön lényegedhez, amely nélkül minden próbálkozás, mi életed egyensúlyát és harmóniáját célozza, hasztalan marad és hiábavaló.

A témáról bővebben és mélyebben olvasónk az Ars Naturae folyóiratban tájékozódhat:

http://arsnaturae.hu/folyoirat/5-8
http://bolt.filosz.hu/ars-naturae-5-8-szam

Angyal Mihály