2018. december 4., kedd

Iohannes Scotus Eriugena: A szellem sasmadarának hangja (könyvajánló)


Iohannes Scotus Eriugena: A szellem sasmadarának hangja.
Homília Szent János evangéliumának prológusához.
Ford. Alácsi Ervin János és Németh Bálint.
Gödöllő, 2018, Sursum Kiadó. 120 oldal

Iohannes Scotus Eriugena, a kiemelkedő Karoling-kori teológus legjobban hagyományozott, kései műve a kéziratok tanúsága szerint szentbeszéd, jellegét tekintve azonban inkább egyfajta – liturgikus vonatkozásokkal is bíró – meditatio a jánosi prológus első tizennégy passzusáról. János evangélista, „a szellem sasmadara”, „az igazság legmagasabb szemlélésének” szimbolikus alakja, azon dolgok „ismeretére vezeti el a hívő lelkeket, amik Krisztusban örökkévalók”. Isten Fiát nem emberi oldaláról mutatja be, hanem mint Ige-Istent, az Atya örök és szakadatlanul zengő szavát, mely által minden létrejön és fennáll, s amelyben minden időfeletti módon él, „élet, és egy”. Az Ige mint egyetemes élet „az emberek világossága”, öntudatunk, alanyi létünk forrása és lényege: „én világítok bennetek, mert én vagyok az értelemmel fölfogható világnak, vagyis az értelmes és gondolkodni képes természetnek a fénye; nem ti fogtok föl engem, hanem én vagyok az, aki bennetek Lelkem által fölfogom magamat”. Az „igaz világosság”, az egyetlen valódi fény a „világban volt” (van), de „a világ, vagyis az ember” nem fogadta (fogadja) be. Akik azonban befogadják, azaz felismerik legbensőbb önmagukban és önmagukként, ugyanakkor pedig „hisznek az ő nevében”, az Atyával egylényegű isteni természetében, azoknak hatalmat ad, „hogy Isten fiaivá legyenek”. Eriugena műve az örök jelenlét, a testetöltés és újjászületés e mélységes misztériumába enged bepillantást, a kontemplatív istenismereten keresztül, mely az „Úr kebelén nyugszik”, s „miután egyszer alaposan megszemlélhette az igazság arcát, már soha vissza nem hőköl, sem meg nem téved”. A  kódexek hangulatát idéző, korabeli illusztrációkkal díszített magyar kiadás az eredeti latin szöveget is tartalmazza, Édouard Jeauneau kritikai kiadása alapján.

In Könyvajánlók. Magyar Hüperión, 4. évf. (Budapest) 2. sz. (2018) 247248. o.



2018. december 1., szombat

Magyar Hüperión 21. szám


VI. évfolyam 2. szám, 2018. tél (21. szám)

KIEMELT TÉMÁK:

• Város és vidék
• Vitézség
• Voegelin-kritikák
• A színház alapjai
• A világzenéről

TARTALOM:

119. Előhang
123. Aldobolyi Nagy Miklós: Vidéki gondok
130. Tanka Endre: Földrablások a nemzetközi térben. A globális tőke új világrendjének pillérei
148. Turbucz Péter: Kratochvil Károly mint pedagógus katonatiszt
152. Kurucz Ádám: A Vitézi Rend a hontalanságba
167. Edl András: Bevezető gondolatok Eric Voegelin gnoszticizmus-felfogásához – Fejléc: Politikai ideológia (6 old.)
173. Stamler Ábel: A „soha-meg-nem-elégedés”. Gondolatok Eric Voegelin kapcsán
176. Laki Zoltán: Voegelin-kritika
188. Bartha Ildikó: Világszínház. I. rész: A tér
205. Csajághy György: A világzenéről és egyebekről
217. Hegedűs Zoltán: Az agónia igéi. Krisztus hét szava a keresztfán

KULTURÁLIS SZEMLE:

Mozart: Requiem (Monteverdi Kórus, Angol Barokk Szólisták) – Németh Zsolt
Paul Schrader: A hitehagyott – A. Z. és Molnár Réka
Buji Ferenc: Tat tvam aszi – G. J.
Sthaneshwar Timalsina – Mark S. G. Dyczkowski: Tudat és énség néhány nem-dualista indiai hagyományban – Both Ferenc

AJÁNLÓK:

Friedrich Gundolf: Költők és hősök – H. R.
Nagyatádi Horváth Tamás: Szürkület versei – H. R.
Vigilia 2018/2. szám – H. R.
Nemzetközi Teológiai Bizottság: A kereszténység és a vallások – H. R.
Iohannes Scotus Eriugena: A szellem sasmadarának hangja. Homília Szent János evangéliumának prológusához – Both Ferenc

E SZÁMUNK SZERZŐIRŐL

Kapható: a Relay és az Inmedio üzleteiben, valamint a Magyar Posta kirendeltségeiben országszerte. Ára: 1080 Ft. Előfizetés: az ország bármelyik postahivatalában, a kézbesítőknél, az ingyenesen hívható +36-1-767-8262 telefonszámon, valamint elektronikusan: hirlapelofizetes@posta.hu. Egy évre 4320 Ft, postaköltséggel együtt. A korábbi számok megrendelhetők (minimum három szám): kvintesszencia@tradicio.org. A korábbi számok megvásárolhatók: az Anima Könyvesbolthálózat (Pult Kft.) üzleteiben. Eddigi 20 szám tartalma: https://tinyurl.com/y8kzv3gn Megjelenés: 2018. december 6.

2018. február 4., vasárnap

Beszélgetés Horváth Róberttel a jobboldaliság jelenéről

A HVIM vendége volt Horváth Róbert, a Magyar Hüperión folyóirat főszerkesztője, akivel a jobboldaliságról beszélgetett Kónyi-Kiss Botond és Barcsa-Turner Gábor. A baloldaliság és jobboldaliság fogalmának tisztázásán túl kényesebb kérdések is felmerültek, mint a pártpolitika, vagy éppen a bevándorlás, és az iszlám, mint egy vallás.


