Két
lapszámmal korábban ezeken az oldalakon már érintettük az írástudók árulásának
kérdését. Azt mondtuk, hogy egy kiterjedt konformizmus a lényege, az, hogy nem
akarnak szembeúszni az árral – az „életesség”,
ahogy Babits Mihály fogalmazott. A korábbi sorokból is kitűnhet azonban, hogy a
probléma ennél komplexebb. Az értelmiség árulásának ugyancsak része a
mindenáron való lázongás, a politikai realitásérzék – vagy inkább „államférfiúi
érzék” (Metternich) – hiánya. Része a
társadalmi felelősségvállalás, a tudatos kollektív kereszthordozás mellőzése
is, ami szinte mindenütt magamutogatásba megy át. De ide kell vennünk a
manipulálásra való hajlamot, a különböző propagandáknak való behódolást és a
stiláris igényesség hiányát. Anélkül, hogy a jelenség főbb aspektusait és
változatait akár felvillantani szeretnénk, tegyük hozzá mindezen árulásokhoz
most a materializmus sokféle
alakja előtti aktív meghajlásokat. Mióta az ideológiai, dialektikus
materializmus, ha nem is teljesen, de jórészt elhagyta az emberi történelem
színpadát, az anyagelvűség „finom”, szinte átláthatatlan verziói ütik fel a
fejüket. Az emberek „benső világába” húzódott. Tehát tovább él. A legkönnyebb
belátni ezt a mindennapok materializmusa, a „gyakorlati
materializmus” kapcsán. Ide tartozik a „historicizmus
materializmusa” is, ahol az anyag szerepét a
történelem veszi át, amelynek rabjai állandóan történeti viszonyrendszerekbe
zárják magukat. Bizonyosan létezett már ez a dialektikus materializmus előtt,
ám nem olyan fokon, mint manapság. René Guénon szerint a különféle
okkultizmusok és spiritualizmusok szintén materializmust, éspedig „szublimált
materializmust” képeznek. Képviselői úgy hisznek a nem
mindenki számára nyilvánvaló törvényszerűségekben és szellemekben, vagy akár
Istenben, mint kommunisták az anyagban. De a hírek, az információk, az
„objektív közlések”, sőt, a tényszerűségek is átveszik a matéria szerepét,
avagy a modern tudomány elemi részecskéiét (ez most mindegy). Guénon „a
tények babonájáról” beszélt. Babonás korban élnénk? Igen.
Csak a babonák ma már nem tudatosak, és egyre nehezebben felismerhetők. Pedig
Nietzsche szerint – bárhogy is vélekedjünk a személyéről – nem léteznek tények,
csak interpretációk. Bogár László hasonló véleményre jut a jelen folyóiratszám
első írásában a koronavírus kapcsán: mindaz, amit hallunk, valójában csupán
narratíva, olyan elbeszélési mód, amely az elbeszélők ilyen-olyan érdekeit és
befolyásoltságát mutatja. E felfogás nem posztmodern relativizmus, nem a
hermeneutika mindenhatóságába vetett hit, nem is jelentéshordozó tények
abszolút tagadása, hanem reális megállapítás. A kinyilvánítása pedig tudatos
felelősségvállalás, beleértve az írástudók árulásának kerülését. Valamiképpen
azt is felveti, hogy a Coviddal kapcsolatos mindkét, szélsőségesen eltérő
felfogás-pólus azonos alapra vezethető vissza. „A
világ »nem létező« uraira” – mint fogalmaz. Nem
kívánunk egyértelműen állást foglalni ez-zel kapcsolatban, annyi azonban
bizonyos, hogy mindkét álláspont és hozzáállás kapcsolatos
a materializmussal. Az is leszögezhető, hogy a vírus
létének tagadása teljesen más szint, mint az oltás elfogadásának egyéni
szabadságjoga, beleértve a negatív társadalmi megkülönböztetések alóli
mentességet (amit akkor is ki kell mondani, ha nem szeretjük a modern jogelvű
vitákat). Gazdasági kérdésből nem szabadna erkölcsi kérdést fabrikálni, üzleti
indíttatásból morális terheket róni emberekre… Hasonlóképpen, a járványokkal
kapcsolatos kritikus, alternatív megoldásokat kereső gondolkozás sem
bélyegezhető meg „konteóként” vagy más obskúrus dologként. Szerintünk jó példák
erre Rudolf Steiner e számban közölt megállapításai. Messze nem vagyunk
steineriánusok, de az antropozófia bizonyosan nem egy szekta. Különösen a
pedagógia vonalán régóta bizonyítja kreativitását és társadalmi hasznosságát
(legyen bármilyen partikuláris érvényű és visszatetsző kifejezés az utóbbi,
minthogy teljesen természetes dologra utal). Gődény Jonatán Steinerrel
kapcsolatos írása után megnézzük, milyen egy misztikus beállítottságú muszlim,
Charles Upton számára a jelenlegi helyzet. Isten és az isteni rendelés szóba
sem jön (vagy alig) a mai közbeszédben – mennyire „ciki” már, ugye, ez a
szempont –, ami újabb beszédes érv a materializmus léte mellett. Ugyancsak az
iszlámhoz kapcsolódik egy történelmi dokumentum közlése. Nem szeretnénk – mert
megint nem tudjuk kellőképpen – megítélni Rúholláh Khomeini tevékenységét, de
levele fontos a rendszerváltozás körüli időkre nézve. Lényegre törően
hangsúlyozza a kommunista materializmus legfőbb negatívumát, s meglepő, milyen
érzékkel emel ki fontos szúfi szerzőket Gorbacsov számára tanulmányozás
céljából. Seyyed Hossein Nasr, aki közvetlenül szenvedő alanya volt az iráni
iszlám forradalomnak, sem tartja teljesen negatívumnak. Valószínűleg nem az
uralkodó elűzése és a köztársaság kikiáltása volt a döntő szempont. Borda Lajos
írásával áttérünk keresztény-katolikus világunk problémáira. Esszéje – humor és
világosság mellett – összetett: éppúgy bírálja a II. vatikáni zsinatot, mint
vizsgálja a zsidóságot. A zsidó téma – bárki is próbál belekötni – a magyar
sors része. A normális egymás mellett éléshez mindkét
félnek figyelembe kell vennie, hogy mit
gondol róla a másik. Szerzőnk a magyarság szempontjából gondolkozik, de
„gyűlöletbeszéd” nélkül, jogszerűen és méltányosan. A II. vatikáni zsinat
problémáját jobban kidolgozza Rama P. Coomaraswamy tanulmánya. Kétségtelenül
olyan fokúak lehetnek a „párbeszédek”, hogy politikai és vallási tekintetben
egyaránt felmerül: mit veszítünk velük? E téma után a történetmeséléssel
foglalkozunk, nem a narratívák és interpretációk szempontjából, hanem a
történetbeszélés lényegét keresve. Roberto Calasso és J. R. R. Tolkien (Laki
Zoltán) jönnek szóba. Végül a halál megkerülhetetlen témája következik (Edl
András), amely a „Kulturális szemle” rovatba is átnyúlik. Az „Ajánlók” rovat
néhány írása szintén kapcsolódik a haldokláshoz – mi nem? –, és az azt legyőző
Élethez, többnyire konzervatív keresztény szellemiségű témák révén.