2017. november 13., hétfő

A munka spiritualitása egy különleges műben

Megállásra és szemlélődésre képtelen mai világunk egyik legfőbb csapdája, hogy az ember ki nem állhatja a munkáját. Legyen bankár vagy árufeltöltő, az uniformizált munkakörökben napról napra vergődve a szükségszerű pénzszerzés jelenti az egyetlen ösztönzést. Nem csoda, hiszen a céltalan, mókuskerékszerű munkavégzés sosem lehet igazi élethivatás, valódi mesterség.
Hogy mégis mit jelent ez utóbbi, azt a jól ismert anekdota szemléltetheti, amely szerint Sir Christopher Wren, a londoni Szent Pál-székesegyház helyreállítója egy alkalommal arról kérdezte a kőfaragókat, mit is csinálnak. „Követ faragok”, „dolgozom, hogy eltartsam a családomat” – jöttek az unott, gondterhelt válaszok. Hanem egyikük sugárzó arccal azt felelte: „Katedrálist építek Isten dicsőségére!”
Ezt a minőségbeli különbséget, az élethivatásként megélt munkavégzést mutatja be az Isten mesterségei címmel nemrég magyar fordításban is megjelent kivételes mű, amely a munka spiritualitásába vezet be bennünket. Szerzője Jean Hani, az amiens-i egyetem 2012-ben elhunyt professzora, aki páratlan teológiai felkészültségről és mélyreható szimbolikus látásmódról tesz tanúbizonyságot könyve minden lapján. „A maguk rendjében végzett tevékenységeink a maga rendjében történő isteni tevékenység tükröződései” – írja vizsgálódásai alapvetéseként Jean Hani.
Majd tizenkét fejezetben az írnok, az orvos, a harcos, a fazekas, a takács, az építőmester, az ács, a pásztor, a tengerész, a halász, a vadász, a kertész, a földműves, valamint a szőlősgazda mesterségén keresztül járja körbe, hogy minden hagyományos foglalatosság valójában imitatio Dei, azaz a világot szüntelenül teremtő és megújító Isten utánzása. Nemcsak a külön vizsgált mesterségek, hanem bármilyen foglalatosság, hiszen ahogy Szent Pál tanítja: „bármit tesztek szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek, és adjatok hálát az Atyaistennek általa.” (Kol 3,17). A kötetben szereplő tizenkét mesterség kiemelése persze nem véletlen, a Szentírás bővelkedik ezek szimbólumaiban. Kezdve az írnok képétől, folytatva a betegeket gyógyító Krisztuson át egészen addig, hogy Jézus az „ács fiaként” jelenik meg a szemünk előtt, akinek a tanításait, a szőlősgazdáról vagy éppen a földművesről szóló példabeszédeit jól ismerhetjük.
Jóllehet Jean Hani vizsgálódásai középpontjában a Biblia áll, de bátran nyúl a szenthagyományhoz és a liturgia kevésbé ismert elemeihez éppúgy, mint a kereszténység előtti és a kereszténységen kívüli hagyományokhoz, nemcsak jártasságát bizonyítva ezzel a tradicionális tanításokban, hanem azt is, hogy egyetemes tudásról van szó. Az igazi mesterség ugyanis mindig és mindenhol az isteni tevékenység leképeződése, és a helyesen felfogott foglalatossággal az ember tudja, hogy „Isten képmásához kerül közelebb, egyúttal azt is, hogy Isten nincs rögzülve e képmásban vagy feladatban, és hogy a benső utazás végén Isten »megszünteti a mesterségeket«, ahogyan megszüntet minden szimbólumot, hogy végül feltárja a kimondhatatlant”.
A francia katedrálisok kőfaragványainak illusztrációival bővített kötettel debütáló Sursum Kiadó tudomásunk szerint a gazdag életművet maga mögött hagyó Jean Hani isteni liturgiáról szóló művét is tervezi megjelentetni. Mindenesetre a megjelenésében is igen impozáns első kötetet erős, útkijelölő választásnak nevezhetjük, külön elismeréssel szólva a művet értőn és alázattal magyarra átültető Kocsi Lajosról.
Jean Hani: Isten mesterségei – Bevezetés a munka spiritualitásába. Sursum Kiadó, Gödöllő, 2017
Pintér Balázs

2017. május 8., hétfő

Carl Schmitt: Ex Captivitate Salus (könyvkritika)


Egy német fogoly vallomásai 1945/47-ből
(Máriabesnyő–Gödöllő, 2010, Attraktor)

A Gyógyulás a fogságból vagy Fogságból szár­mazó üdvösség magyar kiadása hat esszészerű írást, egy költeményt, három nürnbergi kihall­gatási jegyzőkönyvet valamint egy rövid tanul­mányt tartalmaz a huszadik század talán legje­lentősebb jogelméleti gondolkodójától. Schmitt 1945 szeptemberében került amerikai fennha­tóságú civil fogolytáborba és 1946 októberéig tartották fogva Wannsee-ben. 1947 márciusa és májusa között vizsgálati fogságba zárták Nürn­bergben. Az itt közölt írások – legnagyobbrészt – ilyen körülmények között születtek.

Ma, sajnos, bárki majdnem bárkinek adomá­nyozhatja a „legjelentősebb” jelzőt, ami részletes és érvényes indoklás nélkül természetesen sem­mit nem jelent. Most csupán arra van módunk, hogy két, ám nem jelentéktelen nézőpontot említsünk a tekintetben, miért tartjuk a szer­zőt „a huszadik század talán legjelentősebb jog­elméleti gondolkodójának” – aki mellesleg jog­történész, gyakorlati köz- és alkotmányjogász valamint a jog- és politikatudomány tanára volt. Carl Schmitt esetében e modern diszciplínák kap­csolatban maradtak a lényegre irányuló és ugyan­akkor alapvető fontosságú bölcseleti kérdésekkel. Nála a jogi problémák – akár történetiek, akár aktuálisak – szinte mindig szoros kapcsolatban állnak az emberi bölcselet végső kérdéseivel. Jó példa erre mindjárt a jelen kiskötet első fejezete, amely a saját lényegünkre irányuló „Ki vagyok?” kérdést veti fel a maga rövid keretei között, vagy a hatodik fejezetet képező, ugyancsak esszésze­rű írás, amely Max Stirner individuális egyet­lenség-egyedüliség gondolatát vonja – meglehe­tősen komplex módon – a szerzőt foglalkoztató problémák körébe.


Meg kell vallanunk, a második és a harmadik fejezet első olvasásra nem nyerte el a tetszésün­ket: burkoltan, áttételesen, igényes intellektuális nívón, de politikailag magyarázkodó írásoknak tűntek. Majd eljutottunk a negyedik és az ötö­dik fejezetig, amelyek egyenesen Schmitt benső világába nyújtanak bepillantást. Őt igazán fog­lalkoztató témák világába, melyekről soha, így most sem ír primitíven erőteljes módon, harsá­nyul, kerülve – például – az ellentétes feltevé­sek által keletkező problémákat. Schmitt gon­dolkodás- és írásmódja nemcsak mély, hanem szép is, megfelel az őt legesleginkább foglalkoz­tató „Titoknak”, ahogy maga szerette hívni: „az arkánumnak”. Nála a témaválasztások mellett a gondolatváltások, a gondolati ugrások is szim­bolikus tartalmakkal bírnak. Nincs szó semmi­féle szándékos ködösítésről, titokzatoskodásról vagy ravaszkodásról, egyszerűen ilyen az őt fog­lalkoztató témák természete, és hasonló gondo­latvezetést tart azokhoz méltónak. Ami kimon­dottan írásmódját illeti, Schmitt a Deutscher Geist azon képviselői közé tartozik, akik a racio­nalizmusnál és a precizitásnál fontosabbnak tartot­ták a szimbólumokban és irodalmiságban jelentke­ző ihletettséget erősen gondolati témák esetében is. Akik nemcsak németek, hanem latin műveltsé­gűek, „déliek” is voltak. A negyedik, az ötödik és a hatodik fejezet Hölderlint, Novalist és Jüngert juttatta eszünkbe, valamint azokat a filozofikus szerzőket, akik az együttes gondolatiság és líra­iság révén szintén – habár másként – egyszerre németek és többek, mint németek: Schellinget, Leopold Zieglert, Rudolf Pannwitzot, Othmar Spannt, Walter Heinrichet. Ama katolikus Carl Schmitt más-más szempontból közeli szellemi rokonait, aki az ötödik, címadó esszé­ben – szinte csak úgy mellesleg és futólag – az európai közjog hatalmas történetét is áttekinti, elképesztő lényeglátással, mégis népszerűsítő és leegyszerűsítő törekvések nélkül.

H. R.

Magyar Hüperión (Budapest) 2. évfolyam (2014. május-július) 2. sz. 246247. o.

Baranyi Tibor Imre: Két valóság, két politika


A jelenkori politikai gyakorlat hátterében két alapvetően különböző valóságfelfogás húzódik meg. Az egyik szerint az ember körül tapasztalt „valóság”, beleértve a társadalom és az emberek állapotát végzetszerű, kész, masszív és megváltoztathatatlan. Ebben a szemléletben a valóság tapasztalója pszichológiailag egy gyermeteg állapotban él, a „valóságot” kimondatlanul is egy rajta kívülálló létező, egy valami vagy valaki (például egy jó vagy gonosz „apa”) által adódott adottságként éli meg. Ennek kapcsán nem merül fel, hogy a valóság belőle és általa van, s azon ő változtathat és adott esetben változtatnia kell. Mivel úgy tapasztalja, hogy a külső és tőle függetlenül fennállóként átélt világban (a közvetlen környezetét leszámítva) szinte semmilyen hatalma nincs érdemi változtatást eszközölni, abba bele sem kezd, s minden ilyen próbálkozás szánalmas szélmalomharcnak tűnik fel számára. Ez abból a naiv felfogásból következik, amit Lenin úgy fogalmazott meg, hogy „az anyag a tudattól független objektív realitás”. Ebben az értelemben ma – éppen egy döntő jelentőségű vonatkozásban – a leninizmus általános. Eszerint tehát a politikus vagy közéleti személy feladata úgyszólván letapogatni a pillanatnyilag fennálló társadalmi helyzetet, annak milyenségét és a trendeket, s a retorikáját, a magáról sugallt képét, sőt az elveit (már ha vannak ilyenek) hozzáigazítani ehhez a „valósághoz”, amit ez a „valóság” népszerűséggel, sikerrel, előmenetellel „hálál meg”. A munkás csak a munkaerejét adja el, ez a politikus a véleményét is. A populista és lenini, [1] döntően baloldali „valóság”-felfogás előbb vagy utóbb, közvetlenül vagy áttételeken át azoknak a háttérhatalmi és közönségesen nem látható szerveződéseknek a világába vezet, amelyek főként a media birtoklása révén, az isteni igazság helyett a sikert kiosztják és lehetővé teszik a modern nyugati világban. Mert nagy népszerűsége a jelenlegi nyugati erőviszonyok alapján annak lesz, aki képes önszorgalmúan ráhangolódni a jelenkori hagyományellenes világ baljósan rejtélyes forrásból származó sugalmazásaira, „politikailag korrekt” elvárásaira. 

A mai modern politikus többnyire olyan embertípus, aki a szóbanforgó vonatkozásban is mélyen hagyományellenes politológia „szavazatmaximalizálásban kicsúcsosodó értékrendje” által könnyen közéleti „prostituálttá” válik, s saját „élvezetéért” (ami a népszerűség és a siker) mindent hajlandó feláldozni és odadobni. (A „demokrácia” mint „a többség dönt” téveszméjéről már több ízben kifejtettem véleményemet. [2]) Ez a típus a népszerűségtől megrészegülve, attól elbódulva, önmagából kifordulva elveszíti igazságérzetét, és csak a népszerűség színpadán akar egyre jobban tobzódni és ebből következően élvezkedni. Gondolkozása, kommunikációja az igazság helyett rááll arra, ami úgymond népszerű. A hataloméhség révén azért vágyik a szemfényvesztés által gyakorolt hedonizálásra, mert belül üres, ugyanis elveszítette minden kapcsolatát az örök isteni tudással és szakrális értékrenddel. E miatt „a népszerűség és siker” bódulatában keresi tévúton és zsákutcában az isteni bölcsesség pótlékát, hasonlóan mint a testi élvezetekre szakosodott prostituált. Ezt a fajta szellemtől elhagyatott ürességet többé-kevésbé tudatosan használják ki és állítják saját szolgálatukba azok az erők, amelyek a jelen korszak, a Kali-juga végső stádiumának lefuttatásáért felelősek.

Ezzel szemben a hagyományos-jobboldali va­lóságfelfogás teljesen más. Eszerint nem az úgynevezett „tények”, és nem a media valamint a közoktatás által legyártott közmentalitás „valóságnak” tetsző világaa szilárd, masszív és megváltoztathatatlan, hanem a megfelelő eszmék vagy princípiumok, amelyekért és amelyek jegyében a politikában részt vevő ember küzd. Elsőként és meghatározó módon nem a külső a valóságos, hanem a benső. A külvilági „tényeket” és puszta „fennforgásokat”, beleértve az emberek mentalitását, ami a pillanatnyilag fennálló „valóságot” folyamatosan gyártja, pedig ennek jegyében – egy felülről lefelé ható akció során és egy alulról felfelé való emeléssel – meg akarja és tudja változtatni. A külsőre Napszerűen és férfiasan, belülről átalakítólag hat. Mivel a helyes hagyományos eszmék a jelenkori liberális-demokrácia mint államvallás-pótlék, valamint a kommunista szemléleti maradványok posztulátumaival homlokegyenest ellentétben állnak, az a törekvő, aki ezeket megfelelő következetességgel képviseli, azonnali összehangolt és betonfalszerű ellenállással találkozik. Először is működésbe lép vele szemben a brutális mediaterror, amelynek fennkölt módon hirdetett „liberalizmusa” kizárólag és csakis addig terjed, amíg az elhangzott vélemény saját „liberális” nézeteinek megfelel és azokkal egy irányba mutat, netalán azokat fokozza. Ha nem, a legtürelmetlenebb arrogancia, boszorkányüldözés és fejvadászat veszi kezdetét, amely a maga síkján nem válogat az eszközökben. Ez a modern fejvadászat a liberális államvallás-pótlék téves tételeivel ellentétes álláspontok megfogalmazását – első körben a mediákban – gondolkozás nélkül torolja meg. Természetesen képtelen különbséget tenni egy – szimbolikusan fogalmazva – felfelé törekvő s továbbmutató kritika, valamint egy primitív, ténylegesen romboló törekvés között. De nem is akar, hiszen ezen fejvadászat feladata nem egy igazabb társadalmat létrehozni, hanem a hatalmi ösztön kiszolgálása és a pillanatnyi hatalmi helyzet megtartása egy sajátos negatív„konzervativizmus” jegyében. Ezt a nyilvánvalóan romlott és tarthatatlan helyzetet akarja „konzerválni”, csak mert abban ő van meghatározó és haszonélvező helyzetben, illetve fokozni törekszik, amivel a saját lehetőségei tovább növekedhetnek. 

Amikor egy közéleti személy vagy politikus ezzel a véleményhatalmi és fegyelmező hatalommal szembe kerül, jelleme és értéke megmutatkozik. A legtöbben a kritika legelső fuvallatától visszavonulót fújnak, s készek mindent megváltoztatni szemléletükben a „mindenható” media által kiosztott áhítatos siker visszakoldulása érdekében. Márpedig a hazudozás, a lejáratás, a rágalom, a nevetségessé tétel, a karaktergyilkosság napi rutin ebben a hatalmi ágban, jogorvoslati lehetőség pedig a fennálló ideológia irányába végletesen elfogult, ennekmegfelelő állandóan kettős mércét alkalmazó és a bírói függetlenséget lassan hírből sem ismerő jogszolgáltatásnál jóformán nem is létezik. Azonkívül ha az eszmei mássága miatt megtámadott személy kevéssé hitvány jelleme folytán maga ellenállónak is bizonyul a kérlelhetetlen fejvadász támadásokkal szemben, meg kell küzdenie a környezetében élő media-befolyásolt és a media által hangolt emberek mesterségesen felébresztett-felkorbácsolt ellenérzéseivel mint közhangulattal is. Mindez többnyire olyan nyomást jelent, hogy a megadás a helyes eszméket és elveket szilárdan nem birtokló és nem szilárd jellemű embere setében gyorsan végbemegy. Mindez legmélyebben a gyakorlati materializmus következménye, amely a földi életen és az érzékszervileg észlelhető világon kívül más valóságot nem ismer. Nem ismeri Istent, nem ismeri az utolsó nap valóságát, a végső ítéletet és a túlvilági lehetőségeket – és a pozitív túlvilági sorsotkivívó elvhűséget. (Szavakban, nominálisan ez lehet, hogy nem így van, de ez többnyire semmit nem jelent.) A media és az ezáltal gyártott közvélekedés fontosabb számára, mint a szilárd hitből következő lelkiismeret hangja, az Isteni igazság vagy végül a pokol (mint tudatállapot) „tüzének” fenyegetése. És az az erő, amely a szóban forgó véleményhatalmi diktatúra és media-terrorhátterében áll és azt gyártja, pontosan tudja ezt és hideg számítással épít erre.

Összeegyeztetni akarva a helyes elvek és eszmék mentén való törvényes küzdelmet a „szavazatmaximalizálásra” törekvő populizmussal, többekben felmerül, hogy a követendő politikai taktika ez: először egy fazonigazítás vagy „arculatváltás” révén elnyerni a többség szavazatban megnyilatkozó szimpátiáját, s aztán majd hatalomra kerülve – vélelmezik – ráérünk a lényegi dolgokkal foglalkozni, a szükséges dolgokat megváltoztatni. Ez azonban még soha nem bizonyult megvalósíthatónak. Ha a valóságfelfogás és a lét alapvető szemlélése, valamint a moralitás előzetesen és – tegyük hozzá – jóval kevésbé kedvezőtlen viszonyok közepette nem változik gyökeresen, a „hatalomra kerülés” esetében még rosszabb és reménytelenebb e tekintetben a helyzet.


Mint korábban már kifejtettem, [3] a populizmus és a fenti „valóság”-felfogás következménye a populus igényeihez való többé-kevésbé kényszeres igazodás. Nem lenne ezzel probléma, amennyiben a populus egyrészt lényegi vonatkozásokban megfelelő szemlélettel rendelkezne, másrészt kellően befolyásolhatatlan lenne. E kettő azonban a legmesszebbmenőkig nem áll fenn. A populus véleménye mint közvélemény és közhiedelem-rendszer döntően az általános közoktatás és a tömegmedia ipari végterméke. Annak az értéke pedig, hogy hányan vallanak valamit, ennek fényében könnyen megítélhető. [4] Az, hogy sokan mondanak valamit, értékelméletileg és igazság tartalom vonatkozásában szinte semmit nem jelent. Joggal mondhatnák a mennyiségi túlsúly igazának bűvöletében élők: „egymilliárd légy szemetet eszik, akkor együnk mi is szemetet, mert ennyien nem tévedhetnek”. Az, ami a közvéleményről elmondható:mennyiségi és anyagi túlsúlyánál fogva fennálló súlyos kényszerítő ereje (és itt a „súly” szóra való utalás nem véletlen). És jól tudják ezt azok, akik a közvélemény befolyásolásához szükséges eszközöket hosszú távon a kezükben tartják és azt kizárólag a maguk javára befolyásolják.

Amikor egy jelenkori kvázi jobboldali, hellyel-közzel jobboldali elemeket is tartalmazó politikai formáció kellően alaktalan elvi-eszmei alapokon elindul a populizmus útján, óhatatlanul elkezdi a legkülönfélébb társadalmi rétegeket magához vonzani. Ezzel kapcsolatos a „rot-braun”, vagyis ’vörös-barna’ kifejezés, ami  a még kaotikusabb "színes forradalom" erői mellett  a jelenkor egyik legáltalánosabb politikai veszedelme. A „barna”és a „vörös” itt egy szimbólum, ahol a „barna” a jelen esetben jelöli egyrészt a (klasszikus értelemben) nagyjából jobboldali, főként azonban ellenbaloldali erőket, elemeket. Míg ellenben a „vörös” azoknak az erőknek és tömegeknek a jelölésére szolgál, amelyekben ha van még valamiféle világnézeti maradvány, akkor az az úgynevezett „szocializmusból” (kommunizmusból) származik, ezen belül Magyarországon a Rákosi- és Kádár-féle szocializmusból. Ezek már nem a dühöngve pusztító sarló-kalapácsos bolsevikok, a proletárdiktatúra almáskertjében buldózerrel almát szedő proletárok, hanem maradványszerű világnézeti-mentalitásbeli „vörösök”. Ez a „vörös” elem, amikor a populizmus folytán bejut egy magát eredetileg jobboldaliként vagy „nemzetiként” elgondoló politikai vagy közéleti formációba, a tévesen és hibásan alulról felfelé meghatározódó rendszerben úgyszólván alulról nyomást gyakorol az illető formációra, ami a legbiztosabb módja az alászállításnak és megrontásnak. Kiváltképpen így van ez, amikor egy politikai szervezetnek az alaktalan elviség-eszmeiség mellett szinte semmilyen minőségi kritériumai nincsenek a tagjaival és azok mentalitásával kapcsolatban, a puszta hitvallásszerű odatartozás kritériumalatti kritériumát leszámítva. Ez nyilvánvalóan ismét a populizmus folyománya, hiszen a jelen korban egy szervezetben minél jobban komolyodnak a kritériumok, azzal – sajnos – egyenes arányban csökken az illetőszervezet taglétszáma.

Ezzel szemben bárminemű valós eredmény a társadalmi szinten is kizárólag akkor várható, ha a társadalomra hatni kívánó emberek előzetesen saját magukban, majd szűkebb környezetükben érnek el tényeges és pozitív eredményt. A minőségi munka belülről kifelé haladóan ér el eredményt. Az embernek először önmagában kell rendet tennie a megfelelő elvek, eszmék,majd gyakorlat mentén, aztán a szűkebb környezetében (család, baráti kör, munkahely, mozgalom-vezetés stb.), végül a tágabb környezetében (mozgalom, párt, ország stb.). Ez bármennyire lassú és áldozatos munka, másként nem megy.

Ha egyedül a nem pusztán emberi kitalálás és a nem különböző privát önkények jegyében fogant hagyományos alapelvek fényében szeretnénk valami érdemit tenni a nemzet érdekében és a járványszerűen sötétedő világ továbbsötétedése ellenében, az nyilvánvalóan nem egyszerűen a megfelelő elméleti művek olvasásában merül ki (noha ez megkerülhetetlen), de nem is ezek puszta szavakban megjelenő vagy hitvallásszerű igenlésének elvárásában mások részéről. A legfontosabb feladat az elsők között is a „mindenkinek a magáét”  megvalósítására törekedni, ami egy másik megfogalmazása az érdemelvűségnek. Ez az elengedhetetlen hierarchia legfontosabb építő elve. Meg kell valósítani, hogy csak valós érdemek alapján lehessen előrejutni a tényleges hierarchiában, mert kizárólag a legkiválóbbak képesek valóban átütő erejű és érdemi cselekvésre a társadalom és a nemzet érdekében. Akinek nincsenek megfelelő érdemei, nyilvánvalóan hátrébb kell sorolni a hierarchiában, éppen a „mindenkinek a magáét” elv értelmében. És fordítva, aki kiválóbb, érdemdúsabb, mint a többi, mindent elkövetve kell előrébb, nagyobb befolyásba helyezni.

Nyilvánvalóan rendkívül nehéz a jelenkorban a megfelelő elveket a társadalmi gyakorlatba átültetni, s ezt is inkább a remény fenntartása érdekében kell így megfogalmazni. Mert erre, valójában tekintve a jelenkori nyugati és modern mentalitást, már szinte semmi esély nincs. Szinte.Teljes esélytelenség ugyanis soha nincs, ezért a helyes törekvéseknek mindig van létjogosultságuk még külső vonatkozásban is. A megvalósítás közben ápolt helyes törekvés azonban a törekvő ember esetében elsősorban bensőleg hoz eredményt, őt mindenképpen átlényegíti, és valójában ez az igazi és lényegi eredmény – mert „mit használ az embernek, ha mind e világot megnyeri is, ő magát pedig elveszti?” (Lk 9,25) –, s ami a helyes erőfeszítés esetén soha nem marad el. Ilyen értelemben mondhatjuk el, hogy a helyes törekvés útján nincs hiábavaló erőfeszítés.

Bármilyen alászállott és válságos a világban és az emberi tudatban pillanatnyilag fennálló helyzet, a végső idealitást mindig ki kell mondani és szem előtt kell tartani. Egy futóverseny tizennyolcadik helyezettje sem azt tűzi ki célul, ha helyesen jár el, hogy jövőre a tizenhetedik akar lenni, hanem azt, hogy az első. Mindig az optimálist vagy ideálist kell tehát célul kitűzni, aminek meghatározása közben nem befolyásolhat bennünket a pillanatnyilag fennálló megromlott helyzet, hanem csakis az intellektuális intuíció elfogulatlan és normatív iránymutatása, valamint az intellektuális szigorúság és következetesség vezethet. Ez esetünkben az intuitíve tapasztalt és megélt őseredeti vagy paradicsomi állapot. Amikor az ember ezt rendre és következetesen megteszi, az nem azért van, mert puszta „elméleti” ember és nem látja, milyen válságos a pillanatnyilag fennálló helyzet. Pontosan kell látni és láttatni a tragikus és drámai helyzetet, főként ami az emberi tudatállapot lezuhantságával és a morális fertővel kapcsolatos az egész modern nyugati világban. De más dolog az idealitás tisztázása és más dolog a pillanatnyilag fennálló helyzet diagnosztizálása (az előbbi nélkül természetesen ez sem megy), és megint más az előbbinek az utóbbira való gyakorlati alkalmazása.


Azoknak, akik bár nem értik világosan mi a probléma a jelenkori világgal, de többé-kevésbé homályosan érzik, hogy valami messzemenőkig nincs rendben, számos akadállyal kell megküzdeniük, mielőtt érdemi cselekvésbe foghatnának. Spirituális értelemben tudatlan és morálisan tisztátalan, önző vagy lakájlelkületű emberek a legjobb szándék mellett sem képesek javítani a társadalmi helyzeten. Az ellenkezőre viszont minden esélyük megvan. Itt lényeges az ambíciók és a képességek józan és önkritikus összehangolása. A legnagyobb zavarokat a világban azok az emberek okozzák, akiknek az ambícióik nagyobbak, adott esetben valószerűtlenül nagyobbak, mint a képességeik. Pusztán horizontális értelemben tehet szinte bárki sokat egy szerveződésért vagy akár egy nemzetért a maga síkján és lehetőségeihez mérten. De az ilyen emberek lényükből és létszemléletükből adódóan elsősorban nem a közérdeket tartják magukra nézve meghatározónak, hanem személyes érdekeiket, s az elfoglalt pozícióikat elvakultan féltik, s az minden eszmei igazságnál (amiről nem ritkán fogalmuk sincs) és nemzetmentésnél fontosabb számukra. Nem azért, mert feltétlenül gonoszak, hanem mert ilyen a modern ember. Az a modern ember, aki nem ismeri a „több, mint élet” elvét, csak „inkább élni” akar. Ez az ember – ha tudjuk vagy akarjuk őt szeretni, ha nem – nem tud megmenteni vagy felemelni egy közösséget vagy egy nemzetet, mert képtelen a valódi alapelvek síkjáról vezérelt, s a végső dolgokra is figyelemmel lévő, tehát eszkatológiai távlatú nemzetstratégiára és az ehhez szükséges önzetlen áldozatvállalásra. Emberi kicsinységei előbb-utóbb kikezdenek mindent – ez mutatkozik meg lépten-nyomon, bármerre megy az ember a jelenkori hazai közélet berkeiben.

A legtöbben, akik „nemzetmentésre” adják a fejüket, sajnos nincsenek a legelemibb fogalmakkal tisztában (és itt a hangtani harsányságnak vagy az ambíciótúltengésnek nyilvánvalóan nincs köze a tisztánlátáshoz): jobb- vagy baloldalinak kellene lenni, vagy éppenséggel egyiknek sem; hogy evolucionista-e vagy a hanyatlást tételezze; hogy iszlám-gyűlölő vagy iszlámbarát, vagy ezzel nem kell foglalkozni; ateista vagy keresztény, vagy ősmagyarhívő; vagy hogy „alulról építkezzen”, vagy „felülről meghatározandó” legyen; keletre nyisson-e vagy „EU-párti” legyen; eszmékért küzd, vagy pusztán a külföldiektől akarja az ország javai feletti rendelkezést átvenni; és sorolhatnánk. E sok vonatkozásban normafelmutatás nélküli ideológiai káoszban lehetetlen nemzetstratégiában gondolkozni. Az ellenséges ügynöki munkát meg sem említve, ami külön tárgyalást igényelne, hiszen a beépült ügynököt egyáltalán nem érdekli semmiféle ideológia vagy nemzetmentő eszme, csak a saját vonalára való átállítás és a pozitív törekvések kisiklatása, szabotálása érdekli szigorúan pénzügyileg, hiszen ezért fizetik, vagy mert zsarolják valamivel valamiért. Illetőleg a teljes eszmétlenség és elvnélküliség elérése is módfelett fontos célja a társadalmakat kaotizálni és ennek révén uralni törekvő erőknek.

A hagyományos és helyes normákat a lehető legmélyebben meg kell ismerni és ismertetni elsősorban azoknak, akik másokat, netalán egy makroközösséget szeretnének vezetni vagy képviselni. Az érdemelvűség működését jó esetben normafelmutatás előzi meg. A normát – az ellenséges ellennormával szemben – valakinek fel kell mutatni, ez pedig nem lehet más, mint a mindenkori szellemi tekintély, illetve a politikai vezető és az általa alkalmasnak ítélt emberek. Itt konkrétan a „nemzeti radikalizmus” vagy a „nemzeti oldal” vonatkozásában (is) lehetetlen helyzettel találkozunk, mert ehhez sokan azért társítják magukat, mivel a legkülönfélébb eszmék, eszmeszerűségek és eszmétlenség huszonegyedik századi káoszában, valamint a világos norma hiányában egyéni rögeszméjüket és monomániájukat szeretnék belevetíteni a „nemzeti oldalba”, s abban reménykednek, hogy előbb vagy utóbb majd az ő irányvonaluk győzedelmeskedik, vagy legalábbis az illetők személyes sikereket érnek el ezzel. (Ez az álmodozás önmagában nem feltétlenül baj, de a nemzeti újjászületést vezető erők és személyek esetében az ilyetén összehangolatlanság és széthúzás megengedhetetlen.) Éppen az ilyen rögeszméken, a privát önkényeken és egyéni őrületeken való túljutás szándékának szívós és évszázados intellektuális munkájával fogalmazódott meg az évezredek tapasztalatait és bölcsességét összegző hagyományos szemlélet. Ebben nincs semmi „egyéni kitalálás”. Erről annyit lehet mondani, hogy kezdettől fogva: van. Amit meg kell tenni megfelelő tudással és körültekintéssel: ennek a pillanatnyi helyzetre való alkalmazása. A társadalmi-politikai síkon ebből következik a helyesen értelmezett jobboldaliság.

Mit lehet tenni a normafelmutatás sikere érdekében? A legnagyobb akadály nyilvánvalóan az ellenséges media és tematizáló befolyás nyomasztó túlhatalma. De a probléma az állítólagosan saját és nemzeti mediában is folytatódik, ahol az eszmei káosz és letisztázatlanság (amit a beépült és/vagy világnézetileg ellenséges ügynökök tudatosan fokoznak) hatalmas hasznot hajt a tényleges ellenségnek. Megállapítottuk korábban, hogy a legtöbb ellentét nem gonoszságból származik, hanem tájékozatlanságból, az ismeretlentől valófélelemből és a pozícióféltésből. A saját mediában megfelelőn intelligens, elmélyült, összefüggésekben gondolkozni és hatni képes emberek tudnak eredményt elérni. A globális agymosás zűrzavaros világában maguktól nem fogják az emberek kitalálni a normát, azt világosan és a maguk szintjén érthetően, türelmesen, többször és többsíkúan magyarázva fel kell mutatni a számukra. Ezzel egy időben a norma mentén ki kell húzni a frontvonalat: mindenki döntse el legjobb belátása szerint hol áll: mellettünk vagy velünk szemben. És ennek megfelelően következetesen számítania kell a megfelelő következményekre. Ha nem mi mutatjuk fel világosan és következetesen a normát, mindenképpen megteszi más – a „globális” szintre növekedett nemzet- és lélekvesztő ellenség – helyettünk. A megfelelő sorrend tehát helyes – hagyományos értékeket szem előtt tartó – normafelmutatás, ennek mentén pedig helyes hierarchiaépítés. Csak a jól hierarchizált, szervesen tagolt, megfelelő embereket szigorúan és objektívan érdemelvű alapon megfelelő helyzetbe hozó törekvés és erő képes megmenteni és felemelni bármilyen közösséget, s egyáltalán érdemben síkra szállni a végsőkig elmenni képes külső ellenséggel szemben. Ehhez pedig a „szavazatmaximalizálásban” kicsúcsosodó populizmus illúziója és egy „objektív realitásnak” hitt „valóság” történéseihez való igazodás, az azokra való és a független cselekvést nélkülöző puszta visszahatás messzemenőkig elégtelen.

JEGYZETEK

[1] Maga Lenin ugyanakkor ezt a legmesszebbmenőkig nem így gyakorolta, amikor a világ megrontásán fáradozott: a társadalmi valóságot nagyon is megváltoztathatónak és megváltoztatandónak tekintette, amiben a leszállítás és megrontás, aminek élharcosa volt, mindig összehasonlíthatatlanul könnyebb és sikeresebb, mint a felemelés és renormalizálás.

[2] E ponton egy egyházi tekintélyt idézve: „Ha mindig személytelen és lobbanékony tömegre bízzuk a legsúlyosabb döntések meghozatalát, mi a bizonyosság arról, hogy nem fog önként és dalolva a szakadékba száguldani? Az általános választójog kétségtelenül inkább nevezhető általános őrületnek. Ha pedig – mint az rendre megtörténik – titkos társaságok ragadják magukhoz a hatalmat, általános hazugságnak.” Boldog IX. Piusz pápa

[3] Baranyi Tibor Imre: A populizmusról. Magyar Hüperión (Budapest) I. évf. (2013) 2. sz. (augusztus–október) 129. o.

[4] Vö. uő: A jelenkori magyar közoktatásról. In Baranyi Tibor Imre: Hagyomány és magyarság. Debrecen, 2011, Kvintesszencia.

Magyar Hüperión (Budapest) 2. évf. (2014. november – 2015. január) 4. sz. 386–392. o.

2017. május 7., vasárnap

Hamvas Béla: LITAI (könyvismertető)

82 oldal (H. n., 2015, Medio Kiadó)
Az Új Forrás folyóirat 2008. decemberi számában írtuk, hogy a „rendszerváltozás utáni magyar kulturális élet nagy skandaluma [Hamvas] életművének »irodalmiasítása«”. Sokak szépíróvá fokozták le őt, s hozzáállásuk a közvéleményig hatolt. Olyasmi részévé lett, amit maga „merő irodalomnak” nevezett. Ez úgy történhetett, hogy mindenekelőtt írónak kezdték tekinteni, kevéssé foglalkoztak vele mint gondolkodóval: azzal, hogy döntően miket tanított, milyen gondolati irányzatok és szerzők hatása alatt állt, hogy önként és alapvetően milyen eszméket közvetített, és mikor is hatalmas életművén belül.
E régi meglátás, fenntartva, nem gátol meg bennünket abban, hogy most a szépírói, irodalmi érzékkel és tehetséggel megáldott Hamvas Bélával foglalkozzunk. A Karneválon kívül már nemcsak az utolsó regényeivel (Szilveszter. Bizonyos tekintetben. Ugyanis [életműkiadás 2. kötet]) rendelkezünk, hanem néhány éve a Karnevál zsenialitásához vezető utat is jobban láthatjuk: az Ördöngösök regény (életműkiadás 28. kötet) és a Nehéz nem szatírát írni kötet irodalmi műveinek (életműkiadás 29. kötet) megjelenése révén. Hamvas szépírói technikái hátterének megértéséhez a Művészeti írások I–II. (életműkiadás 26–27. kötet) is hozzájárul. Röviden, 2014 óta számos pozitívum történt a Hamvas-kiadásban szépirodalmi szempontból, de a tekintetben is, hogy irodalmi törekvéseit tágabb és eredeti összefüggésben láthassuk.
A Litai (Imádságok) nem az életműkiadás részeként, hanem önállóan jelent meg. Már korábban léteztek párhuzamosan megjelenő kisebb kiadványok (például Rudolf Kassner: A három birodalom), ez azonban valóságos könyvészeti remek. Hamvas rövid, 26+2 oldalas kéziratának reprodukcióját tartalmazza, melyet ő maga, sajátkezűleg, kis füzetté állított össze. Magában foglalja a kézirat betűszedését és egy utószót is.
Mindezeknél fontosabb, hogy az írás a fent említett regényektől eltérő szépírót mutat. Amíg az Ördöngösök, a Nehéz nem szatírát írni, a Karnevál, a Szilveszter, a Bizonyos tekintetben és az Ugyanis modern, több vonatkozásban posztmodern irodalmi művek – pusztán stiláris és írástechnikai értelemben véve az utóbbi kifejezést –, addig a Litai klasszikus irodalmi mű. Klasszikus olyan értelemben, mint például Hölderlin prózája. A kísérőtanulmány szerzője az általunk nem ismert korai versekhez valamint a Bruchstück című kései íráshoz hasonlítja, A magyar Hüperion „levélformában írott, költői ihletésű és sodrású ritmikus prózája” mellett. Kétségtelen tehát,  hogy a „szépíró Hamvasnak” klasszikus jellegű irodalmi művei is vannak, miközben gondolati hátterük sokszor ugyanaz, mint posztmodern jellegű irodalmi műveinek.
A Litai esetében a szellemiség szintén látványosan klasszikus. Annak ellenére, hogy „egy személyes konfliktus szülötte. (…) megszólítás és tisztázás szándékával fogalmazta meg, mégpedig második feleségéhez, Kemény Katalinhoz fordulva, a kettejük közt támadt feszültség és távolság oldására”, Hamvas itt mindent tradicionális elvekhez kapcsol, a legnagyobb irodalmi intenzitás közepette azokra vezet vissza. Nem csupán formában, hanem átélésben, valóságosan felemelkedve a princípiumokhoz, mintegy magával emelve az életet.
Legalább a kézirat 4. oldaláig úgy gondolhatjuk, hogy nem is emberi szerelemről van szó, hanem arról, amit Istenszerelemnek mondanak. Igeként, „Szó Úrként” kontemplálja Istent, de a lírai próza későbbi szerelmi intenzitása ugyancsak olyan, hogy nem tudjuk pontosan eldönteni: emberi nőhöz szól-e, vagy – minden különösebb szándékoltság és kétértelműség nélkül – a nőhöz és Istenhez. Természetesen vannak többé-kevésbé egyértelműen beazonosítható személyes részek, azonban ezek is olyan gondolati kontextusokban jelennek meg, amilyen az én és a Te, a bent és a kint, a testiség és a testetlenség, a van és a nincs, a nyom és a nyomtalan, avagy a maszk, a „más” és a „puszta van” metafizikai problémái.
Az egészben nem a személyes és a személyfeletti, az egyéni és az Isten iránti szerelem kibogozása érdekes, hanem ahogy ezek összekapcsolódnak egy egyszerre lírai és metafizikai intenzitásban.
Hogy az Istenszerelem felvetése nem túlságosan merész – habár a konkrét emberi szerelemmel együtt mindig kérdéses –, az is mutathatja, hogy a 10. kéziratoldalon megjelenik a „Legszebb Szűz” témája. Később a nő vansággal és sokasággal való összekapcsolása történik (19–23. l.), de ezek sem didaktikus részek, nem pszichológiai igazságokat állapítanak meg: „rajtad keresztül / jöttem s rajtad keresztül jutottam ilyen tájra / és ismét rajtad keresztül más-más világba, / varázsba, magamnak hitt magamba, / ami más volt.” „Rajtad keresztül ment ki Ádám az Édenből / és rajtad keresztül fog visszatérni oda, / ami több, mint a Paradicsom?”
Hamvas szemlélete meghatározó módon monisztikus, a nem-kettősség jegyében áll, amire eddig kevéssé figyeltek. A poétikusság, a líra, az irodalmiság alapvetően és döntően e tapasztaláshoz vezető eszközök voltak számára, akkor is, ha szükségszerűen engedett formai csábításoknak, amelyekkel különféle esztétikai örömöket okoz nekünk.
Az Imádságok (vagy Kérések) utolsó lapjain azt kéri a szeretett nőtől, hogy „Kapu” legyen (24. l.). Mert jaj annak a nőnek, aki nem Kapu, aki nem tud Kapu lenni s átereszteni; de „százszoros jaj / annak [a férfinak], aki előtted vonakodva megáll / s nem lép be sehová s ácsororog s nem mer belépni, kilépni / oda.” Ám azt is kéri, hogy a nő ne csak „Kapu”, hanem a kapuk Kapuja, az „Utolsó” legyen, több mint kapu: „Valaki” (23–26. l.). Íme a női minőséget jól ismerő, nem-dualista Hamvas: „És mondd, hol az utolsó, amin túl már / nincs több, és mondd, te kapu, eljössz velem / úgy, hogy nem leszel többet Bejárat, hanem: Valaki? / Te vagy a Szent Kapu? Az utolsó? Az, amelyik / megindúl majd és velem jön? Vajon kapuja / vagy önmagadnak is? Vagy csak úgy, hogy / te vagy az, de magadon át nem jöhetsz velem? / (…) mondd, jössz velem kapu? Lehet?”
Mindezek után mellékes, de megjegyzem, már Darabos Pál észrevette, hogy 1939, a Litai születésének éve, döntő jelentőségű Hamvas spirituális útja tekintetében. Várkonyi Nándornak és Gulyás Pálnak írt leveleiből is látható, hogy ekkortájt hagyta maga mögött a „szép új pogány-görög heroikus magatartást”, és fordult a személyes istenhit s egy tradicionálisabb vallásosság felé. A vizsgált műből kitűnik, már ekkor foglalkoztatta a megnyilvánulás misztériuma, az isteni személyesség, miként az is, hogy a személyes Istent egyáltalán nem szokványos, naiv módon képzelte el.
E változást, habár még nem tudunk eleget róla, a Litai jelzi, olyan gyönyörű – irodalmi – formában, ahol a megnyilvánulás valamiképpen a megnyilvánulatlant erősíti. (Akkor is, ha a személyes, a megnyilvánult doktrinális értelemben a személyfelettiből, a megnyilvánulatlanból következik.)
H. R.


Magyar Hüperión (Budapest) 5. évfolyam (2017. tavasz) 1. sz. 112115. o.